Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Nem tudom, hogyan támadt Romney nagy ötlete. A kérdésekre csak dörmögéssel felelt. Csoportja nem a szalagokra rögzített levéllel, hanem az „eredetivel” foglalkozott, vagyis magával az égből szüntelenül áradó neutrínósugárzással. Feltevésem szerint Romney eltűnődött, miért éppen a neutrínófolyamot választották a Feladók információhordozónak. Említettem már, hogy a csillagokból természetes neutrínósugárzás érkezik hozzánk. A megfelelő moduláció révén levelet hozó sugárzás csak keskeny sávja az egész neutrínósugárzásnak. Romney bizonyára azon töprengett, hogy a Feladók találomra választották-e a sávot (amely a rádiótechnika „hullámhossz” fogalmának felel meg), vagy valamilyen különleges okból. Tervezett hát egy kísérletsorozatot, amelyben sokféle anyagot egyszer a közönséges kozmikus neutrínósugárzás hatásának tettek ki, máskor pedig a „levélhordó” sugárnyaláb hatásának. Megtehette, mivel az előrelátó Baloyne mélyen belenyúlva a kormánykasszába, ellátta a Tervet nagy felbontóképességű neutrínó-invertorokkal. Azonkívül az égi sugárzást több száz milliószorosra fölerősítették. A fizikusok külön erősítőket szerkesztettek erre a célra.

A neutrínó a legnagyobb áthatolóképességű elemi részecske. Mindegyik, különösen, ha kis energiájú, éppolyan könnyen áthatol az anyagi testeken, a bolygókon, a csillagokon, mint a csillagközi űrön, mert az anyag sokkalta átlátszóbb neki, mint a fénynek az üveg. A kísérletektől tehát nem is várhattak számottevő eredményt. De másképp történt.

Negyven méter mélyen (neutrínókísérleteknél ez igen csekély mélység), kamrákban álltak az invertorokhoz kapcsolt gigászi erősítők. A ceruza vastagságú rudakból kisugárzó, egyre erősebben koncentrált neutrínónyaláb áthatolt az útjába tett különféle cseppfolyós, szilárd és légnemű testeken. Az első kísérletsorozat, amelyben a természetes csillagsugárzás hatását vizsgálták a legkülönbözőbb anyagokon, a várakozáshoz híven nem hozott semmilyen érdekes eredményt.

A „levélhordó” neutrínónyaláb viszont bámulatos tulajdonságot mutatott. Nagymolekulás oldatok két csoportjából az bizonyult vegyileg szilárdabbnak, amelyet besugároztak. Ismétlem, a közönséges „neutrínózajnak” nem volt ilyen hatása. Csak az információval modulált nyalábnak. Mintha a levél neutrínói, láthatatlan esőjükkel mindenen áthatolva, valamilyen számunkra felfoghatatlan, ismeretlen kapcsolatba lépnének a kolloid molekuláival, és érzéketlenné tennék őket mindazon tényezők hatásával szemben, amelyek rendes körülmények között a nagy molekulák felbomlását, a kémiai kötések felnyílását okozzák. Mintha ez a neutrínósugárzás „előnyben részesítene” bizonyos fajta nagy molekulákat, mintha elősegítené, hogy a specifikus anyagokkal telített vizes közegben azok az atomalakzatok jöjjenek létre, amelyek az élet kémiai vázát alkotják.

A neutrínósugár, amely levelünket hozta, túl ritka volt ahhoz, hogy ez a hatás közvetlenül megmutatkozzon. Csak több száz milliószoros sűrítése tette lehetővé, hogy észleljük ezt a hatást — a hetekig besugárzott oldatokban. De kézenfekvő következtetésnek látszott, hogy a felerősítetlen sugárzásnak is ugyanilyen „életbarát” tulajdonsága van, csak nem hetek alatt mutatkozik meg, hanem százezer évek vagy még inkább évmilliók alatt. Már a történelem előtti múltban ez a mindent átjáró sugárzás növelte, ha csak egy picikét is, az élet keletkezésének esélyét az óceánokban, mert bizonyos fajta nagy molekulákat mintegy láthatatlan páncéllal vett körül, felvértezve őket a Brown-mozgás zűrzavaros pergőtüze ellen. A csillagjelzés nem maga teremtette az életet, de segítette legkorábbi, legelemibb szakaszában, hiszen gátolta az egyszer már létrejött molekulák felbomlását.

Moeller fizikus, Romney munkatársa, aki megmutatta nekem ezeket a kísérleti eredményeket, a Feladókat egy énekeshez hasonlította, aki úgy tud beleénekelni a szája elé tartott pohárba, hogy a hangrezgések rezonanciájától elreped a pohár. Annak, hogy az énekes miről dalol, nyilván semmi köze sincs az éneklés pohárrepesztő hatásához; éppúgy, mint a levélpapír formájának, színének, vastagságának sincs köze a levél tartalmához. De éppúgy elképzelhető, hogy mégiscsak van összefüggés az információ és anyagi hordozója között, hiszen ha illatos, halványkék levélkét kapunk egy asszonytól, nyilván nem azzal bontjuk fel, hogy szidalmakat találunk benne vagy a város csatornahálózatának tervrajzát. Azt, hogy ilyen összefüggés lehetséges-e, és van-e különleges jelentése, rendszerint a kultúra határozza meg, vagyis a kapcsolatteremtés színhelye. A Romney-Moeller-effektus egyik legnagyobb eredményünk volt, de ugyanakkor, mint a Tervben már megszoktuk, az egyik legkülönösebb rejtély is, amely álmatlan éjszakákat okozott a kutatóknak. Az ezzel kapcsolatos hipotézisek száma nem maradt el azoké mögött, amelyek szőlőindákként fonták körül a tulajdonképpeni információból, vagyis a csillagüzenet tartalmából „levezetett” szubsztanciát: a Békatojást. Van-e összefüggés a „nukleáris nyálka” és a neutrínókód „bioszimpátiája” között, és ha igen, mit jelent — ez volt a kérdés!

Baloyne, Bear és Prothero kezdeményezésére kerültem be a Tervbe. Mint az első hetekben rájöttem, nem a kezdetnek rám bízott és a várt sikerrel koronázott feladat volt a fő oka annak, hogy kooptáltak a Tudományos Tanácsba. Volt a Tervnek elegendő szakembere, a legjobb fejek; csak éppen nem a megfelelőek, mert olyan nem akadt a világon. Én, aki már annyiszor hűtlenné váltam tiszta matematikámhoz, egyik tudományágtól a másikig röpködve, mint a lepke, jókora területen, a kozmogóniától az etológiáig, nemcsak mindenféle hasznos ismeretet felszedtem közben, nem ez volt a legfontosabb, de röpködésem során hozzászoktam a szentségtöréshez.

Kívülről jöttem, nem fűzött semmi kötelék új szerepem szent és megszentelt törvényeihez. Így könnyű szívvel megkérdőjeleztem azt, amire az adott tudomány veterán képviselői sohasem mertek volna kezet emelni. Elég ritkán építettem, de gyakran leromboltam a készen talált rendet, annyi makacs fáradozás gyümölcsét. Éppen ilyen emberre volt szükségük a Terv vezetőinek. Legtöbb emberük, főleg a természettudósok, arra hajlottak, hogy folytassák az addigi munkát, nem sokat törődve azzal, összeáll-e belőle valami egységes egész, amely megfelelne a csillagokból érkezett információs molochnak. Hiszen a csillaglevél rengeteg érdekes részletkérdést vetett fel, és csakugyan — már idéztem néhány példát — jelentős felfedezésekhez vezetett.

De az élcsapat, a nagy négyeké, lassanként felismerte, ha még nem is egész világosan, hogy olyan fakutatásba mennek bele, amely mögött mindinkább szétfoszlik az erdő képe; az immár olajozottan folyó rutinmunka elnyelheti magát a Tervet, feloldhatja az egyes tények és eredmények tengerében, és ezzel végleg elvész a lehetőség, hogy megértsék, ami történt. Földünk jelzést kapott a csillagokból, olyan gazdag tartalmú üzenetet, hogy kicsipegetett morzsáiból évekig elélhet egy sereg kutatócsoport, de maga az üzenet ezalatt szétfolyik a ködben, amelynek titokzatosságát eltakarja a tömérdek apró siker, s így egyre kevésbé idegesítő. Talán a lelki védelmi mechanizmusok léptek működésbe, vagy a megszokás, hiszen az embereket arra nevelték, hogy a jelenségek törvényszerűségeit felderítsék, és nem arra, hogy az okokat firtassák, amelyeknél fogva ilyen és nem más törvényszerűségek igazgatják a világot.