Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Nagyjából így festett a politikusok gondolkodása és az általa diktált tudománystratégia. Közben a kultúra történelmi hagyománya meglazult, és csúszkálni kezdett, mint a viharban hánykolódó hajó rakománya. Alapjaikban rendültek meg a nagy történetfilozófiai koncepciók, a múltból örökölt értékekre épülő nagy szintézisek; kipusztulásra ítélt brontoszauruszokká váltak, sorsuk csak egy lehetett: szétzúzódnak a majdani újabb felfedezések ismeretlen partján. Nem volt már olyan erő vagy az anyagi világ zsigereiben rejlő olyan szörnyűség, amelyet a színpadra ne rángattak volna mint fegyvert, mihelyt felfedezték. Valójában már nem is Oroszországgal versenyeztünk, hanem magával a Természettel, mert a Természettől függött, nem az oroszoktól, milyen újabb felfedezéssel ajándékoz meg bennünket, és őrültség lett volna azt hinni, hogy jóságában csupa olyan eszközzel lep meg, amely megkönnyíti a faj fennmaradását. Az az esély, hogy feltűnik a tudományos horizonton egy felfedezés, amely tökéletes fölényt biztosít számunkra az egész földkerekségen, megsokszorozta volna az erőfeszítéseket és a kutatásra szánt milliókat, hiszen aki elsőnek éri el ezt a célt, a földkerekség egyeduralkodója lesz, erről beszélt mindenki. De hogyan hihették, hogy a gyengülő ellenfél engedelmesen járomba hajtja a fejét? Így hát az egész doktrína belsőleg ellentmondásos volt, hiszen egyidejűleg feltételezte a meglevő erőegyensúly felborítását és szüntelen megújítását.

Civilizációnk a technológia csapdájába került, úgy látszott, sorsunkat már csak az dönti el, milyenek is valójában az anyagszerkezetek és energiaszintek bizonyos, még ismeretlen összefüggései. Ha ilyeneket mondtam, rendszerint defetistának neveztek, főleg az olyan tudósok körében, akik bérbe adták lelkiismeretüket a külügyminisztériumnak. Az emberiség, az egymás haját tépő és torkát szorongató emberek gyülekezete, amíg tevéről és öszvérről harci szekérre, fogatra, autóra, gőzmozdonyra, tankra szállt át, még számíthatott arra, hogy életben marad, ha letöri e verseny bilincseit. A század közepén a totális fenyegetés megbénította a politikát, de nem változtatta meg. A stratégia ugyanaz maradt, a napok többet számítottak a hónapoknál, az évek az évszázadoknál, pedig fordítva kellett volna cselekedni, a faj érdekének jelszavát írni fel a lobogókra, megfékezni a technológia szárnyalását, nehogy zuhanássá váljék.

Közben nőtt a gazdasági szakadék a Nagyok és a harmadik világ között, a közgazdászok ezt „széthúzódó harmonikának” nevezték — a mások sorsát kezükben tartó felelős személyiségek azt mondták, megértik, hogy ez az állapot tarthatatlan, de nem csináltak semmit, mintha csodára vártak volna. Koordinálni kellett volna a haladást, nem ráhagyatkozni automatizmusára, egyre gyorsuló önmozgására, hiszen őrültség volt azt hinni, hogy ha megcsináljuk mindazt, ami technikailag lehetséges, akkor kétségkívül bölcsen és biztonságosan cselekszünk. Igazán nem számíthattunk a Természet csodálatos jóságára, mikor egyre több részét eregettük le a civilizáció torkán, testek és gépek tápláléka gyanánt. Olyan volt ez, mint a trójai faló, édes méreg; nem azért mérgező, mert a világ a vesztünkre tör, hanem azért, mert vaktában cselekedtünk.

Munkámban nem feledkezhettem meg erről a háttérről. Gondolnom kellett rá, amikor az üzenet kettős arculatán törtem a fejem. Az elegáns, frakkos diplomaták kellemes borzongással várták már a percet, amikor végre befejezzük nem hivatalos, kevésbé fontos előkészítő munkánkat, és ők összes érdemrendjüket feltűzve elrepülnek a csillagokba, átadni megbízólevelüket, és a protokollhoz híven jegyzékeket váltani a milliárd éves civilizációval. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy megépítsük a hidat. Ok majd átvágják a szalagot.

De hogy is állunk valójában? A Tejútrendszer egy távoli zugában valamikor élőlények jelentek meg, rájöttek, hogy milyen szenzációs ritkaság az élet, s elhatározták, hogy beavatkoznak a kozmogóniába, és kicsit helyesbítik. Az ősi civilizáció utódai számunkra elképzelhetetlen, szédületes tudásanyaggal rendelkeznek, ha ilyen gondosan össze tudták kapcsolni az életfakasztó impulzust azzal a szándékukkal, hogy semmiképpen se avatkozzanak bele az evolúció egy-egy helyi folyamatába. Az éltető jelzés nem ige, amely testté válik, hiszen semmilyen módon nem határozza meg azt, ami keletkezni fog. Az eljárás elvileg egyszerű, csak iszonyatosan régóta, szinte az örökkévalóság kezdetétől fogva folyik. Tágas, szilárd partokat teremt, amelyek között a fajok szétválásának folyamata már saját erőből indulhat el. A segítség óvatosabb már nem is lehetne. Semmi részletezés, semmi konkrét irányelv, semmilyen fizikai vagy kémiai utasítás — semmi, csak a termodinamikailag valószínűtlen állapotok felerősítése.

A valószínűségfokozó kimondhatatlanul gyenge, és csak azért hatott, mert mindenütt jelenvaló, minden akadályon áthatol, besugározza a Tejútrendszer valamekkora részét (talán az egészet? — nem tudtuk, hány hasonló láthatatlan sugárzást bocsátanak ki). Nem egyszeri cselekmény, hanem jelenlét, amelynek állandósága a csillagokéval versenyezhet, ugyanakkor megszűnik, mihelyt a kívánatos folyamat beindult. Csakugyan megszűnik, hiszen a már kialakult élő szervezetekre a sugárzás gyakorlatilag egyáltalán nem hat.

A sugárzás állandósága megdöbbentett. Hiszen az is lehet, hogy a Feladók már nincsenek az élők sorában, és a folyamat, amelyet asztromérnökeik egy csillagban vagy csillagcsoportban beindítottak, addig tart, amíg el nem fogy az adók napenergiája. Munkánk titokban tartását — ebben a fényben — bűnnek láttam. Hiszen nem felfedezésről van szó, nem is felfedezések halmazáról, hanem arról, hogy kinyílik a szemünk a világra. Eddig vak kutyakölykök voltunk. A galaktika sötétjében világít egy értelem, amely nem próbálta ránk erőltetni jelenlétét, ellenkezőleg, gondosan rejtegette.

Elmondhatatlanul sekélyesnek láttam a korábbi, a Terv előtti közkeletű hipotéziseket, amelyek a pesszimizmus és az optimizmus végletei között ingadoznak: a pesszimisták szerint a Silentium Universi, a világegyetem némasága a természetes állapot, a balga optimisták pedig jól érthetően szótagolt üzeneteket várnak; azt hiszik, a csillagközi civilizációk úgy társalognak, mint az óvodások. Megint szétfoszlott egy mítosz, gondoltam, megint rádöbbentünk egy igazságra — és mint rendszerint, ezzel sem tudunk megbirkózni.

Maradt a jelzés másik, tartalmi oldala. A gyerek megérthet néhány mondatot egy filozófiai műből, de a mű egészét nem foghatja fel. Ilyen helyzetben vagyunk mi is. A gyerek örvendezhet az egyes mondatok tartalmának, mi is álmélkodva fogadtuk a megfejtett töredékeket. Sokáig böngésztem a csillaglevelet, újra meg újra nekiveselkedtem. Így különös módon beleéltem magam, és sokszor, noha csak intuitív módon, érezve, hogy hegyként magasodik fölém, homályosan felsejlett előttem szerkezetének nagyszerűsége, nem is matematikai, hanem esztétikai érzékem gyönyörködött benne — vagy talán egyesült a kettő.

Egy könyv minden mondata jelent valamit, a szövegből kiszakítva is, de a maga helyén összefonódik a többi mondat jelentésével, az előzőkével és a következőkével. Ebből az átszivárgásból, öszszenövésből és halmozódásból keletkezik végül az időben mozdulatlan gondolat: a mű. A csillagkódban nem annyira az elemek, a „mondatok” jelentését kellett kutatnom, inkább rendeltetésüket, amely rejtve maradt. De a csillaglevél tisztán matematikai, belső harmóniáját megéreztem, hiszen a hatalmas székesegyház harmóniája annak is megnyilatkozik, aki sem rendeltetését nem érti, sem a statika törvényeit és az építőművészet kánonait nem ismeri, sem a formákban megtestesülő stílusokhoz nem konyít. Én is ilyen bámész templomnéző voltam. A szöveget rendkívülivé tette, hogy nem volt semmilyen „tisztán lokális” tulajdonsága. A zárókő nem zárókő, ha nincs bolthajtás; ebben áll az építészet lokalizálhatatlan volta. A Békatojás szintézise előtt a kódból kiráncigálták azokat az elemeket, amelyeknek atomi és sztereokémiái „jelentést” tulajdonítottak.