Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Augusztus végére úgy kifacsartam az agyamat, mint a citromot. Még soha nem volt ilyen üres a fejem. Alkotóereje, problémamegoldó képessége hullámzásait az ember maga is nehezen ismeri fel. Megtanultam, hogy ilyenkor egy tesztet alkalmazzak: elolvasom a tulajdon munkáimat, azokat, amelyeket a legjobbaknak tartok. Ha botlást, hézagot veszek észre bennük, ha úgy látom, jobban is megcsinálhattam volna, akkor a próba eredménye pozitív. De ha némi csodálattal olvasom a saját szövegemet, akkor baj van. Így történt az év derekán. Sokéves tapasztalatból tudtam, hogy ilyenkor nem pihenésre van szükségem, hanem kikapcsolódásra. Egyre gyakrabban néztem be szomszédomhoz, dr. Rappaporthoz, és néha órákig elbeszélgettünk. Magáról a csillagkódról nem sok szó esett. Egyszer éppen nagy csomagokat bontogatott, csillogó, tarka fedelű, formás könyvecskéket szedett elő, címlapjukon fantasztikus képek voltak. Miután kifogytunk a koncepciókból, megpróbálta „változatossággenerátornak” felhasználni az írói fantázia termékeit, azt az Amerikában különösen népszerű műfajt, amelyet egy makacs félreértés folytán tudományos-fantasztikusnak neveznek. Még sohasem olvasott ilyen könyveket, és most dühösen háborgott, mert egyhangúságuk kiábrándította. „Van ezekben minden, csak fantázia nincs” — mondta. Persze, félreértette a műfaj szándékait. Az áltudományos mesék szerzői azt nyújtják a közönségnek, amit kíván: közhelyeket, elcsépelt igazságokat, sztereotípiákat, bizarr maskarába bújtatva, hogy az olvasó kiélvezhesse a biztonságos álmélkodást, de egy pillanatra se zökkenjen ki megszokott életfilozófiájából. Ha a kultúrában létezik haladás, az elsősorban fogalmi, ezt pedig nem érinti az irodalom, különösen a fantasztikus.

Sokat jelentettek számomra ezek a beszélgetések. Rappaport jellegzetes, mindig telibe találó, kíméletlen fogalmazásmódját magam is szívesen eltanultam volna. Olyasmikről vitatkoztunk, mint a gimnazisták: az emberi létet boncolgattuk. Rappaport afféle „termodinamikus pszichoanalitikus” volt, azt mondta például, hogy az emberi cselekvések minden fő mozgatóját egyenesen levezethetjük a fizikából, ha a fizikát elég tágan értelmezzük.

A romboló ösztön egyenesen következik a termodinamikából. Az élet csalás, szélhámosság, megpróbál kibújni az elkerülhetetlen és könyörtelen törvények alól; a világtól elszigetelve nyomban a bomlás útjára lép, s ez a lejtő az anyag normális állapotához, tartós egyensúlyához, vagyis a halálhoz vezet. Fennmaradásához renddel kell táplálkoznia, és mivel magas szinten szervezett rend sehol sincs az életen kívül, önfelfalásra van ítélve. Hogy élhessünk, pusztítani kell a rendet, fel kell falni, mert csak akkor táplálék, ha lerombolható. Nem az etika, hanem a fizika állapítja meg ezt a törvényszerűséget.

Elsőnek talán Schrödinger vette észre, de ő annyira rajongott a görögjeiért, hogy nem figyelt fel arra, amit Rappaport nyomán az élet szégyenének, a valóság struktúrájában gyökerező, immanens gyalázatának nevezhetnénk. Vitába szálltam vele, a növények fotoszintézisére hivatkoztam: a növények nem pusztítanak, vagy legalábbis nem okvetlenül pusztítanak más élő szervezeteket, a napfény energiáját használják fel. Rappaport erre azt felelte, hogy az egész állatvilág a növényzet élősdije. Az ember egy másik tulajdonságát, azt egyébként, amely csaknem minden élő szervezetben megvan, a nemiséget Rappaport, a maga módján filozofálva, szintén a termodinamikai statisztikából vezette le, mégpedig annak informatikai ágából. A minden rendezettségre leselkedő zűrzavar okozza, hogy az információ a közlési folyamatban mindig elszegényedik, a halálos zaj leküzdéséhez, az időlegesen elért rend továbbításához szükségszerűen minduntalan össze kell vetni a „genetikus szövegeket”, és ez a „tévedések” elkerülését célzó összehasonlítás, „összeolvasás” a kétneműség létrejöttének igazolása és oka. A nemek kialakulásának forrása tehát az informatikában, a közlés fizikájában, a kommunikációelméletben keresendő. A genetikai információt minden nemzedéknek össze kell vetnie, ez az a kényszerű szükségesség, az a feltétel, amely nélkül az élet nem maradhatna fenn, az egész biológiai, algedonikus, lelki, kulturális felépítmény már csak ebből ered, a fizikai törvények formálta szilárd magból nőtt ki a következmények dús erdeje.

Közbevetettem, hogy ily módon egyetemesnek tételezi a kétneműséget, az egész világegyetem állandójának teszi meg. Csak mosolygott, sohasem válaszolt egyenesen. Más században, más korban bizonyára szigorú misztikus, rendszeralkotó válik belőle, de a mi korunkat kijózanította a túl sok felfedezés, amely srapnelként robbantott szét minden egységes rendszert. A mi korunk soha nem látott hajszában sietteti a haladást, és ugyanakkor torkig van vele — így napjainkban Rappaport csak kommentátor és elemző lehet.

Emlékszem, elmondta, hogy egy időben azon törte a fejét, felépíthetné-e a filozófiai rendszerek valamiféle metateóriáját, vagy egy olyan általános programot, amellyel automatizálhatná ezt a tevékenységet: a megfelelően beállított gép először kitermelné a meglevő rendszereket, aztán a nagy ontológusok tévedései vagy következetlensége folytán keletkezett hézagokban újakat alkotna, ugyanolyan megbízhatóan, mint a csavarokat vagy cipőket gyártó automata. Hozzá is kezdett a munkához, megszerkesztette a szóanyagot, a mondattant, a transzpozíciós szabályokat, a kategóriák hierarchiáját, valami olyasfélét, mint a típusok szemantikailag továbbfejlesztett metateóriája, de aztán rájött, hogy meddő játszadozásra pocsékolja az idejét, mert munkájából semmi egyéb nem adódott, mint maga a lehetőség, hogy létre lehet hozni ezeket a szavakból épült hálókat, a kalitkákat, épületeket vagy akár kristálypalotákat. Mizantróp volt, és nem csoda, hogy éjjeliszekrényén, mint az enyémen a Biblia, Schopenhauer feküdt. Mulatságosnak találta azt a koncepciót, hogy az akarat fogalma az anyag fogalma alá rendelhető.

— „Azt” is lehetne egyszerűen titoknak nevezni — mondta —, aztán kvantálni, szétszórni, kristályosítani, sűríteni és hígítani a titkot. Ha viszont elismerjük, hogy az „akarat” teljesen elidegeníthető az érző lényektől, sőt valamilyen „önmozgást” tulajdonítunk neki, az atomokéhoz hasonló „kergekóros” hajlamot, mely annyi borsot tör az orrunk alá, mert sok, nemcsak matematikai jellegű problémát okoz, szóval, ha ezt elfogadjuk, akkor miért ne értenénk egyet Schopenhauerral?

Erősködött, hogy még eljön a schopenhaueri világkép reneszánsza. De azért nem mindenben adott igazat a harcias, dühös kis németnek.

— Az esztétikája nem következetes. Persze lehet, hogy csak nem tudta kifejezni magát, nem engedte a korszellem. Az ötvenes években egyszer láttam egy kísérleti atomrobbantást. Tudja-e, Hogarth úr (sohasem szólított másképp), hogy nincs gyönyörűbb a gombafelhő színeinél? Semmilyen leírás, színes fénykép nem adja vissza azt a csodát. Egyébként csak tíz-tizenöt másodpercig tart, aztán felszáll lentről a szenny, felszívja a kiterjedő tűzbuborék. Aztán a tűzgolyó elszáll a fellegekbe, mint az elszabadult léggömb, és egy pillanatig tiszta rózsaszínű az egész világ. A rózsaujjú hajnal. A múlt században szentül hitték, hogy ami gyilkos, az okvetlenül rút is. Mi már tudjuk, hogy pompázatosabb lehet minden narancsligetnél. Aztán mintha elfakulnának, szétporladnának a virágok. és mindez ott történik, ahol a sugárzás egy szempillantás alatt mindent megöl!