Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Ittuk a kávét és a konyakot, olyan csönd volt körülöttünk, mintha lakatlan Földön élnénk, mintha már megtörtént volna, ami csak ezután következik. Félszavakból értettük egymást, gyors felelgetős játékkal felvázoltuk a várható események forgatókönyvét. Ugyanúgy képzeltük. Minden pénzt a Trex-gépek építésére fordítanak. A magunkfajta emberek soha többé nem látják meg a napvilágot.

Közeli pusztulásukért a vezérkariak először rajtunk állnak bosszút, persze öntudatlanul. Nem vágják magukat hanyatt, mancsaikat égnek emelve; de mivel a racionális cselekvés lehetetlen, irracionális dolgokat fognak művelni. Ha sem a hegyláncok, sem a kilométer vastag acélfalak nem védhetik meg őket, a végső páncélhoz: a titoktartáshoz folyamodnak. Kezdetét veszi a vezérkarok sokasodása, szétszóródása és mennybemenetele, a főhadiszállást bizonyára egy óriási atomtengeralattjáróra vagy különleges építésű batiszkáfra telepítik, hogy az óceán fenekéhez lapulva őrködjön.

A demokratikus formák külső héja is végképp lehullik, belsejüket már úgyis megrágta a hatvanas évek globális stratégiája. A tudósokkal is eszerint bánnak. A vezetőségnek nem lesz kedve és ideje, hogy tovább őrizze a látszatot, és úgy kezelje a tudósokat, mint a tehetséges, de makrancos gyerekeket, akiket nem szabad nagyon elkeseríteni.

Mint a Pascal említette gondolkodó nádszál, amely meg akarja ismerni önnön pusztulása mechanizmusait, nagyjából felvázoltuk a reánk és másokra váró jövőt, aztán Rappaport elmesélte, mivel próbálkozott a múlt év tavaszán. Mielőtt én a Tervhez kerültem, javaslatot terjesztett Easterland tábornok, az akkori MAVO-főnök elé, hogy egyezzenek meg az oroszokkal. Delegáljon mindegyik ország azonos létszámú és szakképzettségű csoportot, dolgozzanak közösen a levél lefordításán. Easterland szelíden elmagyarázta neki, micsoda naiv gondolat ez. Az oroszok látszatcsoportot küldenének, és közben a saját szakállukra dolgoznának a levélen.

Egymásra néztünk, és elnevettük magunkat, mert ugyanaz jutott eszünkbe. Easterland arról beszélt neki, amit mi csak az utóbbi napokban tudtunk meg. A Pentagon már akkor a párhuzamos munka elvét követte. Mi voltunk a „látszatcsoport”, méghozzá tudtunkon kívül, a tábornokoknak pedig megvolt a másik, nyilván megbízhatóbb csoportjuk.

Egy darabig a stratégák mentalitásán tanakodtunk. Sohasem vették komolyan azokat az embereket, akik makacsul állítják, hogy a legfontosabb a faj biológiai fennmaradása. A híres „ceterum censeo speciem preservandam esse” ugyanolyan jelszó lett, mint a többi, vagyis csak hangoztatni való frázis, de nem a hadászati egyenletekbe beillesztendő érték. Már elegendő konyakot ittunk, hogy magunk elé képzeljük a tábornokokat, amint elevenen sülve végső parancsukat harsogják a süket mikrofonba, mert az óceán feneke sem lesz többé menedék, ahogy bolygónk egyetlen pontja sem. Azért mégis találtunk egy biztonságos helyet a Pentagon és emberei számára, mégpedig a Moszkva folyó medre alatt, de nem látszott túl valószínűnek, hogy héjáink odajuthatnak.

Éjfél után végre felülemelkedtünk az effajta triviális kérdéseken, és társalgásunk érdekessé vált. A Faj titkát kezdtük boncolgatni. Azért idézem fel ezt a beszélgetést, mert figyelemreméltónak találtam az Értelmes Ember eme kétszólamú rekviemjét, a faj két egyedének előadásában, akik szédülnek kissé a koffeintől és az alkoholtól, de biztosak abban, hogy itt a vég.

Én azt állítottam, a Feladók bizonyára pontosan tudják, hogy állnak a dolgok a galaktikában. Katasztrófánk oka tehát az, hogy nem vették figyelembe a sajátos földi helyzetet, éspedig azért, mert az egész galaktikában egyedülálló.

— Ócska kis manicheus eszmék, egy dollár tucatja — jelentette ki Rappaport.

De én egyáltalán nem úgy gondoltam, hogy az apokalipszis a kivételes emberi „gonoszság” következménye. Egyszerűen az a helyzet: minden bolygólakó pszichozoikum a felaprózottság állapotából a globális integráció állapotába megy át. A csoportokból, nemzetségekből, törzsekből népek, kis országok, nagy országok, nagyhatalmak keletkeznek, végül megvalósul a faj társadalmi egyesülése. Ez a folyamat szinte sehol sem vezet két egyformán erős ellenlábas kialakulásához közvetlenül a végső egyesülés előtt, inkább az az általános, hogy kialakul egy Többség, és vele szemben egy gyenge Kisebbség. Ez a felállás sokkal valószínűbb, már csak a termodinamikai valószínűség szempontjából is; stochasztikai számítással be is lehet ezt bizonyítani. Az ideális erőegyensúly, az erők tökéletes egyenlősége gyakorlatilag olyan valószínűtlen állapot, hogy lehetetlen. Csak rendkívüli koincidenciák vezethetnek ilyen egyensúlyra. A társadalmi egyesülés a folyamatok egyik sorozata, az instrumentális ismeretek megszerzése másik sorozat.

A bolygóméretű integráció akkor „fagyhat be” az utolsó előtti szakaszban, ha idő előtt felfedezik a magenergiákat. Csak ez teszi ugyanis lehetővé, hogy a gyengébbik fél egyenlővé váljon az erősebbikkel, hiszen ha atomfegyverük van, bármelyik elpusztíthatja az egész fajt. Persze, a társadalmi integráció mindig a technika és a tudomány bázisán megy végbe, de a magenergia felfedezése általában az egyesülés utáni korszakra eshet, és akkor már nincsenek végzetes következményei. A faj önveszélyessége, „akaratlan öngyilkosság” elkövetésére való hajlama a tömegpusztító fegyverrel rendelkező elemi társadalmak számának függvénye.

Ha egy bolygón ezer marakodó ország van, és mindegyiknek van ezer atombombája, az apokalipszissé növő helyi konfliktus valószínűsége sokszorosan nagyobb, mint abban az esetben, ha csak néhány ellenfél acsarkodik egymásra. Ezért a galaktikában az egyes pszichozoikumok sorsát a két naptár viszonya dönti el: az egyik a tudományos felfedezéseket mutatja, a másik az egyes társadalmak összeolvadásának sikereit tartja számon. Nekünk a Földön nyilván pechünk volt: az atomkorszak előtti civilizációból az atomkorszakba való átmenet rendhagyóan, túl korán következett be, és ez vezetett a status quo befagyásához mindaddig, amíg rábukkantunk a neutrínósugárzásra. Egységes bolygók számára a levél megfejtése pozitív dolog, belépés a kozmikus civilizációk klubjába. De nekünk, a mi helyzetünkben lélekharang.

— Talán ha Galileit és Newtont gyerekkorukban elviszi a szamárköhögés, lelassul a fizika, és csak a XXI. században fedezik fel az atombomlást — ábrándoztam. — Az a nyavalyás szamárköhögés megmenthetett volna bennünket.

Rappaport kijelentette, hogy vulgarizálok: a fizika fejlődése ergodikus, egy vagy két ember halála nem változtathat rajta.

— Na jó — mondtam —, akkor meg az menthetett volna meg bennünket, ha Nyugaton nem a kereszténység az uralkodó vallás, vagy ha pár millió évvel korábban másképp alakul az ember szexuális szférája.

Rappaport felszólítására bizonyítani próbáltam ezt a tézist. A fizika Nyugaton nem véletlenül lett „az empíria királynője”. A nyugati kultúra, a kereszténység jóvoltából, a bűn kultúrája. A bűnbeesés — és az első bűn szexuális természetű volt! — az ember egész személyiségét lefoglalta a jóvátétel szolgálatára — állítja —, ebből különféle szublimációk adódnak, élükön a megismerés gyakorlatával.

Ebben az értelemben a kereszténység kedvezett az empíriának, bár persze öntudatlanul: lehetőséget nyitott előtte, megadta neki a fejlődés esélyét. A Keletet, a keleti kultúrákat viszont a Szégyen jellemzi mint központi kategória, az ember helytelen viselkedése ott nem „bűnös” a keresztény értelemben, hanem legfeljebb szégyenletes, főleg külső értelemben, a viselkedési formák szempontjából. A Szégyen kategóriája tehát mintegy a lelken kívülre helyezi az embert, a ceremóniák birodalmába. Az empíriának egyszerűen nincs helye, minden esélyétől megfosztja az anyagi tevékenységek leértékelése: az ösztönök szublimálása helyett „ceremonializálása” jelenik meg, a bujaság már nem „az ember bűnbeesése”, hanem szépen elkülönítik a személyiségtől, legálisan levezetik a megfelelő formák csatornáin keresztül. A Bűn és a Kegyelem helyére a Szégyen lép, és elkerülésének taktikái. Nem hatolnak a személyiség mélyébe, a Lelkiismeretet a helyénvalóság és az illendőség érzéke pótolja, a legjobb elméket pedig „az érzékekről való lemondás” felé terelik. A jó keresztény lehet jó fizikus, de nem lehet fizikus abból, aki jó buddhista, konfuciánus, vagy a Zen-tanítás híve, hiszen olyasmivel kellene foglalkoznia, aminek ezek a vallások semmi értéket nem tulajdonítanak. Ilyen alapállásban a társadalmi szelekció összegyűjti a lakosság „szellemi krémjét”, és kizárólag misztikus praktikákkal, például a jógával engedi foglalkozni. Az ilyen kultúra úgy működik, mint a centrifuga: a tehetségeseket kilöki a társadalom központi vidékéről, ahol empirikus tevékenységbe foghatnának, és szellemi képességeiket ceremóniákkal csapolja le, amelyek kizárják az instrumentális munkákat, mint „alacsonyabb rendű” és „rosszabb” tevékenységeket. A keresztény egalitarizmus potenciálja viszont, bár összeütközött az osztályrendszerekkel, és időnként alávetette magát nekik, sohasem tűnt el teljesen, és közvetve éppen ebből született a fizika, minden következményével együtt.