Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Ha feltételezzük, hogy Földünk negyven olyan csillagvizsgálója közül, amely Lascaglia-Jeffreys készülékkel rendelkezik, legalább tíz állandóan figyeli a Kis Kutya radiánsát, akkor kereken 1/3 (10: 34) annak az esélye, hogy egyikük kiszűri a jelzést — caeteris paribus. A 416 órás nagyságrendű regisztrálási idő azonban elég hosszúnak számít. Csak minden kilencedik-tizedik kutatásban használnak ilyen hosszú regisztrálási időt. Józan közelítéssel megállapíthatjuk tehát, hogy a felfedezésnek kb. 1: 30–40 esélye volt, és ugyanekkora valószínűséggel megismétlődhet az Egyesült Államok területén kívül.”

Azért idéztem az egész szöveget, mert a második része is érdekes. Az ott található valószínűségszámítás elég komolytalan. A Terv vezetőségének kissé cinikus politikája kívánta meg, hogy bekerüljön a szövegbe. Nem árt nyugtalanná tenni a Nagyon Fontos Személyeket, hiszen az 1: 30 esély nem olyan elenyészően kicsi, és a nyugtalan befolyásos személyiségek előmozdíthatják a Terv költségvetésének növelését — a legköltségesebb beruházás a nagy számítógépeken kívül az automatikus szintetizáló készülékek beszerzése volt.

Hogy a csillaglevél feldolgozását megkezdhessék, hozzá kellett kezdeni, és ez volt a legrosszabb. Az előbbi mondat tautológiája csak látszat. A történelem során számtalan gondolkodó vélte, hogy a megismerésben csakis a semmiből indulhat ki, és elméjük tiszta lapjára felírhatják az egyetlen szükségszerű rendet. Ez a fikció bámulatos erőfeszítésekre késztette őket. Pedig az ilyen eljárás képtelenség. Semmit sem lehet elkezdeni alapelvek elfogadása nélkül, akár tudatosan tesszük ezt, akár nem. Az alapelvek ott vannak már az ember biológiai felépítésében meg a kultúraötvözetben, amely az élő szervezetek és a környezet közé illeszkedő láncszem, s azért jöhetett létre, mert az életben maradáshoz szükséges cselekvéseket a környezet nem határozza meg egyértelműen, hanem többkevesebb szabad választást engedélyez az élő szervezeteknek, elegendőt ahhoz, hogy a különféle kultúrák ezrei váljanak lehetségessé.

Amikor hozzáláttak a csillagkód megfejtéséhez, minimalizálni kellett az előzetes feltevéseket, de valamennyire mégiscsak szükség volt. Ha az alapfeltevések hibásak, szükségszerűen kárba vész az egész munka. Az egyik ilyen feltevés az volt, hogy a kód bináris, vagyis kétalakú. Ez nagyjából megfelelt a regisztrált üzenetnek, de a közlemény ilyen alakjában a feljegyzési technika is szerepet játszhatott. A fizikusok nem érték be a szalagokra rögzített üzenettel, hanem hosszasan tanulmányozták magát a neutrínósugárzást, vagyis az „eredetit”, amelynek a szalagokon levő grafikon csak képe. Végül kimondták, hogy a kód „józan megközelítéssel” binárisnak tekinthető. Nyilatkozatuk elkerülhetetlenül apodiktikus volt. A következő probléma abban állt, hogy megállapítsák, melyik jelzéskategóriába tartozik a „levél”.

Ismereteink szerint lehetett vagy jelentést hordozó egységekkel operáló, tehát a mienkhez hasonló nyelven „írva”, vagy lehetett „modelláló” jelzések rendszere, olyasféle, mint a televízió; vagy lehetett „gyártási recept”, tehát valamely objektum előállításához szükséges műveletek sorozata. Végül tartalmazhatta a levél egy objektum, tehát egy bizonyos „dolog” leírását „akulturális” kódban, vagyis olyanban, amely csakis a természeti világ matematikai típusú, fizikailag feltárható állandóira hivatkozik. A lehetséges kódok e négy kategóriája nem határolható el tökéletesen. A televíziós kép oly módon keletkezik, hogy háromdimenziós jelenségeket egy síkra vetítenek, az emberi szem és agy élettani mechanizmusának megfelelő időbeli felbontással. Azt, amit mi a képernyőn látunk, nem látják más élőlények, amelyek különben elég messzire jutottak az evolúcióban, például a kutya nem ismeri fel a televízió képernyőjén (vagy fényképen) a kutyát. A „dolog” és a „gyártási recept” között sem éles a határ. A petesejt egyszerre „dolog”, anyagi objektum és a belőle majd kifejlődő szervezet „gyártási receptje”. Az információ hordozója és maga az információ közötti viszony tehát sokféle és bonyolult lehet.

Tudták, milyen gyarló ez a besorolási séma, de jobbal nem rendelkezvén, nekiláttak a próbálkozásnak, hogy sorra kiküszöböljék az egyes variánsokat. A „televíziós hipotézis” megvizsgálása volt viszonylag a legegyszerűbb. Ez a hipotézis annak idején nagy sikernek örvendett, és a leggazdaságosabbnak találták. Megpróbálták hát különböző kombinációkban a televíziós képcsőbe táplálni a jelzést. Nyomát sem kapták olyan képnek, ami az ember szemében bármit is ábrázolna, de másfelől „tökéletes káosz” sem keletkezett. A fehér háttéren nagyobbodó, növekvő, összefolyó és eltűnő fekete foltok mutatkoztak, mintha forrásban lenne valami. Mikor ezerszeres lassításban táplálták be a jelzést, a kép baktériumkolóniákra hasonlított, amint kiterjednek, elnyelik egymást, és felbomlanak. A folyamat bizonyos ritmusa és szabályossága szembeszökő volt, de nem mondott semmit.

Ellenőrző kísérletek céljából természetes neutrínózaj grafikonját táplálták be a televízióba. Ekkor egyöntetű szürkeséggé összeolvadó, zűrzavaros villódzás látszott a képernyőn, sűrűsödési pontok nélkül. Arra is gondolhattak, hogy az Adónak másféle televíziója van, nem optikai, hanem például szaglási vagy szaglási-tapintási. De ha más is a felépítésük, mint az emberé, kétségtelennek látszott, hogy a tudásuk nagyobb, tehát azt is tudniuk kellett volna, hogy nem szabad a vétel lehetőségét függővé tenni attól, hogy a címzett élettani szempontból ugyanolyan-e, mint a Feladó.

Így a második variánst is elvetették. Az első kudarcra ítélte a Tervet, hiszen, mint már említettem, szótár és mondattan nélkül nem lehet megfejteni egy igazán „idegen” nyelvet. Maradt a két utóbbi lehetőség. Ezeket együtt vizsgálták, mert (mint szintén említettem) a „dolog” és a „folyamat” különbsége viszonylagos. Dióhéjban: a Terv ezekből az alapelvekből indult ki, elért bizonyos eredményeket, „materializálta” a „levél” egy kis részét, tehát részleteit látszólag sikeresen lefordította, de aztán holtpontra jutott a munka.

Én azt a feladatot kaptam, hogy felderítsem, helyes-e a kiindulópont (vagyis az, hogy a „levél” „dolog, illetve folyamat”). Persze nem hivatkozhattam a fenti feltevés alapján elért eredményekre, mert ez logikai hiba (circulus vitiosus) lett volna. Így hát nem rosszindulatból hallgatták el előlem az addigi eredményeket az első időkben, hanem éppen azért, hogy elfogulatlan legyek. Hiszen elképzelhető volt, hogy az eredmények „félreértésből” fakadnak.

Még azt sem tudtam, hogy a Terv matematikusai nekiveselkedtek-e már a rám bízott feladatnak. Feltételeztem, hogy megpróbálták, és ha tudok kudarcukról, talán megtakaríthatom a fölösleges fáradozást, de Dill, Rappaport és Baloyne úgy vélte, legjobb, ha a biztonság kedvéért semmit sem mondanak el nekem.

Egyszóval azért hívtak, hogy megmentsem bolygónk becsületét. Alaposan neki kellett gyürkőznöm a feladatnak, örültem is neki, meg féltem is tőle. Fél napig tartott a magyarázat, a beszélgetés, majd a csillaglevél ünnepélyes átnyújtása. Aztán a „nagy négyek” a szállásomra kísértek, árgus szemmel figyelve egymást, nehogy bármelyikük is elkottyantson valamit, amit egyelőre még nem szabad tudnom.