Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

— A fizika mint aszkézis?

— No, ez nem ilyen egyszerű. A kereszténység a zsidó vallás „mutációja” volt, az pedig csak a kiválasztottaknak szánt, vagyis „zárt” vallás. A zsidó vallás mint találmány olyasmi volt tehát, mint az euklideszi geometria: csak el kellett töprengeni az axiómáin, hogy kibővítő általánosításukkal eljussanak az egyetemesebb tanításhoz, amely immár minden embert „kiválasztottnak” tekint.

— A kereszténység tehát az általánosított geometria megfelelője?

— Bizonyos értelemben igen, tisztán formai szempontból. Csak meg kellett változtatni az előjeleket az értékek és jelentések ugyanazon rendszerében. Ez a művelet vezetett többek között ahhoz, hogy érvényesnek ismerjék el az Ész teológiáját. Megkísérelték, hogy az ember egyetlen tulajdonságáról se mondjanak le; ha egyszer értelmes, joga is van használni az eszét, és ebből már egyenesen következett, kellő számú kereszteződés és átalakulás után, a fizika. Persze, rettentően leegyszerűsítem a dolgot.

— A kereszténység a judaizmus általánosított mutációja, egy rendszerstruktúra minden lehetséges emberi lényre való alkalmazása. A judaizmusnak már kezdetben megvolt ez a tisztán strukturális tulajdonsága. Nem lehet hasonló műveletet végrehajtani a buddhizmuson vagy a brahmanizmuson, nem is beszélve Konfuciusz tanításáról. A döntés tehát már akkor megtörtént, amikor a judaizmus keletkezett, jó néhány ezer éve. Volt más lehetőség is. A tipikusan evilági fő probléma, amellyel minden vallásnak meg kell birkóznia: a szex. Lehet vallásos tiszteletben részesíteni, a tanítás pozitív központjává tenni, lehet különválasztani, semlegesen elhatárolni, de lehet Ellenségnek is nyilvánítani. A legszigorúbb az utóbbi megoldás, és a kereszténység ezt választotta.

— Mármost ha a szex élettanilag kevésbé fontos jelenség volna, ha megmarad időszakos jelenségnek, mint némelyik emlősnél, nem lehetne központi jelentősége, mert szakaszosan felbukkanó, átmeneti jelenségnek bizonyulna. Csakhogy ez a kérdés másfél millió éve eldőlt. Azóta a szex voltaképpen minden kultúra punctum saliense, mert nem lehet egyszerűen letagadni, tehát „civilizálni” kell. A nyugati ember méltóságát mindig sértette, hogy inter faeces et urina nascimur. éppen ez a reflexió vezette be Titokként az eredendő bűnt a genezisbe. Hát, így történt. Más szexuális periódus vagy másfajta vallás más útra terelhetett volna minket.

— A civilizáció stagnálásának útjára?

— Nem, egyszerűen a fizika késedelmes fejlődése felé.

Rappaport „öntudatlan freudizmust” vetett a szememre. Azt mondta: mint puritán család sarja, tulajdon előítéleteimet vetítem ki a világra. Alapjában véve nem szabadultam meg attól, hogy mindent a bűnbeesés és a megváltás kategóriáiban lássak. És mivel Földünk lakóit egytől egyig reménytelenül bűnösnek találom, a megváltást áthelyezem a galaktikába. Átkom pokolra taszítja az embereket — de nem érinti a Feladókat, ők tökéletesen jók és ártatlanok. De éppen itt esem tévedésbe. Rájuk gondolva először be kellene vezetni a „szolidaritási küszöb” fogalmát. Minden gondolkodás az egyre univerzálisabb általánosítás irányában halad, és ez rendjén való, mert a kozmosz megengedi ezt az eljárást: aki helyesen általánosít, a jelenségek egyre nagyobb körén lehet úrrá.

Az evolúciós tudat, vagyis annak megértése, hogy az entrópia árja ellenében evickélő, homeosztatikus kapaszkodás folyamataiból keletkezik a szellem, lehetővé teszi, hogy szolidaritás övezze az evolúció fáját, amely az értelmes lényt létrehozta. De a szolidaritás nem terjedhet ki az egész evolúciós fára, mert a „magasabb rendű” lénynek szükségszerűen „alacsonyabb rendűekkel” kell táplálkoznia. Valahol meg kell vonni a szolidaritás határát. A Földön soha senki sem helyezte alacsonyabbra annál az elágazásnál, ahol a növények elválnak az állatoktól. Az instrumentális gyakorlatban nem lehet egyébként a szolidaritás tárgyainak tekinteni például a rovarokat. Ha tudnánk, hogy a csillagokból küldött jelzés valamilyen okból feltétlenül megköveteli a földi hangyák pusztulását, bizonyára úgy ítélnénk, hogy „érdemes” feláldozni a hangyákat. No igen, de mi, a magunk fejlődési fokán, szintén hangyák lehetünk valakinek. Ama lények szempontjából a szolidaritás nem terjed ki feltétlenül az olyan amőbákra, mint mi vagyunk. Talán ésszerű indokaik is vannak. Hátha tudják, hogy a galaktikus statisztika szerint a földi pszichozoikum-típus eleve ki van szolgáltatva a technikai fejlődés szeszélyeinek, tehát létünk egyéb irányú veszélyeztetése nem olyan borzasztó, hiszen „valószínűleg úgysem lesz belőlünk semmi”.

Csak a tartalmát írom le annak, amiről pirkadatig bölcselkedtünk, a kísérlet napja előtt, nem idézhetem fel pontról pontra a beszélgetést, mert olyan részletesen nem emlékszem rá, és nem tudom, mikor beszélte el Rappaport azt az európai élményét, amelyet korábban már leírtam. Talán akkor, amikor a tábornokok ügyét már lezártuk, de még nem kezdtük a közeledő epilógus rugóit kutatni. Most nagyjából azt mondtam neki:

— Rappaport, maga még nálam is javíthatatlanabb. A Feladókat „felsőbbrendű fajjá” nevezte ki, amely csak a galaktika „felsőbbrendű” formáival szolidarizál. Akkor mi a csudának terjesztik a biogenezist? Miért szaporítják az életet, ha terjeszkedő politikát is folytathatnának, gyarmatosíthatnák a bolygókat? Egyikünk sem képes túllépni azokon a fogalmakon, amelyek rendelkezésére állnak. Igaza lehet abban, hogy én azért helyezem vereségünk okát a Földre, mert gyerekkoromban így neveltek. Csak „emberi bűn” helyett most meglátom a stochasztikus folyamatot, amely zsákutcába juttatott minket. Maga az ártatlan áldozatok országából menekült el, minden idegszálával érezte, hogy ártatlan a pusztulásban, és ezért a katasztrófa forrását máshová helyezi: a Feladók világába. Nem magunk döntöttünk így, ők döntöttek helyettünk. Mindig ez lesz a vége, ha transzcendenciával próbálkozik valaki. Időre volna szükségünk, de az már nem adatott meg nekünk.

— Mindig mondtam, hogy ha akadna egy kormány, amely elég okos hozzá, hogy az egész emberiséget akarja kirángatni a kátyúból, ne csak a maga embereit, végül talán csakugyan jóra fordulna minden. De a szövetségi költségvetésből mindig csak az új fegyverek kutatóinak jutott. Amikor azt mondtam a politikusoknak, hogy a rakéta- és antirakéta-kutatásra szentelt pénzből antropológiai „crash programot” kellene beindítani, gépeket építeni a társadalomfejlődési folyamatok modellezéséhez, csak mosolyogtak, és a vállukat vonogatták. Senki sem vett komolyan, és legfeljebb az a keserű elégtételem lehet, hogy igazam volt. Először az embert kellett volna vizsgálni, ez az igazi prioritás. Nem vizsgáltuk, és amit tudunk róla, nem elég, mondjuk ezt ki végre. Ignoramus et ignorabimus, mert már nincs időnk.

A derék Rappaport már nem is próbált vitatkozni. Részeg voltam, bekísért a szobámba. Búcsúzóul még annyit mondott:

— Ne rágja magát, Hogarth úr! Maga nélkül ugyanilyen rosszul ütött volna ki.

Donald egész hétre előre eltervezte a kísérleteket, minden napra négyet. Ennél többet nem lehetett csinálni az ideiglenesen összebarkácsolt készülékkel. Minden kísérlet után részben tönkrement, és javítani kellett. A javítás lassan ment, mert védőruhában kellett dolgozni, sugárszennyezett anyaggal. A „halottvirrasztás” után kezdtük, illetve ő kezdte, én csak tanú voltam. Tudtuk már, hogy a Ghost Voice vagy Ellenterv emberei nyolc nap múlva jönnek. Donald reggel kezdte volna a munkát, hogy emberei, akik továbbra is a rájuk rótt álcázó kutatást folytatták, lövöldözésükkel túllármázzák az elkerülhetetlen robbanások zaját, de mivel késő estére mindennel elkészült (tehát akkor, amikor én a számítóközpontban a világvége tömérdek variánsát dolgoztam ki), nem halogatta tovább a dolgot.