Stanislaw Lem: Éden

Vissza kell mennünk.

— Hová, abba a kriptába?! — fortyant fel a Kibernetikus.

— A nélkül a kripta nélkül két nap alatt felfor-dulnánk itt — felelte szárazon a Koordinátor.

— Ne legyetek gyerekek!

Többet nem is szólt, sarkon fordult, lassú, ki-mért léptekkel visszament a nyíláshoz — amelynek fekete foltja már alig látszott néhány méterrel felettük, a domb lejtőjén —, és lábbal előre beeresz-kedett az alagútba. Egy pillanatig még látszott a feje, aztán eltűnt.

A többiek némán összenéztek.

— Gyerünk — dünnyögte a Fizikus félig kérdő, félig kijelentő hangon. Vonakodva indultak utána. Mikor az elsők már bemásztak a szűk nyílásba, a Mérnök, aki leghátul állt a Kibernetikus mellett, azt mondta:

— Észrevetted, milyen különös szaga van a levegőnek?

— Igen. Olyan kesernyés… Ismered az összetételét?

— Hasonló a földihez, valami egyéb gáz is van benne, de nem ártalmas. Már nem emlékszem, az adatok egy kis zöld kötetben vannak, a második polcon, a könyvtár…

Elnémult, mert eszébe jutott, hogy ő maga hordta tele a könyvtárat földdel.

— Hogy az a… — mondta harag nélkül, nagyon szomorúan, és lassan bemászott a fekete gödörbe. A Kibernetikus, mikor egyedül maradt, hirtelen furcsán kezdte magát érezni. Nem félelem volt ez, inkább az elveszettség nyomasztó érzése, a táj riasztó idegensége nehezedett rá. Ráadásul ebben a visszakúszásban az agyaggödörbe, volt valami megalázó. Mint a rovarok — gondolta, aztán lehajtotta a fejét és bemászott az alagútba, a Mérnök nyomában. De nem állta meg, hogy vállig lemerülve még egyszer fel ne nézzen, és búcsúpillantást ne vessen a békésen hunyorgó csillagokra.

Másnap némelyikük fel akarta vinni az ennivalót, hogy a szabad ég alatt reggelizzenek, de a Koordinátor ellenezte a dolgot. Azt mondta, felesleges bajlódás lenne. Két lámpa fényénél reg-geliztek tehát a külső csapóajtó alatt, és iszogatták a már teljesen kihűlt kávét. Egyszer csak megszólalt a Kibernetikus:

— Mondjátok csak, tulajdonképpen hogy lehet az, hogy egész idő alatt jó levegőnk volt?

A Koordinátor elmosolyodott. Lesoványodott arcán szürke sávok húzódtak.

— Az oxigénpalackok épek. A tisztítással viszont rosszabbul állunk. Csak egyetlen önműködő szűrő dolgozik rendesen, a vegyi tartalék szűrő, mert a villamos szűrők persze mind leálltak. Úgy hat-hét nap múlva kezdtünk volna fuldokolni.

— Te tudtad ezt?… — kérdezte lassan a Kibernetikus.

A Koordinátor nem válaszolt.

— Most mit csinálunk? — kérdezte a Fizikus.

Elmosogatták az edényt egy vödör vízben.

A Doktor el is törölgetett az egyik törülközőjével.

— Ezen a bolygón van oxigén — mondta, miközben egymásra dobálta a csörömpölő alumínium tányérokat —, tehát élet is van. Mit tudsz erről?

— Semmit a világon. Az az űrszonda mintát vett a légkörből, de ezzel aztán vége az egész tudományunknak.

— Hogyhogy? Nem is szállt le?

— Nem hát.

— Ezt nevezem alapos helyismeretnek — jegyezte meg a Kibernetikus. Egy darab alkoholos vattával igyekezett arcot mosni. Nagyon kevés használható vizük volt, ezért már második napja nem mosakodtak. A Fizikus a saját tükörképét vette szemügyre a lámpafényben, a légkondicionáló készülék csillogó tetejét használva tükörnek.

— Amit tudunk, az nagyon is sokat jelent — felelte nyugodtan a Koordinátor. — Ha a levegő összetétele más volna, ha nem volna benne oxigén, akkor megölnélek benneteket.

— Micsoda? — A Kibernetikus majdnem kiejtette a kezéből az alkoholos üveget.

— Önmagammal együtt, persze. Annyi esélyünk sem lenne, mint egy a milliárdhoz. De most van.

Elhallgattak.

— És ha van oxigén, akkor biztos, hogy növények és állatok is vannak? — kérdezte a Mérnök.

— Nem biztos — felelte a Vegyész. — A Kismed-ve Alfájának bolygóin van oxigén, de nincsenek sem állatok, sem növények.

— Hát mi van?

— Fénylények.

— Lumenoidák? Azok a baktériumok?

— Azok nem baktériumok.

— Az most mindegy — jelentette ki a Doktor.

Elrakta az edényeket, és becsukta az élelmiszeres dobozokat. — Most igazán nagyobb gondjaink vannak.

A Védőt nem lehetne valahogy beindítani?

— A Védőt nem is láttam — vallotta be a Kibernetikus. — Nem lehet hozzáférni. Minden automata kirepült a helyéről, olyan csatatér van ott, hogy kéttonnás daruval kellene szétszedni az egész ócskavastelepet. A Védő legalul fekszik.

— De valamilyen fegyverre mégiscsak szükségünk van! — emelte fel a hangját a Kibernetikus.

— Ott vannak a sugárvetők.

— Kíváncsi vagyok, mivel töltöd fel őket!

— Nincs áram a vezérlőteremben? Hiszen volt!

— Nincs. Úgy látszik, zárlatosak az akkumulátorok.

— És miért nincsenek feltöltve a sugárvetők?

— A szabályzat szerint tilos feltöltve szállítani őket — morogta kelletlenül a Mérnök.

— Hogy az ördög vinné el a szabály…

— Hagyd abba!

A Koordinátor közbeszólására a Kibernetikus hátat fordított, és megvonta a vállát. A Doktor kiment. A Mérnök hozott a kabinjából egy köny-nyű műanyag hátizsákot, és telerakta a hátizsák zsebeit lapos konzervdobozokkal. Ekkor visszajött a Doktor, kezében csapban végződő, rövid fémhengerrel.

— Mi ez? — érdeklődött a Mérnök.

— Fegyver.

— Miféle fegyver?

— Altató gáz.

A Mérnök elnevette magát.

— Honnan tudhatod, hogy az, ami ezen a bolygón él, elalszik a gázodtól? És főleg hogy akarsz ezzel védekezni, ha megtámadnak? Cseppenként adagolt narkózissal?

— Nagy veszély esetén legalább önmagadat el-altathatod — mondta a Vegyész. Mindenki nevetett, leghangosabban a Doktor.

— Minden lény, amely oxigént lélegez be, elalszik ettől — mondta —, és hogy hogyan akarom használni? Ide nézz!

Pisztolyszerkezetet illesztett a henger végére.

Rögtön elpárolgó folyadék tűvékony sugara hatolt a folyosó sötét mélyébe.

— Hát… jobb híján… — dörmögte meggyőződés nélkül a Mérnök.

— Megyünk? — kérdezte a Doktor, kezeslábasa zsebébe csúsztatva a hengert.

— Megyünk.

A nap magasan állt, kicsi volt, távolabbról, de forróbban sütött, mint a Földön. De nem ez döb-bentette meg őket, hanem az, hogy nem volt teljesen kerek. Az ujjaik résein át nézték, a sötét-vörös, félig áttetsző papíron át, amely a sugárvédő csomagocskák burkolatául szolgált.

— A gyors tengely körüli forgástól lapult el, ugye?

— kérdezte a Vegyész a Koordinátort.

— Igen. Repülés közben sokkal jobban lehetett látni.

Nem emlékszel?

— Lehet, de akkor… hogy is mondjam… egyáltalán nem érdekelt.

Aztán hátat fordítottak a napnak, és a rakétát vették szemügyre. A hengeres, fehér hajótest ferdén állt ki az alacsony dombocskából, amelybe befúródott. Holmi gigászi ágyú csövére hasonlított. Az árnyékban tejfehér, a napfényben ezüstös páncél sértetlennek látszott. A Mérnök odament, ahol a hajótest belemélyedt a földbe, felmászott a göcsörtös szélű földhányásra, amely gallérként vette körül a lejtőbe fúródott testet, és végigsimította a páncélt.

— Nem rossz anyag ez a keramit — mondta viszsza sem fordulva. — Hát még ha a fúvókákba is bepillanthatnék… — Tanácstalanul bámult fel a síkság szintje fölött meredező fúvókákra.

— Majd megnézzük azokat is — vigasztalta a Fizikus. — De most, azt hiszem, egy kis felderítő útra kellene indulni.