Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Bármennyire logikus ez, egészen más vélemények uralkodtak nálunk. Körmönfont hipotézisek keletkeztek — például, hogy a levél hatása „kétszintes”. Életet kelt, mint a kertész, aki magot szór a földbe; aztán újra eljön, hogy megnézze, az nőtt-e ki a földből, amit akart. A levél ezen a másik szinten, vagyis tartalmilag a kertész kapájának megfelelője — kigyomlálja az „elfajzott pszichozoikumokat”. Más szóval: a Feladók könyörtelenül meg akarják semmisíteni azokat az evolúciós úton keletkezett civilizációkat, amelyek nem úgy fejlődnek, „ahogyan kell”, tehát például az olyanokat, amelyek „önfelfaló”, „pusztító” és hasonló osztályokat alakítanak ki. Eszerint a biogenezis kezdetére és végére van gondjuk, az evolúció fájának gyökerére és koronájára. A levél tartalmi oldala bizonyos fajta címzetteknek holmi borotvát ajándékoz, hogy elvághassák vele a torkukat.

Idegenkedtem ettől a fantáziálástól. Úgy véltem: egy olyan civilizáció képe, amely effajta szokatlan módon megsemmisíti az „elfajzott” vagy „csökevényesen fejlett” társadalmakat, megint csak korunk jellemző félelmeit vetíti rá a levél titkára, erre az asszociációs tesztre. A Romney-Moeller- effektus arról látszik tanúskodni, hogy a Feladó a létezést, az életet „jó” dolognak tartja. De a következő lépéstől már óvakodtam: képtelenség, hogy a kód információs oldalának is „szándékos jóságot” tulajdonítsunk, vagy negatív előjellel lássuk el. A „fekete” gondolatok ösztönösen támadtak az emberekben, mikor a levélben foglalt ajándékot csak gyanakvásra érdemes trójai falónak minősítették: eszköz, de olyan, amely leigázza a földet, élőlény, de uralkodni akar fölöttünk.

Mindezek a koncepciók úgy cikáztak az ördögi és angyali pólus között, mint a légy két ablaküveg között: folyton nekiverődtek valamelyiknek. Megpróbáltam a Feladó helyzetébe képzelni magamat. Nem küldenek semmi olyat, amit szándékaimmal ellentétesen lehet felhasználni. Ismeretlen címzetteknek bármilyen eszközt küldeni annyi, mint kézigránátot osztogatni a gyerekeknek. Hát akkor mit küldtek? Egy ideális társadalom tervét, „ábrákkal” ellátva, amelyek bemutatják a szükséges energiaforrásokat (ez volna a Legyek Ura)? De az ilyen terv saját elemeitől, vagyis az egyes lényektől függő rendszer. Nincs olyan rendszer, amely minden helyen és időben optimális volna. Az effajta tervnek figyelembe kell vennie az egyedek biológiáját — és nem hittem, hogy az ember ebből a szempontból valamiféle kozmikus állandó volna.

Eleinte nem gondoltunk rá, hogy a levél egy „bolygóközi beszélgetés” töredéke lehet, amelyet puszta véletlenségből kihallgattunk. A közlemény folyamatos ismétlődése másra vallott, hiszen a beszélgetés nem abból áll, hogy az egyik partner éveken át ugyanazt ismételgesse, mindig elölről kezdve. Csakhogy itt megint beugrott az időskála kérdése. A közlemény legalább két éve változatlan formában érkezik a Földre — ennyi biztos. Talán automata berendezések „társalognak”, és az egyik fél készüléke addig sugározza a maga közleményét, amíg jelzést nem kap, hogy az üzenetet vették? Ebben az esetben ezer évig is tarthat az ismételgetés, ha a társalgó civilizációk elég messze vannak egymástól. Sejtelmünk sem volt, hogy az „életkeltő sugárzásra” rá lehet-e vinni különböző tartalmakat — mindenesetre elég valószínűnek látszott.

A „kihallgatott beszélgetés” verziója mindamellett nagyon valószínűtlennek tűnt. Ha a „kérdéseket” évszázadok választják el a „válaszoktól”, az ilyen információcserét bajosan nevezhetjük „beszélgetésnek”. Elképzelhetőbb, hogy mindegyik fél önmagáról közöl fontos tudnivalókat. De akkor nem egyetlen sugárzást kellett volna vennünk, hanem legalább kettőt. Márpedig nem így volt. A neutrínó-,éter”, ha hihetünk az asztrofizikusok készülékeinek, tökéletesen üres — kivéve azt az egyetlen közlőcsatornát. Ez volt a legfőbb bökkenő. A legegyszerűbb magyarázat úgy hangzott, hogy nincs sem beszélgetés, sem két civilizáció, csak egy, amely izotrop-jelzést sugároz. Ha pedig ennyiben maradtunk, kezdhettük elölről a fejtörést a jelzés kettős arculatáról. da capo al fine.

Lehetséges persze, hogy a levél tartalma viszonylag egyszerű. Például csupán egy gép szerkezetrajza, hogy kapcsolatba léphessünk a Feladókkal. „Adóállomás tervrajza”, a „szerkezeti elemek” meg olyasmik, mint a Békatojás. Mi pedig tanácstalanul forgatjuk az ábrát, mint kisgyerek egy rádió kapcsolási rajzát, de semmi mást nem tudunk csinálni, mint hogy becsavarunk néhány csavart. De az is lehet, hogy a levél „testet öltött” pszichokozmogóniai elmélet, amely elmagyarázza, hogyan keletkezik, hol helyezkedik el és hogyan működik az értelmes élet a metagalaktikában. Ha elvetjük a manicheus előítéleteket, amelyek azt sugalmazzák, hogy a Feladó okvetlenül vagy jót akar nekünk, vagy rosszat (esetleg „jót és rosszat” egyszerre, például ha mi „rossznak” tartjuk azt, amit ő a maga ismérvei szerint „jónak” szánt) — a találgatás a fentiekhez hasonló, egyre szabadabban szárnyaló ötleteket szül, és éppúgy zsákutcába vezet, mint a Terv gyakorlati embereinek szakmai szemellenzője, amely miatt a tulajdon izgalmas felfedezéseik aranyketrecének foglyai lettek. Azt hitték, legalábbis néhányan közülük, hogy a Legyek Urának vizsgálatával végül is eljuthatunk a Feladók titkának lényegéhez, ahogy a fonal elvezet a gombolyaghoz. Én úgy vélekedtem, hogy ez kényszerű okoskodás: mivel nincs semmi egyebük a Legyek Urán kívül, görcsösen ragaszkodnak a kutatásaikhoz. Igazat is adtam volna nekik, ha természettudományos problémáról van szó, de nekünk mással kellett megbirkóznunk — hiába vegyelemezzük a tintát, amellyel levelet írtak nekünk, abból sohasem ismerjük meg a levélíró szellemi tulajdonságait.

Talán jobb lett volna, ha szerényebbre fogjuk szándékainkat, és a fokozatos megközelítések módszerével fürkésszük a Feladók szándékait? De akkor is felmerül a makacs kérdés: miért kapcsolták össze az értelmes befogadóknak szánt közleményt a biofil hatással?

Első pillantásra ez nemcsak rendkívüli, hanem képtelen párosítás. Először is, általános jellegű okoskodásunk arra mutat, hogy a Feladók civilizációja szinte hihetetlenül régi. A jelzés kibocsátása — becsléseink szerint — legalább a Nap energiájával mérhető kapacitású berendezést igényel. Ekkora költség egyetlen társadalomnak sem lehet közömbös, bármilyen fejlett az asztrotechnikája. A Feladók tehát nyilván abban a meggyőződésben cselekedtek, hogy „beruházásuk” kifizetődő — ha nem is az ő számukra —, vagyis életfakasztó hatása tényleges és biztos. Igen ám, de jelenleg az egész metagalaktikában viszonylag kevés bolygón uralkodnak olyasféle körülmények, mint Földünkön négymilliárd évvel ezelőtt. Nagyon kevés az ilyen bolygó, mert a metagalaktika már jócskán felnőtt, sőt korosodó csillagszervezet, egymilliárd év sem kell hozzá, és öregedni kezd. Ifjúkora, mikor dúsan termettek benne a bolygók, régen elmúlt. Akkor született, a többi között, a Föld is. A Feladók ezt nyilván tudják. Nem ezer éve küldik tehát jelzésüket, nem is millió éve. Attól féltem — mert csak félelemnek nevezhetem azt az érzést, amely e gondolatot kísérte —, hogy milliárd éve küldik! De ha így van, akkor — mellőzve most azt a problémát, hogy egyáltalán nem tudjuk elképzelni, miféle alakulattá fejlődhet egy társadalom ilyen iszonyatos hosszú geológiai idő alatt —, a jelzés kettősségének kérdésére egyszerű, sőt kézenfekvő válasz adódik. Talán ősidők óta küldik az „életfakasztó sugárzást”, majd amikor úgy döntöttek, hogy megkezdik a bolygóközi kommunikációt, nem fabrikáltak ehhez új technológiát és adókat, hanem felhasználták a már működő sugárzást. Csak a célnak megfelelően modulálni kellett a sugárzást. Lehetséges, hogy csak egyszerűen takarékosságból adták fel nekünk ezt a fogas kérdést? Hiszen a modulációs program roppant műszaki és informatikai problémákat vet fel — igen, minekünk, de nekik? Itt megint kicsúszott a lábam alól a talaj. Közben tovább folyt a kutatás: számtalan módszerrel próbálták különválasztani a jelzés „információs frakcióját” a „biofil frakciótól”. Nem sikerült. Tanácstalanok voltunk, de még nem adtuk fel a reményt.