Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

A probléma már ebben a szakaszban bonyolultabb volt, mint ahogy itt leírom. Az információ annál jobban hasonlít a tiszta zajra, minél alaposabban kihasználja a feladó a közlőcsatorna kapacitását. Ha teljesen kihasználja, vagyis ha nincs redundancia, a be nem avatott egyáltalán nem tudja megkülönböztetni a jelet a teljes káosztól. Mint már említettem, az ilyen zajról csak akkor derül ki, hogy információ, ha ugyanazok a közlemények ismétlődnek, és össze lehet hasonlítani őket. Ez volt Rappaport szándéka, és ehhez vette igénybe a számítóközpont komputerét, amellyel Howitzer dolgozott. Egyelőre neki sem mondta meg, miről van szó, mert titokban akarta tartani; azonkívül ha kiderülne, hogy badarságot gondolt, senki sem tudja meg. A később korántsem mulatságos históriának ezt a mulatságos kezdetét Rappaport sokszor elmesélte, sőt ereklyeként megőrizte azt az újságpéldányt, amely nagy horderejű ötletére vezette.

Howitzernek éppen elég munkája volt, nem sok kedvet mutatott a fáradságos és unalmas analízishez, hiszen nem is tudta, mire való. Így Rappaport végül is rászánta magát, és beavatta a titokba. Howitzer először kinevette, de barátja szuggesztív érvelésének hatására végül beadta a derekát.

Amikor Rappaport néhány nap múlva visszatért Massachussettsbe, Howitzer azzal a hírrel fogadta, hogy a számítás eredménye negatív, és ezzel kútba esett a fantasztikus hipotézis. Rappaport — mint tőle tudom — már hajlandó lett volna hagyni az egészet, de barátja addig ugratta, míg feldühödött, és vitatkozni kezdett. Hiszen az éggömb egyetlen kvadránsának neutrínósugárzása valóságos óceán — mondta —, óriási frekvenciasávon, és ha Hailer és Mahoun egyetlenegyszer átfésülve ezt a sávot, puszta véletlenségből talált benne egy „darab” mesterséges sugárzást, amely értelmes feladótól származik, az már valóságos csoda lenne, ha megint csak véletlenül másodszor is ilyesmire akadnak.

Meg kell tehát szerezni a Swanson birtokában levő szalagokat. Howitzer elfogadta az érvelést, de hogy neki is igaza legyen, megjegyezte: ha az „üzenet a csillagokból” vagy „Swanson csaló” alternatívát mérlegelik, annak második tagja több milliószor valószínűbb, mint az első. Hozzáfűzte még, hogy Rappaport nem sokra megy a szalagok megszerzésével. Könnyen lehetséges, hogy amikor Swanson megkapta a bírósági idézést, bizonyítékot gyártott a maga védelmére: lemásolta a birtokában levő szalagot, és úgy mutatta be a másolatot, mintha az egy másik eredeti szalag volna, amely neutrínósugárzást rögzít.

Erre Rappaport nem tudott válaszolni, de felhívta egy ismerősét, aki a nagy sorozatokat készítő félautomata regisztrálókészülékek szakembere, és megkérdezte, hogy meg lehet-e valahogyan különböztetni azokat a szalagokat, amelyekre természetes folyamatokat rögzítettek, az olyanoktól, amelyekre az ilyen grafikont rámásolták (vagyis mi a különbség — ha van egyáltalán — a grafikon eredetije és másolata között). Kiderült, hogy az eredetit meg lehet különböztetni a másolattól. Ekkor Rappaport felhívta Swanson ügyvédjét, és egy hét múlva kezében volt valamennyi szalag. A szakértő valamennyiről megállapította, hogy eredeti. Swanson tehát nem csalt, a sugárzás valóban szakaszosan ismétlődött.

A szakértői vizsgálat eredményét Rappaport sem Howitzerrel, sem Swanson ügyvédjével nem közölte, de még aznap, illetve azon az éjszakán Washingtonba repült, és tudva, milyen reménytelen vállalkozásnak bizonyulhat megostromolni a bürokrácia erődjeit, egyenesen Mortimer Rush-t kereste fel, az elnök tudományos tanácsadóját, a NASA volt igazgatóját, akit személyesen is ismert, és tudta róla, hogy rendkívül éles eszű, kitűnő fizikus. Rush ebben a késői órában is fogadta. Rappaport három hétig várt Washingtonban a válaszra. Közben egyre tekintélyesebb szakemberek vizsgálgatták a szalagokat.

Végül Rush meghívta egy konferenciára, amelyen összesen kilenc személy vett részt, köztük az amerikai tudományos élet legfényesebb csillagai — Donald Prothero fizikus, Yvor Baloyne nyelvész, Tihamer Dill asztrofizikus és John Bear matematikus és informatikus. A konferencián élőszóban elhatározták, hogy bizottságot hoznak létre a „csillagokból jött neutrínólevél” vizsgálatára. A „levél” ekkor kapta, Baloyne félig tréfás ötlete alapján, a MASTERS VOICE fedőnevet. Rush megkérte a tanácskozás résztvevőit, hogy egyelőre tartsák titokban az ügyet, mert attól tartott, hogy ha a sajtó nagydobra veri, nehezebb lesz megszerezni a szükséges pénzt. Politikai csatározás kezdődne a kongresszusban, ahol Rush mint a kormányzat képviselője a bírálatok kereszttüzében áll, és nem sok támogatásra számíthat.

Már azt hitték, az ügy viszonylag józan fordulatot vett, ám ekkor váratlanul közbelépett D. Ph. Sam Laserowitz, a félbemaradt fizikus. A Swanson-perről szóló újságcikkekből csak annyit vett ki, hogy a bírósági szakértő egy szóval sem említette szakvéleményében, hogy a szalagokon levő „csendszakaszok” pusztán üres helyek, amelyek azért keletkeztek, mert a készüléket időnként kikapcsolták. Elutazott tehát Melleville-be, ahol a per folyt, megszállt a hotelban, és éjjel-nappal Swanson védőjét ostromolta, mert meg akarta szerezni a szalagokat, amelyeknek az ő véleménye szerint ott a helyük a „kozmikus üzenetek” múzeumában. Az ügyvéd persze megtagadta kérését, mert komolytalan egyénnek minősítette. Laserowitz, aki mindenhol „antikozmikus összeesküvést” szimatolt, magánnyomozót uszított a védőügyvédre, és így megtudta, hogy egy más városbeli ember, aki a reggeli vonattal érkezett, felkereste az ügyvédet szállodai szobájában, megkapta tőle a szalagokat, és magával vitte Massachussettsbe.

Ez az ember dr. Rappaport volt. Laserowitz most a mit sem sejtő Rappaport után küldte magánnyomozóját. Mikor aztán megtudta, hogy Rappaport Washingtonban van, és több ízben látogatást tett Rush-nál, úgy találta, hogy ütött a cselekvés órája. Rush-t és a Masters Voice akció majdani résztvevőit roppant kellemetlenül lepte meg a Morning Star cikke, amelyet egy washingtoni lap is átvett, és amelyben Laserowitz kellően hangzatos cím alatt közhírré tette, miként igyekszik a kormányzat galádul agyonhallgatni egy korszakalkotó felfedezést, pontosan úgy, ahogyan tízegynéhány éve a légierő minisztériumának hivatalos nyilatkozataival levette a napirendről az úgynevezett UFO-kat, a nem azonosított repülő objektumokat, vagyis a híres repülő csészealjakat.

Rush csak most ébredt rá, hogy a dolog nemkívánatos nemzetközi visszhangot kelthet, esetleg azzal gyanúsíthatják az Egyesült Államokat, hogy megpróbálta mindenki elől eltitkolni egy kozmikus kapcsolatfelvétel tényét. De a cikk nem nagyon izgatta, hiszen komolytalan hangja eleve kétes megvilágításba helyezte a cikkírót és magát az információt. Mint a publicity tapasztalt gyakorlati szakembere, arra számított, hogy ha tovább hallgatnak, nemsokára magától elül a lárma.

Baloyne viszont elhatározta, hogy magánemberként elmegy Laserowitzhoz, mert — mint tőle tudom — egyszerűen megsajnálta a kozmikus kapcsolatok bolondját. Úgy vélte, ha négyszemközt felajánl neki valami kisebb állást a Tervben, minden rendbe jön. Lépése azonban könnyelműnek bizonyult, noha a legjobb szándékok sugallták. Baloyne, aki nem ismerte Laserowitzot, beugrott a D.

Ph. betűknek, és azt hitte, hogy akivel dolga lesz, kissé talán hóbortos, hírnévre szomjazó, kóklerkedésekkel pénzt kereső ember, de mégiscsak kolléga, tudós, fizikus. Ehelyett egy kakaskodó emberkét talált, aki mihelyt meghallotta, hogy a „csillaglevél” valódi, hisztériás gőggel, fölényesen közölte, hogy valamennyi szalag, tehát a „levél” is az ő magántulajdona, amelyet elraboltak tőle, és pimaszkodásával alaposan feldühítette Baloyne-t. Mikor aztán látta, hogy a szópárbajban alulmarad, Laserowitz sértődötten kirohant a folyosóra, és ott ordítani kezdett, hogy átadja az ügyet az ENSZ-nek, az Emberi Jogok Bíróságának, majd beugrott a liftbe, és magára hagyta Baloyne-t csüggesztő gondolataival.