Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

A Terv költségvetésének megnyirbálásáról mostanában már nem esett szó. Úgy látszott, hacsak a kéretlen konzultánsok ötletei előbbre nem viszik a kutatást (amit a magam részéről valószínűtlennek tartottam), a Tervet a tehetetlenségi erő fogja életben tartani, mert a nevezetes HSR miatt odafent senki sem merészel változtatni rajta, megszüntetéséről már nem is beszélve.

A Tanácsban személyi feszültségek támadtak. Először Baloyne és Eeney kapott össze, mert az utóbbinak, meggyőződésünk szerint, tudnia kellett arról a másik, párhuzamos Tervről, a Ghost Voice-ról, az Ellentervről, mégsem szólt róla semmit, pedig amúgy elég bőbeszédű, és Baloyne-nal örökké nyájaskodott. Ugyancsak feszültség támadt a mi „konspiráló párosunk” és Baloyne között — mert valamit mégiscsak sejtett, néha láttam, milyen makacsul követ a tekintetével, mintha magyarázatot várna, vagy legalább egy célzást. De én csak sumákoltam, bizonyára elég ügyetlenül, mert sohasem volt kenyerem a mellébeszélés. Rappaport zokon vette Rushtól, hogy még őt, az első felfedezőt sem tájékoztatták a Ghost Voice-ról, így aztán a Tanács üléseit kínkeservessé tette a sértődött, gyanakvó és vádaskodó hangulat. Agyondolgoztam magam a számítógépprogramokkal, tiszta időpocsékolás volt, hiszen akármelyik programozó megcsinálhatta volna, de a „konspirációs szempontok” nem tették lehetővé.

Végre befejeztem a számításokat, amelyekre Donaldnak szüksége volt, de ő még nem készült el a gépével. Munka nélkül maradva, ittlétem alatt először megpróbáltam televíziót nézni, de kimondhatatlanul hamisnak és értelmetlennek találtam mindent, a híradóval együtt. Lementem a bárba, de ott sem volt maradásom. Nem találtam a helyemet, végül bementem a számítóközpontba, és gondosan bezárkózva olyan számításokba kezdtem, amelyeket nem kért tőlem senki.

A tömeg és az energia megfelelésének Einstein-féle egyenletével dolgoztam, amelyet most, hogy úgy mondjam, másodszor ér gyalázat. Becslést készítettem, milyen kapacitású invertorokra és robbanástovábbítókra van szükség, ha a távolság a Föld átmérőjével egyenlő; apró-cseprő technikai nehézségek merültek fel, ezek egy darabig lekötöttek, de nem sokáig. A Trex-effektussal végrehajtott támadást semmi sem jelzi előre. Egyszerűen megolvad a föld az emberek lába alatt, és egyik pillanatról a másikra nukleáris láva lesz belőle. Persze, nemcsak felszíni robbantás lehetséges, hanem föld alatti is, tetszőleges mélységben. Ennélfogva haszontalanná válnak az acél védőpajzsok meg a Sziklás-hegység egész masszívuma, amely a vezérkar nagy föld alatti bunkerjait védelmezte volna. Már azt sem lehet remélni, hogy a tábornokok — társadalmunk legértékesebb emberei, ha az emberek értékét az egészségük és életük védelmére fordított eszközökkel mérjük — utolsó élőkként kilépnek majd a sugár perzselte földre, hogy levetve pillanatnyilag fölösleges egyenruhájukat, nekiálljanak a semmiből újjáépíteni a civilizációt. A nyomornegyed koldusát és az atomhaderők fő felderítőjét egyforma veszély fenyegeti.

Demokratikusan egyenlővé tettem Földünk minden élőlényét. A gép szelíden melengette talpamat a fémrács alól felszálló meleg levegővel, és szorgalmasan kopogta a szalagra a számsorokat, mert neki mindegy volt, hogy gigatonnákat vagy megahullákat jelentenek, vagy az Atlantitengerpart homokszemeinek számát. Az utóbbi hetek kétségbeesése, amely szorongató bénaságba ment át, most hirtelen fölengedett. Frissen és örömmel dolgoztam. Már nem berzenkedtem a munkám ellen, sőt szívesen csináltam, amit vártak tőlem. Hazafi voltam. Hol a támadó, hol a védekező fél helyzetébe képzeltem magam. Ízig-vérig lojálisan.

De a játékban nem volt győztes stratégia. Ha a robbanás tűzfészke tetszőleges helyről a földkerekség tetszőleges pontjára helyezhető át, bármekkora területen elpusztíthatja az életet. A klasszikus atomrobbanás energetikai szempontból pazarlás, mert a nullapontban „overkill” lép fel. Az épületek és a testek részecskéinek szétzúzódása ezerszer nagyobb mértékű, mint a katonai szempontok megkívánnák, viszont a távolsággal gyengülő sugárszennyezés már húszharminc mérfölddel arrább is megkíméli azokat, akik valamilyen viszonylag egyszerű óvóhelyen tartózkodnak.

Ez a gazdaságtalan módszer ujjaim alatt, a gép programozása közben, történelem előtti múmiává száradt. A Trex tökéletesen gazdaságos eszköz. A klasszikus robbanások tűzgolyóját szét lehet lapítani, halálos fóliává hengerelni, és az emberek lába alá teríteni Ázsia vagy az Egyesült Államok egész területén. A földrész geológiai kérgéből kihasított, háromdimenziósán lokalizált vékony réteg egy szempillantás alatt tűztengerré válhat. Minden emberre pontosan annyi felszabadult energia jut, amennyi a halálához szükséges. De a haldokló vezérkaroknak marad néhány tized másodpercük, hogy jelt adjanak az atomrakétás tengeralattjáróknak. A haldokló még megölheti ellenfelét. És ha megteheti, meg is teszi. A technológiai csapda tehát végre becsapódott.

Tovább kerestem a megoldást, a globális stratéga szerepébe helyezkedve, de a számítások minden próbálkozást keresztülhúztak. Sebesen dolgoztam, de éreztem, hogy remegnek az ujjaim, és amikor a gépből előkígyózó szalagok fölé hajoltam, hogy az eredményt leolvassam, zakatolt a szívem, kiszáradt a szám, és heves görcsbe rándultak a beleim. A zsigereim pánikjának e tüneteit sajátosan hűvös iróniával figyeltem, mintha a félelem csak izmaimra és beleimre hatott volna, s közben hangtalan vihogás rázott, ugyanaz, mint fél évszázaddal ezelőtt, változatlanul és meg nem öregedve. Nem éreztem éhséget, szomjúságot, a számsorokat faltam és ittam vagy öt órán keresztül, mindig újra programozva a gépet. A szalagokat kitéptem a kazettákból, összegyűrtem, és zsebre vágtam. Végül aztán meddővé vált ez a munka.

Féltem, hogy ha lemegyek a vendéglőbe, az étlap vagy a pincér láttán kitör belőlem a nevetés. A szobámba se kívánkoztam. De valahová mennem kellett. Donald nyakig belemerült a munkájába; jó neki, legalábbis egyelőre. Kábán kitántorogtam az utcára. Sötétedett, a higanylámpák fényében fürdő telep csillag alakú kontúrja élesen kivált a sivatag sötétségéből, és csak a kevésbé megvilágított helyeken láttam a sötét égen a csillagokat. Még egy árulás már nem számított, hát megszegtem Donaldnak adott szavamat, és bekopogtattam szomszédomhoz, Rappaporthoz. Otthon találtam. Letettem elé a gyűrött szalagokat, és röviden elmondtam mindent. Igen, ő volt az, akihez mennem kellett. Csak három vagy négy kérdést tett fel, s ezek azt mutatták, hogy rögtön megértette a felfedezés súlyát és következményeit. Konspirálásunkon egy cseppet sem csodálkozott. Nem is törődött vele.

Nem emlékszem, mit mondott, amikor letette a szalagokat, de szavaiból kivettem, hogy szinte kezdettől fogva ilyesmire számított. A félelem egy percig sem hagyta nyugodni, és most, amikor előérzetei megvalósultak, a szellemi elégtétel, vagy egyszerűen az ügy lezárulása, bizonyos megkönnyebbüléssel töltötte el. Zavarodottabb lehettem, mint ahogy gondoltam, mert mielőtt az emberiség végpusztulásán kezdett volna elmélkedni, engem vett gondjaiba. Európai vándorlásaiból megmaradt egy szokása, amelyet nevetségesnek tartottam. Az „omnia mea mecum porto” elvet követte, mintha ösztönösen arra számítana, hogy akármelyik pillanatban ismét menekülnie kell. Ezzel magyaráztam, hogy bőröndjeiben mindig volt holmi „vastartalék”, többek között kávéfőző gép, cukor és keksz. Akadt egy üveg konyak is — és minderre nagy szükségem volt. Kezdődött az, aminek akkor még nem volt neve, később halottvirrasztásnak neveztük el. Ámbár a halott egyelőre jó egészségnek örvendett, és mit sem sejtett közelgő temetéséről.