Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Ezt csak néhány nap múlva tudtam meg a fizikusoktól, akiket csöppet sem zavart a dolog; természetes állapotnak tartották, nagyjából olyannak, mint a homokot a sivatagban. Egy lépést sem tettek a kis lehallgatás-elhárító készülék nélkül, és gyerekesen örültek, hogy meghiúsítják az ily gondos és sokoldalú gyámolítást. Merő emberségből, hogy a magnószalagokat lehallgató titokzatos személyek — soha nem látták őket szemtől szemben — túlságosan ne unatkozzanak, a lehallgatás-elhárító elektronikát szokás szerint kikapcsolták, amikor disznó vicceket meséltek. De felhívták a figyelmemet, hogy a telefont kizárólag olyankor használjam, ha randevút beszélek meg valamelyik irodista lánynyal. Egyenruhás vagy egyenruhára emlékeztető ember, mint már említettem, egy sem akadt az egész városkában.

Az egyetlen laikus, aki a Tudományos Tanács ülésein részt vett, dr. Wilhelm Eeney volt, a Terv legelegánsabb alkalmazottja. Nem tudós, hanem jogi doktor. O képviselte dr. Marsley-t, aki, nyilván véletlenül, egyben négycsillagos tábornok volt. Eeney jól tudta, hogy a fiatalok, főleg a tudósok az orránál fogva akarják vezetni: cédulákat dugdosnak egymásnak titokzatos képletekkel és számjelekkel, vagy hallatlanul radikális nézeteikről beszélgetnek, úgy téve, mintha őt nem vennék észre.

Az ugratást angyali nyugalommal fogadta, és akkor is remekül viselkedett, amikor a hotel büféjében megmutattak neki egy gyufa nagyságú mikrofonos adót, amelyet egy lakószoba konnektora alól halásztak ki. Ami engem illet, én mindezt egy csöppet sem találtam mulatságosnak, pedig igazán jól fejlett humorérzékem van.

Eeney nagyon reális erőt képviselt, és sem modora, sem Husserl iránti rajongása egy szemernyivel sem tette rokonszenvesebbé. Pontosan tudta, hogy a csipkelődéssel, ugratással és apró faragatlanságokkal környezete csupán kárpótolja magát, hiszen köztudomásúlag ő volt a Terv hallgatagon mosolygó spiritus movense, vagyis inkább kesztyűs kezű feljebbvalója. Úgy élt itt, mint diplomata a bennszülöttek között, akik megpróbálják ezen a rangos személyen levezetni tehetetlen mérgüket, sőt olykor, ha dühbe gurulnak, rakoncátlanok is egy kicsit. De a diplomata föl sem veszi az effajta tüntetéseket, hiszen éppen ezért van itt, és tudja, hogy ha megsértik is, a sértés nem neki szól, hanem az általa képviselt hatalomnak. Azonosulhat hát a hatalommal, annál is kényelmesebben, mivel ez a deperszonalizáció a biztosított fölény folyamatos érzésével ajándékozza meg.

Szívből utalom az olyan embereket, akik nem önmagukat képviselik, hanem csupán megfogható és materializálódott, lényegében absztrakt, bár nadrágtartót és csokornyakkendőt viselő szimbólumok, helyi konkretizálódásai egy szervezetnek, amely úgy igazgatja az embereket, mintha tárgyak volnának. Utálatomat nem tudom tréfában vagy csipkelődésben kiélni. Eeney ezt pontosan megérezte. Így kezdettől fogva került, mint a harapós kutyát; másképp nem tölthette volna be funkcióját. Én megvetettem, ő pedig kamatostul megfizetett érte a maga személytelen, bár mindig előzékeny, udvarias módján. Ez persze még jobban idegesített. A hozzá hasonló emberek szemében földi porhüvelyem csupán burok volt, amely egy magasabb célokhoz szükséges eszközt rejt magában — ők ismerték ezeket a célokat, de én nem. A legjobban azon csodálkoztam, hogy Eeney-nek alighanem csakugyan voltak valamiféle nézetei. Vagy csak megjátszotta, de tökéletesen.

Még kevésbé amerikaias, még kevésbé sportszerű viszony fűzte Eeney-hez dr. Saul Rappaportot, a csillagüzenet első felfedezőjét. Felolvasott egyszer egy részletet egy múlt századi könyvből, amely a szarvasgomba-keresésre idomított sertések tartásáról szólt. Ez a gyönyörű részlet a múlt század jellegzetes, fennkölt stílusában taglalta, miként használja ki az emberi értelem a maga küldetéséhez híven a disznók mohó falánkságát: ha szarvasgombát kapartak ki, makkot dobnak nekik.

Rappaport úgy vélte, ilyen ésszerű tenyésztés vár a tudósokra, sőt, mint esetünk bizonyítja, már meg is kezdték. Elméletét teljés komolysággal fejtette ki nekem. A nagykereskedőt nem érdeklik a szarvasgomba után szimatoló, idomított sertés lelki élményei; az a világ nem létezik számára a disznók tevékenységének eredményén kívül, és ugyanígy vannak ezzel a mi megbízóink.

A tudóstenyésztés ésszerűsítését némileg megnehezítették ugyan a bennünk lakozó hagyományok, a francia forradalomból eredő botor nézetek, de kenyéradóink bízvást remélhették, hogy ez csak átmeneti állapot. A tökéletesen berendezett ólakon, akarom mondani, csillogó laboratóriumokon kívül még néhány kellékre van szükség, hogy mindennemű frusztrációtól megszabaduljunk. Teszem azt, a tudós kiélhetné agresszív ösztöneit egy kitűnően pofozható tábornok- és politikusbábukkal teli teremben, más célirányos helyeken levezetné szexuális energiáit stb. Ha minden fölös energiáját kiélte, a tudós sertés immár zavartalanul a szarvasgomba-keresésnek szentelheti magát — mondta Rappaport —, urainak hasznára és az emberiség vesztére, ahogyan az új történelmi korszak megköveteli tőle.

Effajta nézeteit nem rejtette véka alá, én pedig kedvtelve figyeltem, hogyan reagálnak kollégáink Rappaport véleményére — persze, nem a hivatalos gyűléseken. A fiatalabbak egyszerűen jót nevettek, Rappaport pedig dühöngött, mert ő alapjában véve mindezt egészen komolyan gondolta és mondta. De hiába: a személyes élettapasztalat felcserélhetetlen, sőt át sem adható. Rappaport Európából jött, amelyet a mágikus „tábornoki és szenátori gondolkodás” (az ő szavaival élve) az ocsmány vörös színezettel azonosít. Nem is került volna be soha a Tervhez, ha akaratlanul részt nem vesz a létrehozásában. Csak azért zsuppolták be a csoportunkba, mert féltek, hogy „kiszivárogtat” valamit.

Ezerkilencszáznegyvenötben emigrált az Egyesült Államokba. A háború előtti szakemberek maroknyi csoportja ismerte a nevét; kevés filozófusnak van igazán mély matematikai és természettudományos képzettsége; ő közéjük tartozott, és ez nagyon alkalmassá tette arra, hogy a Tervben dolgozzon. Egymás mellett laktunk a telep szállójában, és nemsokára meglehetősen összebarátkoztunk. Harmincéves korában hagyta el szülőhazáját, egyedül, mert egész családja elpusztult. Sohasem beszélt erről, kivéve azt az egy estét, amikor elárultam neki — egyedül neki — a titkot, Protheróét és az enyémet. Igaz, hogy elébe vágok az eseményeknek, ha most beszélem el ezt a történetet, de szüksé

gesnek látom. Azért-e, hogy bizalmamat a maga furcsa módján őszinteséggel viszonozza, vagy más, előttem ismeretlen okból, elég az hozzá, hogy Rappaport elmondta nekem akkor este, hogyan folyt le az a tömeges kivégzés a szülővárosában, 1942-ben, ha jól emlékszem.

Egyszerűen elkapták az utcán, más járókelőkkel együtt, s csoportonként lőtték agyon őket egy nemrég lebombázott, félig még égő börtön udvarán. Rappaport nagyon nyugodtan beszélte el az akció részleteit: ők a falhoz szorulva álltak, amely sütötte a hátukat, mint egy óriási kemence, és magát a kivégzést nem is látták, mert az egy romos fal mögött folyt; a sorukra várók némelyike, köztük ő is, fásultan állt, mások menekülni próbáltak — őrült módon.

Emlékezetébe vésődött egy fiatalember, aki odaugrott a német csendőrhöz, és azt kiabálta, hogy ő nem zsidó — de zsidó zsargonban kiabálta, mert németül bizonyára nem tudott. Rappaport megérezte, hogy milyen tébolyultan komikus ez a helyzet, és hirtelen az lett számára a legfontosabb, hogy mindvégig megőrizze elméje tisztaságát, amely azt is lehetővé tette, hogy kívülről lássa ezt a jelenetet. De találnia kellett valami külső értéket — magyarázta tárgyilagosan és lassan, mint „a másik oldalról” való embernek, aki lényegében semmit sem érthet meg ezekből a tapasztalatokból —, bármit, amiben elméje megkapaszkodhat, és mivel ez teljesen lehetetlen volt, elhatározta, hogy hinni fog a reinkarnációban. Elég lett volna, ha tizenöt vagy húsz percig megőrzi ezt a hitét. De még elvontan sem volt rá képes, hát más módszerhez folyamodott: kiválasztott a távolabb álló tisztek csoportjából egy feltűnő külsejű fiatalembert.