Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Tegyük fel, hogy küldenek nekünk egy hatszöget. Tekinthetjük egy molekula kémiai ábrájának vagy méhészeti ábrának, vagy egy épület alaprajzának. Ennek a mértani információnak végtelen számú tárgy felelhet meg. Csak az építőanyag pontosabb meghatározásából derül ki, mire gondolt a Feladó. Ha az építőanyag például tégla, a megoldások tere szűkül ugyan, de számuk továbbra is végtelen, mert végtelenül sok hatszögletű épületet lehet építeni. Pontos méreteket kellene csatolni a közölt alaprajzhoz. De van egy építőanyag, amelynek téglái maguk határozzák meg a helyes méreteket. Ezek az atomok. Ha összekapcsolódnak, nem kerülhetnek tetszés szerinti távolságra egymástól. Ezért ha csak egy hatszögem van, úgy vélném, a Feladó egy molekulára gondolt, amely hat atomból vagy atomcsoportból épül fel. Ez a megállapítás igen jelentősen leszűkíti a további vizsgálódás területét.

Tételezzük fel, mondtam magamnak, hogy a levél egy dolog leírása, mégpedig molekuláris szinten. Bevezető okoskodásom lényege az volt, hogy a levél „tartalmának” nincs kezdete és vége, tehát körszerű. Lehet „körszerű dolog” vagy körfolyamat. A különbség, mint említettem, részben az észlelés skálájától függ. Ha billiószorta lassabban és tovább élnénk, tehát képzeteinkben egy másodperc egész évszázadnak felelne meg, a földrészeket alighanem folyamatoknak tartanánk, látván, milyen változékonyak: szemünk láttára mozognának, mint a vízesések vagy tengeri áramlatok. Ha pedig billiószorta gyorsabban élnénk, a vízesést mozdulatlan dolognak tartanánk, mert változatlannak mutatkozna előttünk. A „dolog” és „folyamat” különbségével tehát nem kell sokat törődni. Már csak az volt hátra, hogy bebizonyítsam, és ne csupán sejtsem, hogy a levél „kör”, ahogyan „kör” a benzolgyűrű. Ha nem akarom kétdimenziós formában továbbítani a benzolmolekula képletét, és vonalszerű jelsorozattá kódolom át, teljesen mindegy, hogy a benzolgyűrű melyik pontján kezdem a sorozatot. Mindegyik egyformán jó.

Ebből kiindulva nekiláttam, hogy a problémát matematikai nyelvre ültessem át. Amit csináltam, nem tudom szemléletesen leírni, mert a köznyelvben nincsenek megfelelő fogalmak és szavak. Csak általánosságban közölhetem, hogy a levél mint matematikailag értelmezett objektum tisztán formális tulajdonságai között kerestem olyanokat, amelyekkel a topológiai algebra és a csoportalgebra foglalkozik. Azt a csoporttranszformációt használtam, amelyből az úgynevezett infracsoportok vagy Hogarth-csoportok adódnak (azért kapták ezt a nevet, mert én fedeztem fel őket). Ha számításaim „nyitott” struktúrát eredményeznek, az még semmiről sem tanúskodott volna, hiszen egyetlen téves alapfeltevés hibát vihet a munkába (például annak téves feltételezése, hogy hány kódjelet tartalmaz a levél egy „szava”). De másképp történt. A levél gyönyörűen bezárult, mint a világ többi részétől elhatárolódó tárgy, vagy mint egy körfolyamat (pontosabban, mint egy ilyennek a LEÍRÁSA, MODELLJE).

Három napig csináltam a programot a számítógépeknek, a negyediken megoldották a feladatot. Az eredmény tudatta, hogy „valami valahogyan bezárul”. Ez a valami a levél volt, jelei kölcsönviszonyainak összességében, de arról, „hogyan” zárul be, csak sejtéseim lehettek, mivel bizonyítékom közvetett volt. Csupán annyit mutatott ki, hogy „a leírt dolog” NEM „topológiailag nyitott”. Matematikai eszközeimmel nem tudtam egyértelművé tenni a bezárulás módját, ez a feladat több nagyságrenddel nehezebb volt azoknál, amelyek megoldására képes vagyok. Bizonyítékom tehát túlságosan általános volt. De annyi biztos, hogy nem minden szöveg mutatna hasonló tulajdonságokat.

Egy szimfónia partitúrája, egy vonallá kódolt televíziós kép vagy egy közönséges nyelvi szöveg (regény, filozófiai értekezés) nem zárul be így. Bezárulna viszont egy mértani idom leírása, vagy egy olyan bonyolult tárgyé, mint a genotípus vagy az élő szervezet. Igaz, hogy a genotípus másként zárul be, mint a mértani idom, de ha jobban belemerülnék e különbségek boncolgatásába, összezavarnám az olvasót, és úgysem tudnám megmagyarázni, mit csináltam voltaképpen a levéllel.

Csak annyit kell hangsúlyoznom, hogy egy lépéssel sem kerültem közelebb a levél „értelmének” megfejtéséhez, köznapi nyelven ahhoz, hogy „miről szól”. A levél számtalan tulajdonsága közül megismertem, de csak közvetve, azt az egyet, amely struktúrájának egyik általános jellemzőjére vonatkozik. Mivel ez ilyen jól sikerült, később nekiveselkedtem a „második feladatnak”, a „bezárulás” közelebbi meghatározásának, de a Tervben folytatott munkám során semmiféle eredményre nem jutottam. Három évvel később, már a Terven kívül, megint nekigyürkőztem, mert a probléma egyre kísértett; eljutottam odáig, hogy bebizonyítottam: a topológiai és transzformációs algebra apparátusával ez a feladat NEM oldható meg. Ezt persze nem tudhattam, amikor elkezdtem a munkát. Mindenesetre nyomós érvvel szolgáltam amellett, hogy igazán olyasvalamit kaptunk a kozmoszból, ami a „bezárulást” eredményező homogenitása, lezártsága, belső egysége folytán egy „objektum” tulajdonságait mutatja (helyesebben, egy objektum leírásának tulajdonságait).

Munkámat kissé aggódva ismertettem. De kiderült, hogy olyasmit csináltam, amire senki sem gondolt, mégpedig azért, mert már az első viták folyamán győzött az a koncepció, hogy a levél csakis algoritmus lehet (matematikai értelemben), tehát bizonyos rekurrens függvény, és e függvény értékének keresésére állították rá valamennyi számítógépet. Annyiból okosan tették, hogy ha sikerül megoldani a feladatot, olyan információt kapnak, amely kijelöli a fordítómunka további szakaszainak irányát. De a levél mint algoritmus olyan bonyolult volt, hogy a feladat megoldatlan maradt. A levél „körszerűségét” észrevették ugyan, de nem tartották lényegesnek, mert nem ígért — akkor, a nagy remények korai szakaszában — gyors és jelentős sikert. Később aztán úgy megrekedtek az algoritmus-felfogásban, hogy nem bírtak kievickélni belőle.

Azt hihetnénk: mindjárt kezdetben szép győzelmet arattam. Bebizonyítottam, hogy a levél egy körszerű jelenség leírása, és mivel minden empirikus kutatás éppen ebben az irányban haladt, a matematikai bizonyítás áldását adtam rájuk, amely szavatolja, hogy jó nyomon járnak. Ezzel összebékítettem a marakodókat, az informatikus-matematikusok és a gyakorlati szakemberek ugyanis már hajba kaptak, azért fordultak végül hozzám. Később kiderült, milyen keveset értem el — csak egyik versenytársamat győztem le, a földit.

Ha megkérdeznek egy természettudóst, mi jut eszébe a körfolyamatról, bizonyára azt feleli, hogy az élet. Ez a feltevés, hogy valami élőnek a leírását küldték el nekünk, és mi rekonstruálhatjuk, fejbe kólintott és ugyanakkor fellelkesített minket. Az imént leírt események után két hónapig inaskodtam a Tervben, sorra áttanulmányoztam, amit a munkacsoportok az elmúlt évben összehoztak. Jó pár munkacsoportunk volt, „rohamosztagoknak” is neveztük őket: biokémia, biofizika, szilárdtestfizika, később aztán részben összevonták őket a szintetikus laboratóriumban (a Terv szervezeti felépítése az idők folyamán egyre bonyolódott, némelyek azt mondták, hogy már bonyolultabb, mint maga a levél).

Az említett munkacsoportoktól függetlenül működött az informatikusokból, nyelvészekből, matematikusokból és elméleti fizikusokból álló elméleti részleg. Minden kutatási eredményt összevetettek a legfelső szinten, a Tudományos Tanácsban, a munkacsoportok koordinátorai és a „nagy négyek” körében, akik érkezésem után „ötökké” alakultak át.