Stanislaw Lem - Az Úr Hangja

Az egyik példány D. Ph. Sam Laserowitz kezébe került, aki maga is elég talányos figura. Hallatlanul leleményes és talpraesett, akár Swanson, és benne is volt egy csipetnyi furcsa idealizmus, nem mindent a pénzért csinált. Nemegyszer alapító tagja volt számos excentrikus egyesületnek, mint például az Ufológusok Egyesületének, és időnként pénzügyi ellenőrökkel viaskodott, mert az egyesületek költségvetésében érthetetlen hiányok mutatkoztak, de sikkasztást sohasem bizonyítottak rá. Talán egyszerűen hanyag volt.

Névjegye alapján fizikusnak hitték, pedig nem végzett egyetemet, nem volt joga a fizika doktorának nevezni magát, de ha megpróbálták emiatt falhoz szorítani, kijelentette, hogy a D. Ph. rövidítés egyszerűen két keresztnevét jelenti — Douglas és Philipp —, tehát joga van így írni alá a cikkeit. És csakugyan számos sci-fi magazinba írt D. Ph. Sam Laserowitz néven, előadóként is jól ismerték a műfaj barátai: „kozmikus” témákról beszélt számos kongresszuson és konferencián. Az volt a specialitása, hogy évente többször szenzációs felfedezéseket tett. Múzeumot is alapított: összegyűjtötte az ország minden tájáról azokat a tárgyakat, amelyeket állítólag a repülő csészealjak utasai hagytak hátra. Az egyik kiállítási tárgy egy csupaszra borotvált, zöldre festett, spirituszban úszó majomembrió volt; láttam a fényképét. Nem is tudjuk, milyen töméntelen szélhámos és félbolond népesíti be a modern tudomány és az elmekórházak határterületeit.

Laserowitz társszerzője volt annak a könyvnek, mely „összeesküvéssel” vádolta a nagyhatalmakat, mondván, hogy szándékosan eltitkolják a repülő csészealjak földre szállásával kapcsolatos információkat, pedig már magas rangú politikusok is kapcsolatba léptek az idegen űrutasokkal. Az „Idegenek” tevékenységének mindenféle, többé-kevésbé képtelen „bizonyítékát” gyűjtve bukkant rá a Palomar-hegyi adatszalagokra, és jutott el akkori birtokosukhoz, Swansonhoz. Swanson először nem akarta kölcsönadni a szalagokat, de Laserowitz nyomós érvvel állt elő, nevezetesen háromszáz dollárral, mert valamelyik „kozmikus” alapítványa éppen tetemes adományt kapott egy jómódú különctől.

Laserowitz nemsokára egész sereg újságcikkben adta hírül szenzációs címek alatt, hogy a Palomar-hegyi szalagokon az egyes zajszakaszokat néma szakaszok választják el egymástól, s a zaj és a csend váltakozása a morzeábécé pontjait és vonalait adja ki. További, egyre szenzációsabb nyilatkozataiban már Hailerre és Mahounra hivatkozott mint asztrofizikus tekintélyekre, akik tanúsíthatják felfedezése hitelességét. Néhány vidéki lap leközölte nyilatkozatait, mire Hailer feldühödött, és helyreigazítást küldött be, tömören közölve, hogy Laserowitz azt sem tudja, miről beszél (honnan ismernék az „Idegenek” a morzeábécét?), „kozmikus kapcsolatteremtő” társasága humbug, az úgynevezett „csendszakaszok” pedig egyszerűen üres helyek a szalagokon, azért keletkeztek, mert a regisztrálókészüléket időről időre kikapcsolják.

Laserowitzot persze nem olyan fából faragták, hogy szó nélkül lenyelje az effajta kioktatást. Fenntartotta állításait, de Hailert felírta a „kozmikus kapcsolat” ellenségeinek feketelistájára, sok jeles személy társaságában, akik balszerencséjükre könnyelműen szembeszálltak korábbi felfedezéseivel.

Időközben, függetlenül ettől a históriától, amely némi port vert fel a sajtóban, történt egy csakugyan különös esemény. Azzal kezdődött, hogy dr. Ralf Loomis statisztikus, egy közvéleménykutató iroda tulajdonosa, aki főleg kisebb kereskedelmi cégeknek dolgozott, reklamációval fordult Swansonhoz, mert megállapította, hogy a Swanson-féle véletlenszám-táblázatok újabb sorozatának csaknem egyharmad része pontosan azonos egy korábbi számsorozattal, mégpedig az elsőként kiadott táblázatokkal. Arra gyanakodott, hogy Swanson lusta volt folyamatosan számsorozattá kódolni a „zajt”, csak egyszer végezte el a munkát, aztán már nem készített további véletlenszerű sorozatokat, hanem egyszerűen lemásolta az első sorozatot, éppen csak felcserélve az egyes oldalakat. Swansonnak — legalábbis ebben az ügyben — tiszta volt a lelkiismerete. Így hát vérig sértve élesen kikérte magának a gyanúsítást. Loomis dühbe gurult, hogy nemcsak becsapták, de még le is gorombítják, és bírósághoz fordult. Swansont pénzbírságra ítélték ügyfele megsértéséért, azonkívül a bíróság helytállónak ítélte a magánvádló kijelentését, miszerint az új táblázatok az első sorozat ismétlései. Swanson fellebbezett, de öt hét múlva visszavonta fellebbezését, kifizette a bírságot, és nyomtalanul eltűnt.

A kansasi Morning Star többször is beszámolt a Loomis kontra Swanson perről, mert uborkaszezon volt, és nem akadt érdekesebb anyag. Az egyik cikket munkába menet, a vonaton elolvasta dr. Saul Rappaport, az Institute for Advanced Study tudományos munkatársa (később elmesélte nekem, hogy az újságot a vasúti fülke szomszéd ülésén találta, ő maga sohasem vásárolta).

Szombat volt, és az újság aznapi, több oldalas kiadásába helykitöltés végett beletették a bírósági riport mellé Laserowitz nyilatkozatát „értelmes testvéreinkről” meg dr. Hailer dühös cáfolatát. Rappaport tehát az egész furcsa, bár jelentéktelennek látszó üggyel megismerkedhetett. Amikor letette az újságot, már-már komikusan képtelen ötlete támadt. Laserowitz kétségkívül szamárságokat beszél, amikor a szalag „csendszakaszait” jeleknek véli. De elképzelhető, hogy mégiscsak igaza van, amikor a szalagon „üzenetet” lát — ha ez az üzenet a zaj!

Őrült gondolat volt — de Rappaport nem bírt szabadulni tőle. Az információfolyam, például az emberi beszéd, nem mindig mutatkozik információnak, és előfordul, hogy hangzavarként érzékeljük. Az idegen nyelvű beszédet sokszor értelmetlen kárálásnak halljuk. Az egyes szavakat csak az tudja elkülöníteni, aki az adott nyelvet érti. Aki nem érti, annak csak egyetlen módszere van erre a fontos különválasztásra. Valódi zajnál az egyes jelsorozatok sohasem ismétlődnek ugyanabban a sorrendben. Ebben az értelemben „zajsorozat” például ezer szám, amely kijött a ruletten. Teljesen lehetetlen, hogy a következő ezer játékban azonos sorrendben megismétlődhessen az előző sorozat. Éppen az a „zaj” lényege, hogy az elemek — hangok vagy más jelek — megjelenésének sorrendje nem látható előre. Ha a sorozatok mégis ismétlődnek, az azt bizonyítja, hogy a jelenség „zajszerűsége” csak látszat, valójában információközlő adóval állunk szemben.

Rappaport arra gondolt, hátha Swanson nem hazudott a bíróság előtt, és nem ugyanazt a szalagot másolta le sokszor, hanem sorra felhasználta a kozmikus sugárzás sok hónapi rögzítése során keletkezett szalagokat. Ha a sugárzás értelmes jeladás volt, és ha az „üzenet” sugárzása éppen befejeződött, aztán elölről kezdték sugározni az üzenetet, akkor igaza lehet Swansonnak. A szalagokon azonos impulzussorozatok jöttek létre, és ismétlődésük elárulja, hogy „zajszerűségük” csak látszat!

Ez a legnagyobb mértékben valószínűtlen volt, de mégiscsak lehetséges. Az általában elég kényelmes természetű Rappaport hallatlanul fürge és energikus tudott lenni, ha ilyen villámcsapásszerű gondolata támadt. Az újságban benne volt dr. Hailer címe. Így könnyen kapcsolatba léphetett vele. Mindenáron kézhez akarta kapni a szalagokat. Írt Hailerek, de nem árulta el az ötletét — túl fantasztikusan hangzott —, csak azt kérdezte, kölcsönkaphatná-e a Palomar-hegyi archívumban maradt szalagokat. Hailer, akit nagyon bosszantott, hogy belekeverték a Laserowitz-ügybe, nemmel válaszolt. Rappaport erre csak még jobban tűzbe jött, és egyenesen a csillagvizsgálóhoz fordult. Nevét jól ismerték tudományos körökben. Így hamarosan kézhez kapott vagy egy kilométernyi szalagot. Átadta barátjának, dr. Howitzernek, hogy vizsgálja meg számítógéppel az elemek gyakorisági eloszlása szempontjából, vagyis végezze el az úgynevezett disztributív analízist.