Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Egyikük az atomháborút tartotta az egyetlen megoldásnak, amely megmenthet az emberözöntől. Okfejtése szabatos volt: sem tablettákkal, sem meggyőzéssel nem lehet fékezni a természetes szaporodást. Hatósági családtervezésre van szükség. És nem az a baj, hogy mindegyik terv hátborzongató vagy groteszk, például az a javaslat, hogy csak bizonyos pontszámmal lehessen „gyermekengedélyt” kapni, a pontokat pedig testi és szellemi jó tulajdonságokért, gyermeknevelési ismeretekért és hasonlókért adják.

Ki lehet gondolni ilyen, többé-kevésbé ésszerű programokat, de megvalósítani lehetetlen. Mindig azzal végződik a dolog, hogy olyan szabadságjogokat korlátoznának, amelyeket a civilizáció születése óta egyetlen rendszer sem merészelt érinteni. A mai rendszerek közül egynek sincs ehhez elegendő ereje vagy tekintélye. A legerősebb emberi ösztönnel kellene felvenni a harcot, ráadásul az egyházak többségével és a hagyományos emberi jogok fundamentumával. Az atomkatasztrófa után viszont azonnal létfontosságú kényszerré válna a párkapcsolatok és születések szigorú szabályozása, máskülönben a sugárártalmat szenvedett gének a szörnyetegek seregével árasztanák el a világot. Ez a szükségállapot aztán jogrendbe mehetne át, amely immár a lélekszám és a fejlődés előnyös irányításaként szabályozná a faj szaporodását.

Az atomháború persze szörnyűség, de távolabbi következményei jónak és áldásosnak bizonyulhatnak. Ebben a szellemben nyilatkozott a tudósok egy része, mások tiltakoztak, és egyértelmű javaslatok kidolgozására nem került sor.

Ez a história felbőszítette Rappaportot, de minél jobban háborgott, annál hűvösebben, befelé somolyogva válaszolgatott Dill. Az ész trónra emelése azt jelenti — mondta Rappaport —, hogy a logika őrületének uralma alá helyezzük magunkat. Az apa örömének, hogy gyermeke hasonlít hozzá, nincs semmiféle racionális értéke, kivált, ha az apa tehetségtelen tucatember — ergo „spermabankokat” kell létesíteni, begyűjteni a társadalmilag leghasznosabb emberek spermáját, és mesterséges megtermékenyítés útján a természetes apához hasonló, tehát értékes gyermekeket kell tenyészteni. A családalapítással járó kockázatot társadalmilag kárba veszett erőfeszítésnek minősíthetjük, ergo a kiválasztás kritériumai szerint kell a házaspárokat összehozni, figyelembe véve testi és lelki tulajdonságaik pozitív korrelációját. A kielégítetlen vágyak frusztrációt szülnek, ez megzavarja a társadalmi folyamatok egyenletes menetét — ergo minden vágyat ki kell elégíteni, vagy természetes úton, vagy technikai megfelelőkkel, és ha ez nem megy, kémiai vagy sebészi eszközökkel ki kell kapcsolni a vágygerjesztő központokat.

Húsz évvel ezelőtt hét óra hosszat tartott Európából Amerikába utazni, tizennyolcmilliárd dolláros költséggel ötven percre rövidítették ezt az időt. Tudjuk már, hogy további néhány milliárd árán megint felére lehet csökkenteni. A testileg-lelkileg sterilizált utas (nehogy behurcolja az ázsiai influenzát vagy az ázsiai gondolatokat, vitaminokkal és konzervfilmekkel feltöltve utazhat városról városra, földrészről földrészre, bolygóról bolygóra, egyre üzembiztosabban és gyorsabban, s a gondolkodó eszközök e szenzációs működése befogja a szánkat, nehogy megkérdezzük, tulajdonképpen mire jó ez a villámgyors utazgatás. Régi, állati testünk nem bírta elviselni ezt a tempót, a villámgyors röpködést egyik féltekéről a másik féltekére; az alvás és ébrenlét ritmusa összezavarodott, de szerencsére kitaláltak egy gyógyszert, amely ezt a zavart megszünteti. Igaz, ez a gyógyszer olykor depressziót okoz, de vannak vidító gyógyszerek; ezek koszorúér-betegséget okoznak, viszont a szív ereibe polietilén csövecskéket lehet illeszteni, hogy el ne záródjanak.

A tudós ilyen helyzetekben úgy viselkedik, mint az idomított elefánt, amelyet a hajtó akadállyal állít szembe. Úgy használja szellemi erejét, mint az elefánt a maga izomerejét, tehát: utasításra. Ez roppant kényelmes, hiszen a tudós azért mutatkozik mindenre késznek, mert már semmiért sem felelős. A tudomány a kapitulánsok szerzetesrendjévé válik, a logikai számítás automata lesz, amely helyettesíti a moralista embert; engedünk a „nagyobb tudás” zsarolásának, amikor azt merészeli állítani, hogy az atomháború másodfokon jó lehet, mert ez következik az aritmetikából. A mai rossz holnapi jónak bizonyul, ergo ez a rossz bizonyos szempontokból jó is. Az ész nem hallgat többé az érzelem intuitív sugalmazására, eszményképpé avatjuk a tökéletesen megszerkesztett gép harmóniáját, s azt kívánjuk, hogy ilyen géppé váljon a civilizáció a maga egészében és minden ember külön-külön.

Ezáltal a civilizációs eszközöket célokká nevezik ki, és a kényelmi szempontokat emberi értékeknek tüntetik fel. Az a szabály, hogy a palackok dugóját fémkupak váltja fel, azt pedig egy pöccintésre leváló műanyag kupak, ártatlan dolog: tökéletesítések sora, amely azt szolgálja, hogy egyre könnyebben nyithassuk ki a palackokat. De ha ugyanezt a szabályt az emberi agy tökéletesítésére alkalmazzák, merő tébollyá válik: minden konfliktust, minden nehéz problémát egy szintre helyeznek a makacs dugóval, amelyet ki kell dobni, és könnyebben kezelhető eszközzel pótolni. Baloyne azért nevezte el a Tervet Masters Voice-nak, mert ez a név kettős értelmű: melyik Úr hangjára kell hallgatnunk, a csillagokból üzenő Úrra vagy a washingtonira? Az akció neve akár Lemon Squeeze is lehetne — ki kell facsarni, mint a citromot, nem a mi agyunkat, hanem a kozmikus üzenetet, de jaj a megbízóknak és szolgáiknak, ha igazán sikerül!

Ilyen esti beszélgetésekkel múlattuk az időt a MAVO második évében, s mindinkább erőt vett rajtunk egy baljós előérzet, annak előjele, ami hamarosan véget vetett az ironizálásnak, és a „Citromfacsarás-akciót” immár vészterhes tartalommal töltötte meg.

Bár a Békatojás és a Legyek Ura ugyanaz az anyag volt, csak más-más módon tárolták a biofizikusok és a biológusok, mindkét csoport kizárólag a náluk érvényes nevet használta; arra gondoltam, hogy ebben a furcsaságban a tudománytörténet egy apró, jellemző vonása nyilvánul meg. Nevezetesen az, hogy sem a kutatómunka véletlenszerű, kacskaringós útja, sem a felfedezések születésének véletlen körülményei nem válnak el teljesen a felfedezések végleges formájától. Persze, nem könynyű felismerni ezeket a maradványokat, éppen azért, mert megmerevedve benyomulnak az elmélet és minden későbbi koncepció belsejébe, örökös nyomként, a gondolkodási szabállyá kövesedéit véletlen bélyegeként.

Mielőtt Romney-nál először megláthattam a Békatojást, engem is alávetettek a külvilágból érkezett vendégekre vonatkozó, immár klasszikus eljárásnak. Először végighallgattam magnószalagról a már idézett, tömör előadást, aztán két percig utaztunk a földalattival, és kiszálltunk a szintetikus kémiai laboratóriumnál. Itt megmutatták a Békatojás egy molekulájának háromdimenziós modelljét. Egy külön teremben, két emelet magas üvegbura alatt díszelgett a modell, akár egy vízibolha dinoszaurusz méretűre nagyított mása. Az atomcsoportokat fürtösen elhelyezkedő fekete, bíborpiros, lila és fehér golyók ábrázolták, átlátszó polietilén rudacskákkal összekötve. Marsh, a sztereokémikus sorra bemutatta nekem az ammóniaszármazékokat, alkilcsoportokat és a furcsa virágokhoz hasonló „molekuláris reflektorokat”, amelyek a magreakciókban keletkező energiát elnyelik. A reakciókat is bemutatták: bekapcsoltak egy készüléket, amely egymás után villantotta fel a modell belsejében elrejtett neoncsöveket és lámpácskákat. Olyan volt az egész, mint egy karácsonyfával keresztezett futurista reklám. Illően ámuldoztam, mivel ezt várták tőlem, aztán továbbmehettem.