Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Végre megtudtam, miért találták ki ezt a nevet. A Legyek Ura nem egyéb, mint a Békatojás nagyobb mennyiségben. Ha legalább kétszáz liter van belőle, új tulajdonságokat mutat, de az átalakulás folyamatosan megy végbe. Ami ezt az igazán furcsa légyhistóriát illeti, a leghalványabb fogalma sem volt senkinek, hogyan érvényesül ez a légyőrjítő hatás, különösen mivel a legyeken kívül csak néhány más hártyásszárnyú rovar mutatkozott ilyen idegesnek. A pókok, csótányok és egyéb tücskök-bogarak, amelyeket a biológusok türelmesen lehordtak a vasajtóhoz, egyáltalán nem reagáltak a magreakcióktól izzó anyag jelenlétére. Sok szó esett hullámokról, sugárzásról, még csoda, hogy telepátiát nem emlegettek. Olyan legyeknél, amelyeknek hasi ideggócait gyógyszeresen megbénították, a hatás nem jelentkezett. De hát ez várható volt. A boldogtalan legyeket érzéstelenítették, sorra kivagdostak belőlük mindent, amit csak lehetett, hol a lábukat, hol a szárnyukat bénították meg, de végül csak annyi derült ki, hogy a vastag dielektromos szigetelőréteg leárnyékolja a hatást. Tehát fizikai effektus, nem „csoda”. No, persze. De azt továbbra sem tudták, mi váltja ki. Biztosítottak, hogy tisztázódni fog a dolog — bionikusok és fizikusok külön csoportja tanulmányozza. Ha rá is jöttek valamire, én mindmáig nem tudok róla.

Egyébként a Legyek Ura nem tett kárt a közelébe kerülő élőlényekben; még a legyeknek sem történt végül semmi bajuk.

Az ősz beálltával — persze, csak naptári ősz volt, a nap ugyanúgy tűzött a sivatagra, mint augusztusban — újra munkába vettem a kódot, bár azt aligha mondhatnám, hogy újult erővel. A Békatojás szintézisét, vagyis azt, amit a Tervben a legnagyobb sikernek tartottak, és technikai szempontból kétségkívül az is volt, nemcsak elhanyagoltam spekulációimban, hanem tulajdonképpen ki is hagytam belőlük, mintha ezt a különös terméket félreértésnek tartanám. Létrehozói azzal vádoltak, hogy irracionális előítéletek vezérelnek, személyes ellenszenvet táplálok az ő anyaguk iránt — akármilyen nevetségesen hangzik is ez. Némelyek azt állították, például Dill, hogy az a kissé drámai körítés, amellyel a két csoport az „atomkocsonyát” feltálalta, fenntartásokat ébresztett bennem a Legyek Urával szemben, vagy, hogy haragszom a kísérletezőkre, amiért a kód titka mellé még egy titkot fabrikáltak, az ismeretlen rendeltetésű szubsztancia titkát.

Nem értettem egyet velük, mert a Romney-effektus is növelte tudatlanságunkat, de én mégis ettől a jelenségtől reméltem — legalábbis akkor —, hogy talán elvezet a Feladók szándékához és ezáltal az üzenet tartalmához is. Ötletekre vadászva jó néhány könyvet elolvastam a genetikai kód megfejtésének történetéről. Időnként homályosan úgy rémlett, hogy a csillagkóddal párhuzamos jelenség minden élőlény „kettőssége”: az élő szervezet nemcsak önmaga, hanem egyben a jövőnek, az új nemzedékeknek címzett aktív információ hordozója is.

De mit kezdhettem ezzel az analógiával? A fogalmi apparátust, amellyel korunk elláthatott, néha riasztóan szegényesnek találtam. Tudásunk csak az emberhez képest óriási méretű, nem a világhoz képest. Az élenjáró instrumentális technikák kumulatív robbanása és az ember biológiája között szemünk láttára szélesedik a szakadék, az emberiség pedig két részre oszlik: az egyik oldalon az ismeretgyűjtők és segédcsapataik, a másikon a termékeny tömegek, amelyek annak köszönhetik egyensúlyukat, hogy agyukat információs táppal tömik, előre gyártott péppel, amilyen a sertéstáp. Hangyabollyá válunk, mert átléptük — senki sem tudja pontosan, mikor — azt a küszöböt, amelyen túl a felhalmozott tudásanyagot már sohasem foghatja át egyetlen elme.

Az új tudomány első számú kötelessége szerintem nem is az, hogy ezt a tudásanyagot gyarapítsa, hanem az, hogy törölje a másodrangú, tehát fölösleges információk óriási rétegeit. A közléstechnika olyan paradicsomi helyzetet teremtett, amelyben állítólag mindenki, aki akarja, megismerhet mindent. Csakhogy ez mese. A választás éppolyan elkerülhetetlen, mint a lélegzetvétel, és a választás a lemondással egyenlő.

Ha az emberiséget nem böködné, piszkálná és sütögetné szüntelenül a nacionalizmusok helyi marakodása, az érdekek (gyakran látszatérdekek) összeütközése, a Föld egyes pontjain felhalmozódott bőség és más területek szűkölködése (holott technikai lehetőségeink megengednék, legalábbis elvben, hogy ezeket az ellentmondásokat feloldjuk), akkor talán megértené, hogy ezek a véres kis tűzijátékok, távoli mozgatójukkal, a Nagyok nukleáris tőkéjével együtt, mennyire eltakarják a szeme elől azt, ami közben „magától”, szabadjára eresztve és ellenőrizetlenül történik. A politika Földünket, akár a korábbi századokban (csak most már a Holdig terjedő űrdarabbal együtt), a tulajdon játszmái sakktáblájának tartja, pedig ez a sakktábla közben alattomban megváltozott. Már nem szilárd, mozdulatlan alap, hanem inkább tutaj, láthatatlan áramlatok lökdösik, cibálják, és olyan irányba viszik, amerre senki sem néz.

Elnézést kérek a metaforáért. Persze, a futurológusok gombamód elszaporodtak, amióta Herman Kahn tudománnyá emelte Kasszandra foglalkozását, de valahogy egyikük sem mondta ki világosan, hogy mindenestül a technológiai fejlődés kényére-kedvére bíztuk magunkat. A szerepek közben megfordultak: az emberiség lett a technológia eszköze, egy voltaképpen ismeretlen cél elérésében. A hatékony fegyver keresése végleg a bölcsek kövének keresőivé tette a tudósokat, és ez a bölcsek köve csak abban különbözik az alkimisták vágyálmától, hogy bizonyára létezik. A futurológiái művek olvasója gyönyörű ábrákat és táblázatokat láthat hófehér papírra nyomtatva, és megtudhatja belőlük, mikor épül meg a hidrogén-hélium reaktor, és mikorra várható az emberi agy telepatikus tulajdonságainak ipari felhasználása. Az effajta jövőbeli találmányokat az illetékes szakemberek kollektív szavazással jósolták meg, s ez a helyzet annyiban volt veszélyesebb a régmúlt korokénál, hogy a tudás látszatát keltette ott, ahol régebben az általánosan elfogadott nézet szerint a legteljesebb tudatlanság uralkodott.

Ha végigpillantunk a tudomány történetén, beláthatjuk: nagyon valószínű, hogy a jövő képét az határozza meg, amit ma nem tudunk, és ami nem látható előre. Bonyolította a helyzetet a történelemben újnak számító „tükör” vagy „páros tánc” állapot, amelyben a világ egyik fele kénytelen volt minél pontosabban és gyorsabban megismételni mindazt, amit a másik fél a fegyverkezés terén csinált, és gyakran nem is igen lehetett megállapítani, ki tette meg elsőnek az újabb lépést vagy mozdulatot, és ki az, aki csak híven utánozta. Az emberiség fantáziája úgyszólván megdermedt, megbénította az atomhalál rémképe, ugyanakkor ez az atomhalál olyan természetesnek tűnt mindkét fél számára, hogy megbénította az önmegvalósítás folyamatát. Az atompusztulás apokaliptikus „forgatókönyvei”, amelyeket a stratégák és a tudós tanácsadó testületek szerkesztettek, úgy lenyűgözték és megbénították az elméket, hogy a fejlődésben rejlő egyéb, talán még veszélyesebb lehetőségeket meg sem látták. Az egyensúly állapotát ugyanis folyton megingatták az újabb felfedezések és találmányok.

A hetvenes években egy ideig minden potenciális ellenfél „közvetett gazdasági tönkretevésének” doktrínája uralkodott; Kayser hadügyminiszter ezt így fogalmazta meg: „Mire a kövér lefogy, a sovány éhen döglik”. Az atomtöltet-versengést először a rakétaverseny követte, majd a még költségesebb rakétaelhárító rakéták építése. Az eszkaláció következő lépéseként felderengett a lehetőség, hogy „lézerpajzsokat” építsenek, gammasugár-lézerek pusztító sugarainak védőfalával vegyék körül az országot; az ilyen berendezések építésének költségét négy-ötszáz milliárd dollárra becsülték. És már várhattuk a következő lépést, gamma-lézerekkel felszerelt óriási műholdak pályára állítását, amelyek raja az ellenfél területe fölött lebeg, és ibolyántúli sugárzással szempillantás alatt felperzselheti az egész országot. Az ilyen „halálsáv” költsége a becslésekben már meghaladta a hétbillió dollárt. A gazdasági tönkretevést, mármint azt, hogy egyre drágább fegyverek termelésével sorvaszszák el a másik országot, komolyan gondolták, de nem valósíthatták meg, mert a szuperés hiperlézerek építésének nehézségeivel a technika egyelőre nem tudott megbirkózni. A könyörületes Természet ezúttal megmentett minket önmagunktól mechanizmusainak tulajdonságai révén, de ez csak szerencsés véletlen volt.