Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

El tudom képzelni azt is — bár erről a kényes témáról mindenki mélyen hallgatott előttem —, hogyan tanította meg a derék Baloyne tapasztalatlanabb kollégáit a diplomácia alapszabályaira, a politikusokkal való együttműködésre, és miként halogatta a rá jellemző tapintattal, hogy engem is meghívjanak a Tanácsba, megmagyarázva a türelmetleneknek, hogy a Tervnek először ki kell vívnia a hatalmas gyámolítok teljes bizalmát, és csak akkor lehet majd mindenben úgy cselekedni, ahogy a MAVO vezető tudósai szívük szerint a leghelyesebbnek tartják. Nem gunyorosan mondom ezt, hiszen csak Baloyne helyébe kell képzelnem magamat: egyik felet sem akarta ingerelni, és jól tudta, hogy magasabb körökben bizonytalan személynek számítok. Így hát nem vettem részt a Terv beindításában, amivel — mint százszor is elmondták — csak jól jártam, hiszen a „halott városban”, a Monte Rosa hegységtől száz mérfölddel keletre, eleinte rendkívül primitív körülmények között dolgoztak, éltek.

Mivel az eseményeket időrendi sorrendben kívánom elbeszélni, mindenekelőtt arra térek rá, mi történt velem közvetlenül a Terv emberének megjelenése előtt New Hampshire-ben, ahol akkor előadásokat tartottam. Ezt szükségesnek tartom, mert mire én bekapcsolódtam a Tervbe, sok általános koncepció már kialakult, én viszont „friss” ember voltam, és előbb meg kellett ismerkednem az addigi koncepciókkal, hogy aztán bekapcsolhassanak a két és fél ezer embert számláló nagy gépezetbe, mint új vontató lovat a szekér elé.

Nemrég érkeztem New Hampshire-be, ahová Stewart Compton hívott meg, a matematikai fakultás dékánja, régi egyetemi kollégám, hogy szünidei szemináriumot vezessek a doktorjelöltek egy csoportja számára. Elfogadtam a meghívást, mert a heti kilencórás elfoglaltság mellett naphosszat csavaroghattam a környékbeli erdőkben és hangás mezőkön, azt meg tudtam, hogy noha rám férne a teljes pihenés, hiszen csak júniusban fejeztem be másfél évi közös munkánkat Hayakawa profeszszorral, nem lenne nyugtom, ha legalább valamennyit nem foglalkozhatom matematikával. Ismerem magamat: alighogy pihenni kezdek, nyomban lelkiismeret-furdalásom támad, hogy az időmet pocsékolom. Különben is mindig szívesen időztem választott szakmám újoncai között; olyan tudományág ez, amelyről több téves elképzelés kering, mint bármelyik másikról.

Nem mondhatom magamról, hogy „steril”, vagyis „tiszta” matematikus vagyok, mert túl gyakran fúrták az oldalamat más tudományágak problémái. Ezért dolgoztam együtt hajdan az ifjú Thornoppal (antropológiai eredményeit nem értékelték kellőképpen, mert fiatalon halt meg: a tudományban is szükség van a testi jelenlétre, mert a látszat ellenére a felfedezések nem elég beszédesek ahhoz, hogy értéküket bebizonyítsák), aztán Donald Protheróval (akit nagy meglepetésemre viszontláttam a Tervben) meg James Phennysonnal (a későbbi Nobel-díjassal), végül pedig Hayakawával. Az utóbbival kozmogóniai elméletének matematikai gerincét építettük fel. Ez az elmélet később — egyik fellázadt tanítványa jóvoltából — váratlanul a Terv középpontjába került.

Némelyik kollégám rossz néven vette partizánkodásomat a természettudományok birodalmában. De kiruccanásaim többnyire mindkét félnek hasznosak voltak — nemcsak az empirikusok kaptak segítséget tőlem, hanem én is hasznát vettem problémáik megismerésének. Többé-kevésbé megtudhattam, hogy platóni államunk fejlődésének mely irányai esnek egybe a jövőt meghódító tudományos hadjárat fő útvonalaival.

Gyakran halljuk azt a véleményt, hogy a matematikában elég a „puszta tehetség”, mert hiányát semmiképpen sem lehet leplezni, míg más tudományágakban szerepet játszhatnak az összeköttetések, a divatok, a protekció; továbbá a bizonyítások nem olyan megfellebbezhetetlenek, mint a matematikában, ennélfogva a karrier a tehetség és a tudományon kívüli tényezők eredője. Hiába magyaráztam az irigykedőknek, hogy sajnos a matematika édenkertjében sem ilyen rózsás a helyzet. A matematika legszebb területeit, például Cantor klasszikus halmazelméletét cseppet sem matematikai okokból hanyagolták el oly sokáig.

Mivel minden embernek irigyelnie kell valakit, én azon keseregtem, hogy alig konyítok az informatikához, mert ezen a területen, főként az algoritmusok birodalmában, amelyet rekurrens függvények irányítanak, szenzációs felfedezésekre lehetett számítani. A klasszikus logikát, a Boole-algebrával együtt, amelyek az információelmélet bábái voltak, kezdettől fogva hátráltatta, hogy hiányzik belőlük a kombinatorikus rugalmasság. Ezért a tőlük kölcsönzött matematikai eszközök mindig akadoztak — érzésem szerint ügyetlenek, csúnyák, esetlenek, és ha eredményre vezetnek is, mindig csak nehézkes, földhözragadt módon. Arra gondoltam, remekül eltöprenghetek minderről, ha elfogadom Compton meghívását. New Hampshire-ben ugyanis éppen az volt a feladatom, hogy ennek a matematikai frontszakasznak a perspektíváiról beszéljek. Talán furcsán hangzik, hogy előadó létemre tanulni akartam, de már sokszor volt rá példa életemben. Nagy hasznomra van az a gondolatébresztő feszültség, amely köztem és az aktív hallgatóság között támad. Azonkívül olvasni lehet felületesen, de az előadásokra mindenképp alaposan fel kell készülni, amit meg is tettem. Így hát nem tudom, kinek volt több haszna belőlük, nekem vagy hallgatóimnak.

Szép nyarunk volt, de túl meleg, még a hangafüves réteken is, amelyek csúnyán kiszáradtak. Nagyon szeretem a füvet, mert létünket is neki köszönhetjük; először a növényi forradalomnak kellett lejátszódnia, hogy a kontinensek kizöldellhessenek, és megkezdődhessen rajtuk az állati élet. Persze nem állítom, hogy csak ilyen evolúciós megfontolásokból szeretem a füves réteket.

Az augusztusi kánikula kellős közepén jártunk, amikor egy szép napon megjelent a változás hírnöke dr. Michael Grotius személyében, aki levelet és titkos szóbeli üzenetet hozott Yvor Baloyne-tól.

Ott, a régi, csúcsos tetejű, álgótikus épületben, amelynek sötét téglafalát kissé már pirosodó vadszőlő futotta be, légkondicionálás híján némileg fülledt, második emeleti szobámban tudtam meg ettől a félhold alakú, fekete szakállkát viselő, apró, halk szavú fiatalembertől, aki olyan törékeny volt, mint egy kínai porcelánfigura, hogy hír érkezett a Földre — még nem tudni, hogy jó hír-e, mert több mint tizenkét hónapi fáradozás ellenére nem sikerült megfejteni.

Noha sem Grotius nem mondta, sem barátom levele nem említette, nyomban kitaláltam, hogy a kutatások nagyon magas védnökség alatt, vagy ha úgy tetszik, felügyelet alatt folynak. Másképp ugyanis elképzelhetetlen volna, hogy egy ennyire fontos munkáról semmi se szivárogjon ki a sajtó, a rádió, a televízió csatornáin. Nyilvánvaló, hogy e csatornák eltöméséről magas pozícióban lévő szakemberek gondoskodnak.

Grotius, fiatalember létére, agyafúrt játékosnak bizonyult. Nem lévén biztos, hogy hajlandó vagyok-e részt venni a Tervben, semmi konkrétat nem mondhatott róla. Hiúságomat kellett legyezgetnie annak hangsúlyozásával, hogy két és fél ezer ember éppen engem választott a többi négymilliárd közül mint lehetséges megváltót, de Grotius ebben sem feledkezett meg a mértékről, nem folyamodott idétlen bókokhoz.

A legtöbb ember úgy véli, nincs az a hízelgés, amelyet készpénznek ne vennénk. Ha ez szabály, akkor én kivétel vagyok, mert sohasem kedveltem a dicséreteket. Dicsérni, hogy úgy mondjam, csak felülről lefelé lehet, de alulról felfelé nem, és magam is pontosan tudom, mennyit érek. Grotius vagy hallotta ezt Baloyne-tól, vagy egyszerűen jó orra volt. Sokat beszélt, látszólag kimerítően válaszolt kérdéseimre, de beszélgetésünk végén mindazt, amit megtudtam tőle, két oldalon le lehetett volna írni.