Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

— A jövő évben — mondtam.

— A jövő évben — ismételte.

Hát, erről többet nemigen lehetett mondani. Némán ballagtunk haza a homokdombok között, a lemenő nap vörös karéja már alig világított. Emlékszem, ahogy ott baktattunk, olyan élesen és tisztán láttam mindent, ami körülöttünk volt, és olyan gyönyörűnek találtam, mintha a következő percben meg kellene halnom. Mielőtt elváltunk, meg akartam kérdezni Donaldot, miért éppen engem avatott bizalmába, de ezt a kérdést is lenyeltem. Igazán nem volt már miről beszélnünk.

A probléma, a szakkifejezések burkából kihámozva, egyszerű volt. Ha Prothero nem tévedett, és a további kísérletek megerősítik a korábbiakat, lehetségesnek bizonyul olyan atomrobbanást kiváltani, amely fénysebességgel haladva nem ott fejti ki pusztító hatását, ahol kiváltották, hanem másutt, a földkerekség tetszés szerint kiválasztott pontján. Amikor legközelebb találkoztunk, Donald megmutatta a készülék eszmei vázlatát és az első számításokat, amelyekből kiderül, hogy ha az effektus a hatóerő és a távolság növelésekor is lineáris marad, mindkettő korlátlanul növelhető. Akár a Holdat is felrobbanthatjuk, ha a Földön kellő mennyiségű hasadóanyagot halmozunk fel, és a Holdra irányítjuk a reakciót.

Szörnyű napok voltak, de talán még rosszabbak az éjszakák, amikor minden oldalról meghánytam-vetettem az ügyet. Protherónak még kellett egy kis idő a készülék megépítéséhez. McHill dolgozott rajta, mi pedig Donalddal az adatok elméleti feldolgozását végeztük, persze tisztán fenomenalisztikus felfogásban. Nem is beszéltük meg, hogy együtt csináljuk — valahogy magától adódott ez a közös munka. Életemben először kellett számításaimnál bizonyos „konspirációs minimumot” alkalmaznom, vagyis: minden jegyzetet megsemmisíteni, a számítógép memóriáját mindig törölni, és Donaldnak még közömbös ügyekben sem telefonálni, mert beszélgetéseink számának felszökése nemkívánatos érdeklődést kelthet. Féltem kissé Baloyne és Rappaport vesékbe látó pillantásától, de úgyis ritkábban találkoztunk. Yvornak rengeteg dolga volt, mert a befolyásos McMahon szenátor látogatását vártuk, Rush barátjáét, aki nagy szolgálatokat tehet nekünk. Rappaport meg akkoriban folyton az informatikusokkal tanácskozott.

Máskülönben nem nagyon figyelte senki, mit csinálok, hiszen mint a Tanács afféle „tárca nélküli” tagja, a „nagy ötök” egyike, még forma szerint sem tartoztam semelyik munkacsoporthoz, szabadon rendelkezhettem az időmmel. Senkinek sem tűnt fel, hogy késő éjszakáig üldögélek a főszámítógép előtt, hiszen azelőtt is ezt csináltam, csak más okokból. Kiderült, hogy McMahon látogatása előtt Donald nem tudja befejezni a készüléke építését. Nem akarta feltűnő anyagrendelésekkel kíváncsivá tenni az adminisztrációt, inkább egyszerűen kölcsönkérte a szükséges alkatrészeket más csoportoktól, ilyesmi régebben is gyakran előfordult. De arra is gondolnia kellett, hogy többi embere számára feladatokat találjon ki, méghozzá nem látszatmunkákat.

Nemigen tudnám megmondani, miért volt olyan fontos neki, hogy mielőbb hozzáfoghasson a kísérletekhez. A nagyobb készülékkel végzendő kísérletek pozitív (vagy jobban mondva, negatív) eredményének további kihatásairól szinte sohasem beszéltünk, de bevallom, hogy amikor félálomban révedezve a megoldáson töprengtem, még az is megfordult a fejemben, hogy kinevezem magamat a bolygó diktátorának, vagy Donalddal duumvirátusban töltjük be ezt a tisztet, természetesen a közjó érdekében. Tudjuk egyébként, hogy a történelemben majdnem mindenki a köz javára törekedett, és azt is tudjuk, mi lett ebből. A Donald készülékénél álló ember csakugyan megsemmisítéssel fenyegethetne minden hadsereget és országot. Mégsem vettem ezt a tervet komolyabban fontolóra, nem elszántság híján — megítélésem szerint már úgysem volt vesztenivalónk —, hanem azért, mert teljesen biztosra vettem, hogy egy ilyen próbálkozás csak katasztrófával végződhet. Ilyen módszerrel nem lehet békét hozni a Földre — és vad fantáziálásomat csak azért vallom be, hogy lelkiállapotomról képet adjak.

Ezeket az eseményeket — meg a továbbiakat — számtalanszor leírták, de mindig elferdítve. A tudósok, akik megértették aggályainkat, vagy személyes rokonszenvet is éreztek irántunk, mint például Baloyne, úgy állították be a dolgot, mintha a Terv sajátos módszertani gyakorlatához híven cselekedtünk volna, vagy legalábbis nem azzal a szándékkal, hogy bármilyen eredményt eltitkoljunk. A bulvársajtó viszont az Eeney „barátunktól” kapott anyagok alapján hazaárulónak és kémnek nevezett ki minket, ebben a szellemben íródott például Jack Sleyer híres riportsorozata, a The MAVO Conspiracy. Azt, hogy ez a lárma nem juttatott minket az illetékes kongresszusi bizottság büntető fóruma elé, mint holmi gyalázatos machináció elkövetőit, a kedvező hivatalos verzióknak, Rush diszkrét támogatásának és végül annak köszönhettük, hogy mire az ügy a nyilvánosság elé került, már nem volt különösebb jelentősége.

Igaz, kínos beszélgetéseket kellett lefolytatnom egyes politikusokkal, de mindig ugyanazt hajtogattam nekik: korunk antagonizmusait ugyanolyan átmeneti jelenségnek tartom, amilyen átmeneti volt Nagy Sándor vagy Napóleon birodalma. A világválságok csak addig oldhatók meg hadászati szinten, amíg az ilyen eljárásból nem következhet az emberiség mint biológiai faj teljes pusztulása. Ha az egyenlet egyik tagja a faj érdeke, a választás automatikusan eldől, és nincs értelme az amerikai hazafiságra, a demokráciára vagy bármi másra hivatkozni. Akinek más az álláspontja, azt én az emberiség virtuális gyilkosának tekintem. A Terven belüli válság elmúlt, de jönnek majd más válságok. A technológia fejlődése megzavarja világunk egyensúlyát, és semmi sem ment meg bennünket, ha e helyzet megértéséből le nem vonjuk a gyakorlati következtetéseket.

A beígért szenátor meg is jelent a kíséretével együtt, és illő fogadtatásban részesült. Tapintatosan viselkedett, nem folytatott velünk olyan beszélgetéseket, mint a fehér ember társalgása a Vadakkal. Közeledett az új költségvetési év, ezért Baloyne nagyon fontosnak tartotta, hogy a szenátor minél jobb véleménnyel legyen a Terv munkájáról és eredményeiről; legjobban a saját diplomáciai képes ségeiben bízott, hát igyekezett egy percre sem tágítani McMahon mellől. De a szenátor ügyesen kisiklott a karmai közül, és meghívott egy kis beszélgetésre. Mint később rájöttem, azért, mert a beavatott washingtoni körökben már „az ellenzék vezérének” számítottam, és a szenátor meg akarta tudni, miben is áll az én különvéleményem. Pedig az ebéd alatt eszembe sem jutott. Az ilyen ügyekben és játszmákban fürgébb Baloyne mindent megtett, hogy rábírjon a kívánatos viselkedésre, de közöttünk ült a szenátor. Így csak beszédes, diszkrét és egyben figyelmeztető arcjátékkal üzenhetett nekem. Elmulasztotta ugyanis, hogy jó előre kioktasson, ezt most be akarta pótolni, és mihelyt felálltunk az asztaltól, már ugrott is felém, de McMahon szívélyesen karon fogott, és elvezetett a lakosztályába.

Nagyon jó Martellel kínált meg, biztosan magával hozta, mert a szálló vendéglőjében még sosem láttam ilyet. Üdvözleteket adott át közös ismerőseinktől, tréfásan sajnálkozását fejezte ki, hogy vajmi keveset ért híres műveimből, aztán hirtelen, amúgy mellesleg megkérdezte, végül is megfejtettük-e a kódot, vagy nem. Ezzel bejött az én utcámba.