Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Volt ebben valami vandalizmus, mintha például a Moby Dick alapján kezdenének bálnákat mészárolni és bálnazsírt olvasztani. Meg lehet csinálni, a bálnaölés le van írva a Moby Dickben, bár szögesen ellentétes értelemmel, de azzal nem muszáj törődni, bárki felszabdalhatja a szöveget, és tetszése szerint állíthatja össze. Hát ennyire védtelen a kód, küldőinek minden bölcsessége ellenére? Nemsokára megtudtam, hogy következhet még rosszabb is, aggodalmaim új tápot kaptak, hát nem szégyellem a fenti megjegyzések érzelgősséget.

A kód bizonyos részei, mint a gyakorisági elemzés kimutatta, látszólag ismétlődtek, mint a szavak a mondatban, de az eltérő környezet apró különbségeket okozott az impulzusokban, s a mi bináris értelmezésünk ezeket a különbségeket nem vette figyelembe. A türelmetlen kísérletezők, akik persze joggal hivatkozhattak az „ezüstpincékben” tartott kincseikre, kötötték az ebet a karóhoz, hogy ezeknek a parányi különbségeknek csak egyetlen oka lehet: a neutrínósugárzás sok parszekes űrvándorlása során bekövetkezett torzulások, a jelzés viszonylag így is elenyésző mértékű deszinkronizálódása, elmosódása. Elhatároztam, hogy utánanézek a dolognak. Újra regisztráltattam a jelzést, legalábbis jókora részét, és az asztrofizikusoktól kapott új szöveget összehasonlítottam öt különböző régebbi vétel analóg szakaszaival.

Furcsa, hogy ezt eddig ilyen pontosan senki sem csinálta meg. Ha egy aláírás hitelességét vizsgálják, és ehhez egyre erősebb nagyítót alkalmaznak, a tintavonások óriásira növelt sávjai végül elemeikre bomlanak, a zsinórvastagnak látszó cellulózrostokhoz külön-külön részecskék tapadnak, és nem lehet megállapítani, hol az a nagyítási határ, amelynél véget ér az író személy, a jellegzetes kézírás hatása, és más tényezők kezdenek érvényesülni: a kéz, a toll parányi, statisztikai mozgásai és rezdülései, a tinta folyásának egyenetlensége, olyasmik, amikre az író személynek már nincs befolyása. De ha nemcsak két aláírást hasonlítanak össze, hanem nagyon sokat, akkor meg lehet állapítani, hol húzódik ez a határ, mert akkor kitetszik, mi az állandó szabályszerűség, és mi a változók ingadozásának hatása.

Sikerült kimutatnom, hogy a jelzés „elmosódása”, „deszinkronizálódása”, „szétfolyása” csak vitapartnereim képzeletében létezik. Az ismétlések pontossága elérte az asztrofizikusok által használt regisztrálókészülék felbontóképességének határát, és mivel bajos feltételezni, hogy az adást pontosan ilyen készülékre méretezték, nyilvánvaló: az adás pontossága meghaladja vizsgálási lehetőségeinket, nem tudjuk felderíteni, mennyire pontos az adó.

Ez némi zavart keltett. Attól fogva „az Úr prófétája” vagy „a pusztába kiáltó próféta” néven emlegettek. Így szeptember végén egyre magányosabban dolgoztam. Voltak percek, főleg éjszakánként, amikor szavak nélküli gondolkodásom és a szöveg között olyan rokonság támadt, mintha mármár érteném az üzenet egészét, és félig aléltan, mintha testtelen ugrásra készülődnék, megéreztem a túlsó partot, de a végső elrugaszkodáshoz sohasem volt elég erőm.

Ma úgy látom, csak túlfeszített képzeletem játszadozott velem. Különben is jobban esik, ha azt mondhatom: nemcsak az én erőmet haladta meg a feladat, senki emberfia meg nem birkózott volna vele. Akkor is úgy véltem, mint most: a probléma nem oldható meg kollektív rohammal, egyvalakinek kell felpattantania a zárat valami új észjárással a bevett gondolkodási sémák helyett; erre csak egyvalaki képes, vagy senki. Tehetetlenségem bevallása bizonyára szánalmas, talán önző is. Úgy fest a dolog, hogy mentséget keresek. De ha van olyan ügy, amelyből száműzni kell a hiúságot, a becsvágyat, a szívünkben lakó és sikerekért imádkozó „kisördögöt”, akkor alighanem ez az. Akkoriban fájt, hogy elszigetelődtem, magamra maradtam. De a legfurcsább, hogy az egyértelmű vereség emléke valami magasztos árnyalatot kapott, és azok az órák, azok a hetek most, hogy visszagondolok rájuk, kedvesek a szívemnek. Nem hittem volna, hogy így lesz.

A kiadott jelentésekben és könyvekben alig vagy egyáltalán nem említik, mi volt az én „konstruktívabb” hozzájárulásom a Terv munkájához, mert a sértődések elkerülése végett mindenütt elhallgatták részvételemet abban a „konspiráló ellenzékben”, amely, mint valahol olvastam, képes lett volna „a legnagyobb bűn” elkövetésére is, és nem az én érdemem, hogy erre nem került sor. Áttérek tehát bűneim ismertetésére. Október elején sem csökkent a hőség, persze csak nappal, éjszakánként már fagypont alá szállt a hőmérséklet a sivatagban. Nappal ki sem tettem a lábam a házból, de esténként, még a nagy hideg beállta előtt, rövid sétákat tettem, ügyelve, hogy szem elől ne tévesszem a telep toronyházait, mert figyelmeztettek, hogy a sivatagban, a magas homokbuckák között könnyen el lehet tévedni. Egy technikussal meg is történt, de éjféltájra hazatalált, mert a telep fénye mutatta az utat. Addig sohasem jártam sivatagban — egészen más, mint a filmek és könyvek alapján képzeltem. Tökéletesen egynemű, és ugyanakkor hallatlanul változatos. A futóhomok látványa vonzott a legjobban, a lassan vándorló, nagy hullámok: pompás, éles geometriájuk szemléletesen mutatta, milyen tökéletes megoldásokat alkalmaz a Természet ott, ahol élettelen birodalmával nem viaskodik a falánk, mohó, szilaj élővilág.

Egyik sétámról visszatérve Donald Protheróval találkoztam, és mint kiderült, nem véletlenül. Prothero, egy régi cornwalli család immár második amerikai nemzedékének tagja, a legangolosabb amerikai maradt, akit csak ismertem.

A Tanácsban a behemót Baloyne és az égimeszelő Dill között ülve, a nyugtalan Rappaport és a divatlapból kivágott Eeney társaságában, éppen azáltal lett különleges figura, hogy nem volt rajta semmi különleges. A megtestesült átlagosság volt: kissé sápadt, hétköznapi, angolos lóarc, mélyen ülő szemekkel és erős állkapoccsal; szájában az örökös pipa, hangja higgadt, természetes nyugalmából nem zökkentette ki semmi, alig gesztikulált, nem volt semmi különös ismertetőjele vagy tulajdonsága. Persze azon kívül, hogy első osztályú elme.

Be kell vallanom, hogy személye kissé nyugtalanított, mert nem hiszek az emberi tökéletességben, és azokat, akiknek nincs semmi hóbortjuk, bogaruk, rögeszméjük, legalább egy icipici mániájuk, vesszőparipájuk, vagy állandó színleléssel gyanúsítom (mindenki magáról ítél), vagy sivár léleknek tartom. Persze, sok függ attól, melyik oldaláról ismerünk meg valakit. Én rendszerint először a munkáin keresztül ismertem meg egy-egy kollégát, tehát úgyszólván legszellemibb oldaláról, hiszen a matematikai művek a lehető legelvontabbak, és a személyes találkozás nemegyszer fejbe kólintott, mert én ösztönösen e plátói termékek alapján képzeltem el a hús-vér embert.

Mindig holmi kajánsággal fűszerezett, szentségtörő elégtételt keltett bennem, ha láttam, amint a kristálytiszta, magasröptű gondolat a fülét piszkálja, hunyorog, verítékezik, jól-rosszul uralkodva tulajdon gépezetén, amely cipeli ugyan a szellemet, de oly gyakran földre húzza. Emlékszem, egyszer egy jeles filozófus kocsijában ültem, aki a szolipszizmus híve, és defektet kaptunk. Abbahagyta fejtegetését minden lét csalóka tünemény voltáról, és hétköznapi halandók módján, sőt kissé nyögdécselve nekilátott kurblizni az emelőt, előszedni a pótkeretet, én meg olyan gyermeteg örömmel néztem, mintha Krisztus állna előttem náthásán szipogva. Az illúzió-kulccsal sorra meghúzta a fantazmagória-csavarokat, aztán elkeseredetten bámult maszatos kezére, pedig elmélete szerint az a maszat csak annyi, mint az álom — de ez valahogy egyáltalán nem jutott eszébe.