Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Amikor én bekapcsolódtam a munkába, a Tervnek két konkrét anyagi eredménye volt, illetve csak egy, mert a biofizikusok és a biokémikusok külön-külön ugyanarra az eredményre jutottak. Mind a két csoportban előállították — előbb papíron, illetve gépi memóriában — a levélből „kiolvasott” anyagot, amelyet az egyik csoport Békatojásnak, a másik a Legyek Urának nevezett el.

A párhuzamos munka talán erőpocsékolásnak látszik, de megvolt a jó oldala, hiszen ha két ember egymástól függetlenül azonos módon fordít le egy talányos szöveget, akkor feltételezhető, hogy csakugyan megtalálták a szöveg „állandóit”, és amit kiolvasnak belőle, azt valóban a szöveg tartalmazza, nem az ő előítéleteik gyümölcse. Persze, ezzel a megállapítással is lehet vitatkozni. Két mohamedán szemében az Evangéliumnak ugyanazok a kurta részletei „igazak”, a többi nem. Egyformán beprogramozott emberek vizsgálódása akkor is azonos eredményre vezethet, ha közben nem érintkeztek. Az eredményeknek ugyanis határt szab — az adott történelmi korszakban — az ismeretek általános színvonala. Ezért voltak olyan hasonlóak például a keleti és nyugati fizikusok egymástól független nézetei az atomokról, ezért nem lehetett úgy felfedezni a lézer elvét, hogy mások ne jöjjenek rá. Az egybeeséseket tehát ismeretelméleti szempontból nem szabad túlértékelni.

A Békatojás — így nevezték a biokémikusok — hol félfolyékony, hol kocsonyás anyag volt, a körülményektől függően; szobahőmérsékleten, rendes nyomás alatt és nem túl nagy mennyiségben fényes, ragacsos folyadék, amely csakugyan a nyálkás hártyával borított békapetére hasonlít, ezért kapta a nevét. A biofizikusok mindjárt egy hektolitert állítottak elő abból a pszeudoplazmából, amely a légmentes tartályban másképp viselkedett, mint a Békatojás, és egy különös effektus jóvoltából ördögibb nevet kapott.

Az anyag szerkezetében jelentős szerepet játszott a szén, de mellette a szilícium és a földi élő szervezetekből gyakorlatilag hiányzó nehéz elemek is előfordultak. Reagált bizonyos ingerekre, energiát termelt és sugárzott ki hő formájában, de a biológiai értelemben vett anyagcserét nem ismerte. Eleinte úgy tűnt, hogy ez a ragacs nem más, mint a lehetetlen és mégis megvalósult örökmozgó, csak nem gépezet, hanem kolloid formájában. Mint a termodinamika szent törvényei elleni merényletet, szigorú vizsgálat alá vetették. Nem csoda, hogy olyan szigorúan vizsgálgatták. A magfizikusok végül kisütötték, hogy „hideg típusú” magreakciókból meríti az energiát, amely fenntartja állapotát, a külön-külön bomlékony, gigászi molekuláknak ezt a cirkuszi trükkjét, akrobatamutatványát. A magreakciót bizonyos kritikus tömeg elérése indította be, de nem az anyag mennyisége volt a fontos, hanem konfigurációja.

A magreakciókat nehéz volt kimutatni, mert a keletkező sugárzó energiát és a magszilánkok mozgási energiáját mindenestül elnyelte és „saját céljaira” fordította ez az elképesztő anyag. A szakemberek a hajukat tépték. Az atommag tulajdonképpen minden földi szervezet belsejében „idegen test”, vagy legalábbis semleges. Az életfolyamat sohasem érinti az atommagokban rejlő energiát, nem tudja hasznosítani a bennük raktározott óriási erőket — az élő szövetben az atomok tulajdonképpen csak elektronhéjak, mert csak azok vesznek részt a biológiai (vegyi) reakciókban. Ezért a vízzel, a táplálékkal vagy a levegővel a szervezetbe „behurcolt” radioaktív atomok is betolakodók maradnak, csak a külső hasonlóság (mármint az elektronhéjak hasonlósága) „álcázza” őket, és e hasonlóság jóvoltából „tettetik magukat” a megkülönböztetésre képtelen élő szövet előtt rendes, normális, vagyis nem sugárzó molekuláknak. Minden „robbanásuk”, a hívatlan vendég mindennemű maghasadása parányi katasztrófa az élő sejtnek — mindig ártalmas, ha csekély mértékben is.

A Békatojás viszont nem létezhetett ilyen folyamatok nélkül, azok jelentették neki a táplálékot és a levegőt, más energiaforrásra nem volt szüksége, nem is tudta felhasználni. A Békatojás lett a hipotézisek tornyának fundamentuma, sajnos, igazi Bábel tornyáé, mert szögesen eltérő hipotézisek voltak ezek.

A legegyszerűbbek szerint a Békatojás az a protoplazma, amelyből a csillagkód küldőinek teste felépül. Előállításához, mint említettem, az egész kódinformációnak csak kicsiny részét használták fel, aligha többet 3–4 százaléknál, azt, amit sikerült szintézisműveletekre „lefordítani”. Az első nézet hívei úgy vélték, hogy az egész kód egy Feladó leírása, és ha sikerülne az egészet megvalósítani, előttünk állna egy élő és értelmes egyed, egy galaktikus civilizáció szülötte, akit neutrínósugárzással áttelegrafáltak a földi vevőkészülékekbe.

Más hasonló feltevések szerint nem egy felnőtt bolygólakó „atomportréját” küldték el, inkább valami fejlődőképes csírát, tojást vagy embriót. Talán megfelelő örökletes programmal ellátott magzat, és ha a Földön materializálják, éppen olyan egyenrangú partnere lehet az embereknek, mint az első változatban szereplő felnőtt egyed.

Homlokegyenest ellenkező nézetekben sem volt hiány. Egy másik nézetcsoport vagy — család szerint (mert az egyes körök hipotéziseit sajátos rokonság fűzte össze) a kód nem „személyt” ír le, hanem „információs gépezetet”, tehát eszközfélét, és nem a küldő faj képviselőjét. A gépet egyesek

úgy képzelték, hogy a Békatojásból valamiféle könyvtár vagy „memóriaplazma” lesz, amely talán közölni is képes a benne rejlő tartalmakat, sőt „vitatkozni” róluk. Mások inkább numerikus, analóg vagy vegyes típusú plazmaagyra gondoltak, amely nem tudja megválaszolni a Feladóra vonatkozó kérdéseket, inkább amolyan „technológiai ajándék”, a kód pedig átnyújtási aktus: az egyik civilizáció a világűrön keresztül elküldi a másiknak a maga legtökéletesebb információ-átalakító eszközét.

Mindegyik hipotézisnek megvolt a „fekete” vagy „ördögi” változata, némelyek szerint a túlzott sci-fi olvasás miatt. A küldemény, akár személy, akár magzat vagy gép, testet öltve meg akarja hódítani a Földet. Ez a nézetcsalád is megoszlott, a hódítási elmélet egyes hívei úgy vélték, hogy a galaktikában kitervelt invázióról van szó, mások ellenben a „kozmikus jótékonyságot” emlegették: a fejlett civilizációk így bábáskodnak a gyengébbek mellett, megkönnyítik a „tökéletesebb” társadalmi struktúra megszületését, a helybeliek és nem a Feladók érdekében.

Mindezeket a hipotéziseket (volt még jó néhány) nemcsak tévesnek, hanem értelmetlennek tartottam. Úgy véltem, a csillagkód sem „plazmaagyat”, sem más „információs gépet”, sem „élőlényt”, sem „csírát” nem ír le, mert az általa jelölt objektum egyáltalán nem szerepel a mi fogalmaink között — templom alaprajzát küldték el az Australopithecusnak, könyvtárat nyitottak meg a neandervölgyi ősember előtt. Úgy véltem, a kódot nem a miénkhez hasonló, fejletlen civilizációnak szánták, ezért semmi értelmeset nem tudunk kezdeni vele.

Véleményem miatt nihilistának neveztek, és Wilhelm Eeney jelentette megbízóinak, hogy szabotálom a Tervet — ez is a fülembe jutott, pedig nem volt saját lehallgató hálózatom.

Már csaknem egy hónapja dolgoztam az Úr hangján, amikor a biológuscsoport szorgoskodása jóvoltából egészen új fényben mutatkozott meg előttünk. Volt a Tervben egy úgynevezett Kis Kutya könyvünk, amelybe mindenki beírhatta óhajait, sóhajait, mások feltevéseinek kritikáját, saját terveit, ötleteit, kutatási eredményeit. A biológusok sikere előkelő, már-már központi helyet kapott a könyvben. Romney-nak támadt az ötlete, hogy egészen másfajta kísérleteket végezzen, mint a kollégái. Romney az idősebb tudósnemzedékhez tartozott, amelyet Rainhorn, ő és még néhányan képviseltek csak a Tervben. Aki nem olvasta Az ember keletkezése című könyvét, semmit sem tud az evolúcióról. Az értelem okait kutatta, és azokban a véletlen egybeeséseiben találta meg, amelyek önmagukban semlegesek, de később, az utólagos reflexió fényében gúnyos jelentést kapnak: a kannibalizmus a szellemi fejlődés szövetségesének bizonyul, a fenyegető jégkorszak az őskultúra előfeltételének, a csontok rágcsálása a szerszámhasználat ihletőjének, a szaporító- és ürítőszervek öszszekapcsolása, amit még a halaktól és hüllőktől örököltünk, nemcsak az erotika, hanem a mocsok és angyali tisztaság között oszcilláló metafizikák topográfiai vázának is. Az evolúció zegzugos útját vizsgálva elénk tárta a fejlődés minden ragyogását és nyomorúságát, bemutatta, hogyan válnak a véletlen sorozatok az eltérésekben természeti törvénnyé. De a könyv legbámulatosabb vonása a minden sorát átható, bár expressis verbis sehol ki nem fejezett részvét.