Stanislaw Lem: Az Úr Hangja

Történeti feldolgozás annyi van, hogy lehetetlen felsorolni őket. Monumentális, négykötetes művet írt William Angers hivatásos tudománytörténész (Chronicle of749 Days). Csak bámulni tudtam buzgalmát, Angers ugyanis felkereste a Terv minden egykori munkatársát, és kivonatolta nézeteiket, de művét nem olvastam végig — ezt éppolyan lehetetlen ötletnek találtam, mint végigolvasni a telefonkönyvet.

Külön fejezetbe tartoznak a nem tényleíró könyvek, a Terv különböző értelmezései, a filozófiai és teológiai fejtegetésektől kezdve egészen az elmegyógyászati munkákig. Az effajta művek olvasása mindig felbosszantott és elcsüggesztett. Bizonyára nem véletlen, hogy azoknak volt a legtöbb mondanivalójuk a Tervről, akik semmiféle közvetlen kapcsolatban nem voltak vele.

De hát ez természetes. Mint ahogy az is természetes, hogy másképpen gondolnak a gravitációra és az elektronokra a fizikusok, és másképpen az ismeretterjesztő könyveket olvasó művelt emberek. Ez utóbbiak azt hiszik, tudnak valamit olyan dolgokról, amelyeket a szakemberek szóba sem mernek hozni. A másodkézből kapott információ mindig takaros és formás, ellentétben a szakember hézagos és homályos ismereteivel. A MAVO-tanulmányok szerzői, akik az értelmező kategóriába sorolták magukat, a szerzett információkat rendszerint a maguk meggyőződésének fűzőjébe gyömöszölték, és ami nem illett bele, azt kíméletlenül és habozás nélkül lemetélték. Egyik-másik ilyen könyvről el kell ismernem, hogy szerzője bámulatosán leleményes. De a műfaj észrevétlenül átcsúszik abba a sajátos változatba, amelyet Terv-grafomániának nevezhetnék. A tudományt kezdettől fogva körülvette a különféle éretlen fejekből kigőzölgő áltudomány haló tüneménye, nem csoda hát, hogy a MAVO, ez a vadonatúj, példátlan jelenség aggasztóan heves erjedésre indította a kificamodott agyakat, még vallási szekták is alakultak, szép számmal.

Ahhoz, hogy valaki legalább nagy vonalakban megismerkedjen a Terv problematikájával, olyan mennyiségű információra van szükség, amely igazság szerint meghaladja az egyes ember agyának befogadóképességét. De a tudatlanság csak az értelmesek buzgalmát fékezi, a legkevésbé sem tartja vissza az ostobákat. Így aztán a nyomtatott papír óceánjában, amelyet a Masters Voice életre hívott, mindenki megtalálhatja azt, ami megfelel az ízlésének, ha nem ragaszkodik túlzottan az igazsághoz. Egyébként nagyon tiszteletreméltó személyek is irkáltak a Tervről. A jeles Patrick Gordiner Új kinyilatkoztatás című könyve legalább logikailag világos, amit már nem mondhatnék el Bemard Pignan atya művéről, Az Antikrisztus leveléről. A jámbor atya ugyanis a démonológia körébe sorolta a MAVO-t (megszerezve ehhez egyházi felsőbbségének nihil obstatját), a Terv végső kudarcát pedig a Gondviselés közbelépésének tulajdonította. Gondolatait alighanem a Legyek Ura elnevezés sugallta; a Tervben használt tréfás nevet Pignan atya komolyan vette, mint a gyerek, aki azt hiszi, hogy a csillagokra és bolygókra rá van írva a nevük, és a csillagászok csak leolvassák a távcsövükkel.

És mit mondhatnék a tömérdek szenzációhajhász irományról, amelyek a mélyhűtött készételekre hasonlítanak: annyira készek, hogy szinte már meg is vannak rágva, és sokkal mutatósabbak a celofánburkolatban, mint amennyire ízletesek. Alkotóelemeiket mindig más, de mindig mesésen színes mártással körítik. Kémhistóriából és politikából kotyvasztott mártással öntötte le riportsorozatát a Look (olyan szavakat adva a számba, amelyeket sohasem mondtam); a New Yorkerben finomabb volt a mártás, némi filozófia-sűrítményt is adagoltak hozzá, a „Mavo — the True Story” című írásban viszont W. Shaper orvosdoktor az események pszichoanalitikai magyarázatát fejtette ki, amelyből megtudtam, hogy a Terv embereit a libidó vezérelte, ám természetes ösztöneiket eltorzították a legújabb, kozmikus szexmitológia kivetülései. Shaper doktor pontos adatokkal rendelkezik a kozmikus civilizációk szexuális életéről is.

Fel nem tudom fogni, hogy ha a közutakra nem engednek embereket jogosítvány nélkül, miért szabadítanak rá a társadalomra olyan szerzőket, akikből az elemi tisztesség is hiányzik, hogy a tudásról már ne is beszéljek! A nyomtatott szó inflációját kétségkívül a szerzők számának exponenciális növekedése okozza, de éppúgy a kiadói politika is. Civilizációnk olyan állapotot örökölt, amelyben csak a gondosan kiművelt, kiválasztott személyek tudtak írni és olvasni, s ezek a szempontok a nyomtatás feltalálása után is érvényesültek. Ha kiadták is tökfejek műveit — amit aligha lehet teljesen elkerülni —, az ostoba művek száma nem volt olyan csillagászati, mint manapság. Jelenleg az értékes művek óhatatlanul belefulladnak a szemétáradatba, mert könnyebb megtalálni egyetlen értékes könyvet tíz silány között, mint ezret millió között. Azonkívül elkerülhetetlenné válik a pszeudoplágium jelensége is, a szerzők tudtukon kívül mások gondolatait ismétlik.

Én sem tudhatom biztosan, hogy az, amit írok, nem hasonlít-e valamihez, amit már megírtak. Ez a demográfiai robbanás korának kockázata. Mindenesetre azért határoztam el, hogy leírom a Tervben végzett munkámmal kapcsolatos emlékeimet, mert semmivel sem voltam megelégedve, amit a Tervről olvastam. Nem ígérem, hogy „az igazat és csak az igazat” fogom írni. Ez csak akkor lenne lehetséges, ha erőfeszítéseinket siker koronázta volna, ám a siker egyben fölöslegessé tenné vállal kozásomat, hiszen ama végső igazság elhomályosítaná felderítésének körülményeit, és a civilizáció középpontjába beépült tényanyaggá válna. A kudarc ellenben a kezdetekig lökte vissza minden erőfeszítésünket. Mivel a talányt nem értjük, egyebünk sem maradt, mint a körülmények, amelyeknek csak állványzatnak kellett volna lenniük, és nem épületnek, a fordítási folyamatnak, és nem a mű tartalmának. De hiába indultunk el a csillagok arany gyapjújáért, üres kézzel tértünk vissza, csak az úti élményeket hozva magunkkal. Már ehelyütt eltérek még a fentebb objektívnak nevezett verziók hangvételétől is, kezdve mindjárt a Baloyne-jelentéssel, mert a „kudarc” szó vagy hasonló nem is szerepel bennük. Hát nem sokkal gazdagabban tértünk vissza expedíciónkból, mint ahogyan elindultunk? Új fejezetek a kolloidfizikában, az erős kölcsönhatások fizikájában, a neutrínócsillagászatban, a nukleonikában, a biológiában, no és elsősorban új ismeretek a világegyetemről — mindez csupán első kamatja információs tőkénknek, amely a szakemberek szerint további busás osztalékot ígér.

Igaz. De hát sokféle haszon lehetséges. A hangyák, amelyek vándorútjukon egy halott filozófusra találtak, szintén hasznot húznak a találkozásból. Megdöbbentő a példa? Éppen ez volt a célom. Az írásbeliségnek kezdettől fogva ellensége volt a szólásszabadság korlátozása. De úgy látszik, a szólásszabadság olykor még gyilkosabban hat a gondolatra, mert a tiltott gondolatok titokban elterjedhetnek. De mit tehetünk akkor, ha a fontos tény elvész a hamisítványok áradatában, az igazság hangját túlharsogja a fülsiketítő lárma, és noha szabadon terjedhet, nem hallják meg, mert az információs technika eleddig csak olyan helyzetet idézett elő, amelyben azt hallani a legjobban, aki a leghangosabban ordít, még akkor is, ha ő hazudja a legnagyobbakat?

Én, akinek van egy s más mondanivalóm a Tervről, sokáig haboztam, mielőtt íróasztalhoz ültem, mert jól tudom, hogy csak az amúgy is mérhetetlenül hatalmas papírtengert duzzasztóm. Arra számítottam, hogy valaki, aki járatosabb ebben a műfajban, elvégzi helyettem ezt a munkát, de ahogy múltak az évek, rájöttem, hogy nem hallgathatok. A Masters Voice-ról szóló legfontosabb munkák, az objektív verziók, élükön a kongresszusi jelentéssel, beismerik, hogy nem tudtunk meg mindent, de az eredményeknek szentelt hosszú fejezetek és a homályban maradt kérdésekről szóló kurta utalások arányai azt sugallják, hogy nagyjából megismertük a labirintust, kivéve néhány beomlott folyosót, amely bizonyára úgyis zsákutca — holott az az igazság, hogy egyáltalán be sem mentünk a labirintusba. Mindvégig csak találgattunk, letördeltünk néhány morzsát a zárak pecsétjeiről, és gyönyörködtünk az ujjainkat bearanyozó morzsalék csillogásában. Arról, amit a pecsétek lezárnak, semmit sem tudunk. Márpedig a tudós egyik legelső feladata, hogy ne a megszerzett tudásanyag méreteit határozza meg, mert a tudásanyag önmagáért beszél, hanem a tudatlanság méreteit, amely láthatatlan Atlaszként hordozza ezt a tudást.