Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Négyszemközt beszélgettünk, mert a szenátor sleppjét közben végigvezették azokon a laborokon, amelyeket „kiállításnak” becéztünk.

— Igen is, meg nem is — mondtam. — Tud-e ön kapcsolatot teremteni egy kétéves gyerekkel? Ha az ő nyelvén beszél, akkor igen, de mennyit ért meg a gyerek az ön szenátusi költségvetési beszédéből?

— Semennyit — felelte. — De miért mondja, hogy „igen is, meg nem is”, ha valójában csak „nem”?

— Mert valamit mégiscsak tudunk. Látta a „kiállításunkat”…

— Hallottam a maga bizonyításáról. Bebizonyította, hogy a levél egy objektum leírása, igaz? A maguk Békatojása ennek az objektumnak egy része, vagy nem?

— Nézze, szenátor úr — mondtam —, nem szabad haragudnia, ha nem hangzik elég világosan, amit mondani fogok. Nem tudom másképp elmondani. A mi munkánkban, vagyis inkább eddigi kudarcunkban a laikus lényegében azt találja érthetetlennek, hogy részben megfejtettük a kódot, aztán elakadtunk, pedig a rejtjelezési szakemberek azt mondják, hogy ha egy kódot részben sikerült megfejteni, a többi már gyerekjáték. Igaz?

Csak bólintott. Láttam, hogy figyelmesen hallgat.

— Általános értelemben kétfajta nyelvet ismerünk. Közönséges nyelveket, amelyeket az emberek használnak, és olyan nyelveket, amelyeket nem az ember hozott létre. Ilyen nyelven szólnak egymáshoz az élő szervezetek: a genetikai kódra gondolok. Ez a kód nem a természetes nyelv változata, mert nemcsak információt tartalmaz az élő szervezet felépítéséről, hanem saját maga képes ezt az információt élő szervezetté átalakítani. Ez a kód tehát kultúrán kívüli. Ahhoz, hogy az emberek természetes nyelvét megértsük, feltétlenül tudnunk kell valamennyit a kultúrájukról is. A genetikai kód tartalmának megismeréséhez viszont nem szükséges a kultúra semmilyen tulajdonságának ismerete. Csak megfelelő fizikai, kémiai és hasonló ismeretekre van szükség.

— Tehát a részleges megfejtés arról tanúskodik, hogy a levél olyasféle nyelven íródott, mint a genetikai kód?

— Ha ennyi volna az egész, nem fájna a fejünk. Rosszabb a helyzet, mert a valóság, mint általában, sokkal bonyolultabb. A „kulturális nyelv” és „akulturális nyelv” közötti különbség nem abszolút, sajnos. Pedig azt hittük, abszolút. Sok ilyen illúziót tápláltunk, és roppant nehezen tudunk megszabadulni tőlük. Említette az én matematikai bizonyításomat. Az, hogy ilyen matematikai bizonyítást sikerült levezetnem, csupán arról tanúskodik, hogy a levél nyelve nem sorolható ugyanabba a kategóriába, amelybe a mi természetes nyelvünk. De abból, hogy a genetikai kódon és a természetes nyelven kívül másfajtát nem ismerünk, még nem következik, hogy nincsenek is más fajták. Feltételezem, hogy léteznek másfajta nyelvek, és egy ilyenen íródott a levél.

— És milyen lehet az a másfajta nyelv?

— Csak nagy általánosságban tudom elmagyarázni. Leegyszerűsítve a dolgot, az élőlények az evolúció során úgy „kommunikálnak”, hogy bizonyos mondatokát „mondanak”. Ezek a genotípusok, a bennük lévő „szavak” pedig a kromoszómák. De ha egy tudós megmutatja önnek a genotípus szerkezeti modelljét, akkor ön már nem „akulturális kódot” lát, mert a tudós lefordította a genetikai kódot, például a kémiai szimbólumok nyelvére. Nos, hogy a lényegre térjek, már sejtjük, hogy az „akulturális nyelv” valami olyasféle, mint Kant „magánvalója”. Ez a kód éppolyan megfoghatatlan, mint a magánvaló dolog. Az, ami a kultúrából származik, és az, ami a „természetből”, vagyis „ma gából a világból” származik, minden közleményben két tényező elegyeként mutatkozik meg. A merovingok nyelvében vagy a republikánus párt politikai jelszavainak nyelvében a „kultúra” százalékaránya igen nagy, és csak kevés benne a „közvetlenül a világból származó elem”. A fizika nyelvével nagyjából fordítva áll a dolog: sok benne a „természetes”, a „magából a természetből” származó, és kevés az, amit a kultúra alakított ki. De a tökéletes „akulturális” tisztaság állapota elvileg elérhetetlen. Illúzió az az elképzelés, hogy ha borítékba zárva atommodelleket küldünk egy másik civilizációnak, „levelünkben” nem lesz semmilyen kulturális adalék. Csökkenthetjük az adalékot, akár elég kicsire, de soha senki az egész kozmoszban nem tudja nullára csökkenteni.

— A levél „akulturális” nyelven íródott, de mégis belevegyül a Feladók kultúrája? Így érti? Ez a nehézség?

— Ez az egyik nehézség. A Feladók kultúrája és egzakt, hogy úgy mondjam, természettudományos ismeretanyaga egyaránt különbözik a miénktől. Ezért a nehézség legalább kétlépcsős. Azt, hogy milyen a kultúrájuk, nem tudjuk kitalálni, sem most, sem ezer év múlva, legalábbis azt hiszem. Ezt ők is nyilván tudják. Ezért olyan információt küldtek, amelynek megfejtéséhez kultúrájuk ismerete majdnem biztosan szükségtelen.

— A kulturális tényező tehát nem akadály?

— Még azt sem tudjuk, szenátor úr, hogy mi a legfőbb akadály. Becsléseket készítettünk a levél bonyolultsági fokáról. Nagyjából megfelel az általunk ismert társadalmi és biológiai rendszerekének. A társadalmi rendszerekről nincs semmilyen elméletünk, ezért kénytelenek voltunk a levélhez „rendelt” modellként a genotípusokat felhasználni, azaz nem is magukat a genotípusokat, hanem a tanulmányozásukhoz használt matematikai apparátust. Oda lyukadtunk ki, hogy a kódhoz viszonylag még a leginkább hasonlító objektum az élő sejt vagy az egész élő szervezet. Ebből egyáltalán nem következik, hogy a levél csakugyan valamiféle genotípus, csak annyit mondhatunk, hogy az általunk ismert dolgok közül, amelyeket összehasonlításul a kódhoz „rendelhetünk”, a genotípus a legalkalmasabb erre a célra. Érti, milyen óriási kockázattal jár ez a helyzet?

— Nem nagyon. Hol itt a kockázat? Ha az a kód mégsem genotípus, akkor nem tudják megfejteni, és kész. Vagy másra gondol?

— Nézze, mi úgy csinálunk, mint a viccbeli ember a sötét utcán: nem mindenütt keressük az elgurult pénzdarabot, hanem csak a lámpa alatt, mert ott világos van. Tudja, milyenek a gépzongoraszalagok?

— Hogyne, a megfelelő helyeken kilyuggatott szalagok.

— Akkor képzelje el, hogy a gépzongorába véletlenül beleillik egy számítógép programszalagja, és noha a programnak az égvilágon semmi köze sincs a zenéhez, hanem például egy ötödfokú egyenletre vonatkozik, a gépzongorába helyezve hangokat produkál. És az is előfordulhat, hogy ez a zörej nem puszta hangzavar lesz, hanem itt-ott valami dallam vehető ki belőle. Érti, mire célzok ezzel a hasonlattal, ugye?

— Azt hiszem. Úgy véli, hogy a Békatojás ilyen „dallam”? Gépzongorába tették a szalagot, pedig számítógépbe való?

— Igen. Pontosan ez a véleményem. Aki a számítógépszalagot gépzongorához használja, tévedésben van, és könnyen lehetséges, hogy mi ezt a tévedést hittük sikernek.

— De hát a két csoport egymástól teljesen függetlenül állította elő a Békatojást és a Legyek Urát! És mind a kettő ugyanaz az anyag!

— Ha önnek van otthon egy gépzongorája, de számítógépről még sohasem hallott, a szomszédjával pedig ugyanez a helyzet, akkor mi történik? Ha találnak valahol egy számítógépszalagot, nagyon valószínű, hogy mind a ketten ugyanazt csinálják vele: beteszik a gépzongorába, mert más lehetőségről nem is tudnak.

— Értem. És önnek ugyebár ez a hipotézise?