Stanislaw Lem: Az Úr Hangja

A matematikában azt kerestem, ami gyermekkoromban értékes volt, a világok sokaságát, a könynyed elszakadást a ránk kényszerített világtól — mintha mentes volna amaz erőtől, amely bennünk is ott lappang, csak eléggé elrejtőzik ahhoz, hogy megfeledkezhessünk a jelenlétéről. De aztán, mint minden matematikus, csodálkozva fedeztem fel, milyen megrendítően váratlan és hihetetlenül sokoldalú ez a tevékenység, noha eleinte játéknak tűnik. Belép az ember a matematika világába, büszkén, nyíltan és hangsúlyozottan elszakítva gondolkodását a világtól, s önkényes döntésekkel, amelyeknek apodiktikus volta a teremtéséhez hasonló, definíciókba zárkózik, amelyek elszigetelik életünk zűrzavaros, kényszerű színterétől.

És lám, ez az elutasítás, ez a radikális szakítás éppen a jelenségek gyökeréhez vezeti el, a menekülés hódításnak bizonyul, a dezertálás megértésnek, a szakítás megbékélésnek. És ugyanakkor felfedezzük, hogy a menekülés látszólagos volt, hiszen ahhoz térünk vissza, ami elől szökni próbáltunk. Az ellenség szövetségessé alakul át, elnyerjük a teljes megtisztulás állapotát, amelyben a világ hallgatólag értésünkre adja, hogy csak általa győzhetjük le őt. Így a félelem elcsitul, elragadtatásba csap át, olyan különös menedékké válik, amelynek éppen a legbelseje érintkezik az egyetlen világ felszínével.

A matematika sohasem mutatja meg, fejezi ki olyan mértékben az embert, mint bármilyen más emberi munka. Testi mivoltunk megsemmisülésének olyan fokára visz el, mint semmilyen más tevékenység. Akiket ez a téma érdekel, olvassák el műveimet. Itt csak annyit mondhatok, hogy a világ beoltotta a maga rendjét az emberi nyelvbe, mihelyt a nyelv megszületett; a matematika ott szunnyad minden beszédben, és csak megtalálni lehet, kigondolni nem.

Azt, ami a koronája, nem lehet elvágni attól, ami a gyökere; mert nem a civilizáció történetének háromszáz vagy nyolcszáz éve alatt alakult ki, hanem a nyelv fejlődésének évezredei alatt: az ember és a környezet súrlódási felületén, emberek között és folyók közében. A nyelv éppúgy bölcsebb bármelyikünk elméjénél, mint ahogyan minden egyén értelménél bölcsebb a teste, amely magától végzi sokoldalú, életfolyamatnak nevezett munkáját. E két fejlődésnek, az élő anyag és a beszéd mint információs anyag fejlődésének örökségét még nem merítettük ki, de már arról álmodozunk, hogy túllépjük mindkettőnek a határait. Lehet, hogy ez olcsó bölcselkedés, de mással is szolgálha tok: bizonyítékaim vannak a matematikai fogalmak nyelvi genezisére, vagyis arra, hogy ezek a fogalmak nem a dolgok megszámlálhatóságából és nem is észjárásunk gyorsaságából születtek.

Bizonyára különböző okokból lettem matematikus, de az egyik fő ok a képesség, amely nélkül annyira jutottam volna a szakmámban, mint a púpos az atlétikai világbajnokságon. Nem tudom, hogy a jellemmel és nem a képességekkel kapcsolatos okok szerepet játszottak-e abban a históriában, amelyet el akarok beszélni, de nem zárhatom ki ezt az eshetőséget, mert maga az ügy olyan nagy horderejű, hogy a természetes szégyenkezésnek éppúgy el kell némulnia, mint a büszkeségnek.

Az emlékiratok szerzői rendszerint akkor mennek a legmesszebbre az őszinteségben, ha úgy vélik, hogy amit elmondhatnak magukról, rettentően fontos. Én, éppen ellenkezőleg, azért szánom rá magam az őszinteségre, mert személyem teljességgel lényegtelen, vagyis az általában elviselhetetlen bőbeszédűségre csakis az kényszerít, hogy nem tudom, hol végződik a személyiségszerkezet statisztikai szeszélye, és hol kezdődik a faj szabálya.

Különböző területein szerezhetünk reális tudásanyagot, vagy csupán a lelki kényelmünket szolgáló tudást. A kettő korántsem szükségszerűen fedi egymást. E kétfajta tudás megkülönböztetése az antropológiában a lehetetlenség határát súrolja. Ha semmit sem ismerünk olyan kevéssé, mint önmagunkat, ez alkalmasint azért van, mert folyvást egy megszerezhetetlen információra várunk, vagyis azt szeretnénk megtudni, hogy mi teremtette az embert, és öntudatlanul eleve kizárjuk azt a lehetőséget, hogy a vak véletleneket összekapcsoljuk a legmélyebb szükségszerűséggel.

Kidolgoztam valamikor egy kísérleti programot az egyik barátom számára. A kísérlet abból állt, hogy a számítógépen belüli környezetben semleges lényekből álló családokat modelleztünk, tehát olyan homeosztátokét, amelyek majd megismerkednek környezetükkel, és kezdetben semmiféle „érzelmi” vagy „etikai” tulajdonságuk nincs. A lények szaporodtak — persze csak a gépben, vagyis olyasmi gyanánt, amit a laikus a „számítások” bizonyos formájának nevezne —, és néhány tucat „nemzedék” után minden „példányban” mindig újra megjelent egy számunkra teljesen érthetetlen tulajdonság, az „agresszivitás” sajátos megfelelője. Roppant fáradságos és hiábavaló ellenőrző számítások után elkeseredett barátom — igazán csak elkeseredésében — megvizsgálta a kísérlet legjelentéktelenebb körülményeit is. Ekkor kiderült, hogy az egyik vezeték a levegő páratartalmának változásaira reagált, és ezek a változások okozták a rendellenességeket.

Míg e sorokat írom, mindig újra eszembe jut az a kísérlet, mert könnyen meglehet, hogy a társadalmi fejlődés felkészületlenül emelt ki bennünket az állatvilágból e hirtelen, az exponenciális görbe vonalán haladó lendülettel. A szocializálódási reakció nyomban megkezdődött, mihelyt az emberi atomok között létrejött az első kötés. Ez az atomhalmaz csak biológiailag előre gyártott anyag volt, tipikusan biológiai ismérveknek felelt meg, de az a mozgás, az a hirtelen feltörés a civilizációs térbe röpített minket. Nyilvánvaló, hogy ez a rajt a véletlen körülmények bélyegét is rányomta a biológiai anyagra, ahogyan a tenger fenekét kutató szonda nemcsak a vizsgálandó anyagot ragadja fel, hanem a véletlenül odakerült hulladékot és limlomot is. Gondoljunk a csalhatatlan számítógép beázott vezetékére. Miért éppen a bennünket létrehozó folyamat lett volna — bármilyen szempontból — tökéletes? Márpedig sem mi, sem filozófusaink nem merjük megkockáztatni azt a gondolatot, hogy a faj létezésének végérvényes és egyszeri volta korántsem jelenti a keletkezési folyamat tökéletességét — ahogyan az egyed bölcsőjénél is hiába keresnénk tökéletességet.

Roppant érdekes, hogy az egyéneknek mint a faj képviselőinek tökéletlenségét soha egyetlen vallás sem fogadta el annak, ami, tehát hibás folyamatok következményének, hanem ellenkezőleg, szinte minden vallás egyetért abban, hogy az ember tökéletlensége két egymásnak ártó, antagonisztikus tökéletesség demiurgikus viaskodásának eredménye. A világos tökéletesség összecsapott a sötét tökéletességgel, és létrejött az ember — így szól a formula. Az én koncepcióm csak akkor hangzik vulgárisnak, ha téves — és nem tudjuk, az-e. Említett barátom karikírozva így fogalmazta át tételemet: Hogarth szerint az emberiség egy olyan púpos, aki nem tudja, hogy vannak nem púpos emberek is, s ezért évezredek óta a magasabb szükségszerűség ismérveit keresi púpjában, mert bármilyen verziót kész elfogadni, kivéve azt, hogy nyomoréksága egyszerű véletlen. Nem tudatos, magasabb megfontolásból kapta púpját, ami semmire sem jó, hanem egyszerűen így jött ki az antropogenezis görbéiből és kacskaringóiból.

De magamról akartam beszélni, és nem a fajról. Nem tudom, honnan támadt bennem és mi okozta, de még most, annyi év után is meglelem magamban a rosszat, máig ifjan, mert a legprimitívebb indulatok energiái sohasem öregszenek. Felháborító? Hosszú évtizedeken át úgy működtem, mint a desztilláló kolonna, kitermeltem egy halom művet és általuk a rólam szóló hagiográfiát. Ha azt mondják, hogy önöket cseppet sem érdekli a készülék belső szerkezete, igazán kár kirámolnom, vegyék figyelembe, hogy én az önöknek nyújtott táplálék tisztaságában látom minden titkom tartós jelét.