Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

— Igen, ez a hipotézisem.

— Valami nagy kockázatot emlegetett. Mi az?

— Ha a számítógépszalagot gépzongorába teszik, abból semmi baj nem történhet, ártalmatlan félreértés. De lehetséges, hogy a mi esetünkben másképp áll a helyzet, és a tévedés következményei kiszámíthatatlanná válnak.

— Hogyan?

— Azt nem tudom. Olyasféle tévedésre gondolok, mint amikor egy háziasszony cimet helyett ciánt olvas a szakácskönyvben, és megmérgezi az egész társaságot. Gondolja meg: mi azt csináltuk, amit meg tudtunk csinálni, tehát a magunk tudásának, a magunk primitív vagy téves nézeteinek kényszerzubbonyába bújtattuk a kódot.

McMahon tudni akarta, hogyan lehetséges ez, mikor az egész feladat annyira hasonlít a rejtjelfejtéshez. Látta a Legyek Urát. Lehet-e a kód hibás megfejtésével ilyen bámulatos eredményre jutni? Elképzelhető, hogy ez a fordításrészlet, mármint a Legyek Ura egyszerűen leiterjakab?

— Elképzelhető — feleltem. — Ha megtáviratoznánk valahová az ember genotípusát, és a címzett csak a fehér vérsejteket tudná belőle szintetizálni, ott állna valami amőbafélével és egy halom felhasználatlan információval. Nem állíthatjuk, hogy az, aki az emberi genotípus alapján vérsejteket állít elő, helyesen fejtette meg a táviratot.

— Ekkorák a különbségek?

— Ekkorák. Az egész kódinformáció 2–4 százalékát használtuk fel, de még ebbe a pár százalékba is belecsempészhettük, körülbelül harmadrész arányban, a magunk találgatásait, azt, amit sztereokémiái, fizikai és más ismereteink jóvoltából mi adtunk hozzá a fordításhoz. Aki ilyen keveset fejt meg az ember genotípusából, még egy vérsejtet sem tudna összehozni. Legfeljebb valami élettelen fehérjekocsonyát. Egyébként az a véleményem, hogy roppant tanulságos volna, ha ilyen kísérleteket végezhetnénk az emberi genotípussal, amelyet már vagy hetven százalékban megfejtettek. De hát ilyesmire se időnk, se pénzünk.

Megkérdezte, mekkorára becsülöm az evolúciós különbséget a Feladók és az emberiség között. Von Hoerner és Bracewell statisztikáiból az következne, feleltem, hogy a legnagyobb valószínűség szerint először egy körülbelül tizenkétezer éves civilizációval lépünk kapcsolatba, de a magam részéről lehetségesnek tartom, hogy a Feladók akár egymilliárd évesek. Az „életfakasztó” jelzés kibocsátására nincs más ésszerű magyarázat, hiszen néhány ezredév alatt a sugárzásnak nem volna semmi hatása.

— Elég hosszú időre választhatják a kormányukat — jegyezte meg McMahon. Aztán érdeklődött, mi a véleményem: van-e értelme folytatni a munkát, ha így állnak a dolgok?

— Tegyük fel, hogy egy kis zsebmetsző ellopja öntől a csekkfüzetét és hatszáz dollárt — feleltem. — A csekkfüzetet nem tudja felhasználni, nem veheti ki a bankból az ön millióit, mégis úgy érzi, hogy jó fogást csinált, mert az a hatszáz dollár rengeteg pénz neki.

— Mi vagyunk a kis zsebmetsző?

— Igen. Évszázadokig is elélhetünk a morzsákból, amelyek a fejlett civilizáció asztaláról lehullanak. Már amennyiben okosan viselkedünk.

Talán mondtam volna erről még valamit, de lenyeltem. Most azt tudakolta, mi a személyes véleményem a levélről és a Feladókról.

— Nem racionalisták, legalábbis a mi fogalmaink szerint — válaszoltam. — Tudja-e, szenátor úr, hogy mekkora önköltséggel dolgoznak? Tegyük fel, 1049 erg nagyságrendű energiával rendelkeznek. Egyetlen csillag kapacitása, márpedig a jelzés sugárzásához csillag kell, annyi nekik, mint nekünk az Államokban egy nagy erőmű kapacitása. Mit gondol, beleegyezne a mi kormányunk, hogy például a Boulder Dam energiáját évszázadokig, évezredekig arra fordítsuk, hogy lehetővé tegyük az élet kialakulását más csillagok bolygóin, ha ilyen parányi energiával ez lehetséges volna?

— Szegények vagyunk mi ehhez.

— De a jótékony célra fordított energia százalékaránya azonos a két esetben.

— Egy dollárból tíz cent pénzügyi szemmel nem ugyanannyi, mint tízmillió dollárból egymillió.

— Igen, de nekünk milliárdjaink vannak. A Feladók és a Föld között nagy fizikai távolság van, de még nagyobb morális távolság, mert nálunk, a saját bolygónkon, éhező népek vannak, ők meg azzal törődnek, hogy a Kentaur, a Hattyú és a Cassiopeia bolygóin megszülessen az élet. Nem tudom, mit tartalmaz a levél, de eszerint biztosan nem olyasmit, ami árthat nekünk. A kettő nem fér össze. Persze, igaz, egy darab kenyértől is meg lehet fulladni. Én úgy látom: ha egész rendszerünkkel, történelmünkkel átlagosnak számítunk a világmindenségben, akkor a levél részéről nem fenyeget minket veszély. Mert ezt kérdezte, ugye? Hiszen bizonyára ismerik a világegyetem „pszichozoikus állandóját”. Ha rendellenes kisebbség vagyunk, sebaj, bizonyára az ilyeneket is figyelembe vették. De ha ritka kivétel vagyunk, olyan torzszülött, amilyen ezer galaktika közül egyben adódik tízmilliárd

évenként egyszer. Akkor bizony meglehet, hogy ilyesmire nem számítottak, ez a lehetőség nem szerepelt a terveikben és szándékaikban. Egyszóval, ők semmiképpen sem hibásak.

— Maga valóságos Kasszandra — dörmögte McMahon, és láttam rajta, hogy nincs tréfás kedvében, akárcsak én. Beszélgettünk még, de semmi olyat nem mondtam, ami gyanút kelthetett volna benne, vagy elárulta volna, hogy a Terv új szakaszába lépett. De búcsúzáskor kényelmetlenül éreztem magam, mert így is az volt a benyomásom, hogy túl sokat beszéltem — főleg a vége felé. Biztosan a tekintetem, az arckifejezésem volt olyan kasszandrai, hiszen a szavaimra gondosan ügyeltem.

A szenátor még nálunk időzött, amikor visszatértem számításaimhoz. Baloyne-nal csak a vendég távozása után találkoztam. Yvor bosszús és kedvetlen volt.

— McMahon? — kérdezte. — Idegesen jött, elégedetten ment el. És tudod, miért? Nem tudod? Mert a kormányzat attól félt, hogy túl nagy sikert találunk elérni. Fél az olyan felfedezésektől, amelyeknek katonai kihatásuk lehet.

Leesett az állam.

— Ezt mondta neked? — kérdeztem. Baloyne mérges lett: ekkora naivitást!

— Hogy mondhatott volna ilyet?! — horkant fel. — De világos, mint a nap! Azt szeretnék, ha semmire se jutnánk, vagy legalább azt sütnénk ki a végén, hogy üdvözlőkártyát kaptunk, a Feladó minden jót kíván, és csókoltat minket. Ezt nagy hajcihővel nyilvánosságra hozhatnák, és el lennének ragadtatva. McMahon nagyon messzire ment. Te nem ismered, nem is tudod, mennyire óvatos ember. Mégis elkapta Romney-t, és négyszemközt kifaggatta a Békatojás minden elképzelhető technológiai következményéről. A legmesszebbmenőkig! És Donalddal is erről beszélt.

— Na és mit mondtak neki? — érdeklődtem. Donald felől nyugodt lehettem. Hallgat, mint a sír.

— Hát, tulajdonképpen semmit. Illetve, azt nem is tudom, hogy mit mondott Donald, de Romney kijelentette, hogy legfeljebb a rémálmait mesélhetné el, mert ébren semmit sem lát.

— Akkor jó.

Nem is titkoltam örömömet. De Baloyne-on a depresszió jelei mutatkoztak: hajába túrt, fejét rázta, sóhajtozott.

— Idejön Learney — mondta. — Van valami elmélete a témánkról. Kiagyalt egy koncepciót. Nem tudom pontosan, mi az, mert McMahon csak az utolsó pillanatban mondta, amikor beszállt a kocsijába.

Learney-t ismertem: kozmogóniával foglalkozik, valamikor Hayakawa tanítványa volt, de csak valamikor, mert sokak szerint régen túltett a mesterén. Csak azt nem értettem, mi köze lehet az ő szakmájának a Tervhez, és egyáltalán honnan tud róla.