Stanislaw Lem: Éden

— Az akkumulátorok is? — dünnyögte a Fizikus.

A Mérnök felállt.

— Úgy látszik.

Negyedóra múlva hattagú expedíció indult a hajó mélyébe, vagyis most a tetejébe. Először a folyosóra jutottak ki, onnét az egyes helyiségekbe. A Doktor kabinjában találtak egy zseblám-pát — mindig volt nála egy halom fölösleges ka-cat —, azt magukkal vitték. Mindenütt romhalmaz fogadta őket. A padlóhoz erősített bútorok nem törtek össze, de a műszerekből, készülékekből, segédjárművekből, tartalék alkatrészekből valóságos kása lett, térdig gázoltak benne.

— Most pedig megpróbálunk kijutni — jelentette ki a Koordinátor, amikor ismét a folyosón álltak.

— És az űrruhák?

— A zsilipkamrában vannak. Nem hiszem, hogy megsérültek volna. De nincs rájuk szükség, az Éden légköre elviselhető.

— Járt itt már valaki egyáltalán?

— Igen, tíz vagy tizenegy éve a kutató járőr egyik űrszondája, akkor, amikor Altair odaveszett az űrhajójával. Emlékeztek?

— De ember még nem?

— Az nem.

A zsilip belső ajtaja ferdén a fejük fölött feküdt.

Lassan elmúlt az a kezdeti furcsa érzésük, amit az okozott, hogy az ismert helyiségek egészen új képet nyújtottak — a falból padló lett, a mennyezetből fal.

— Ezt már nem ússzuk meg tornamutatvány nélkül — vélekedett a Koordinátor. Felfelé világított a Doktor zseblámpájával. A fényfolt körbejárt a csapóajtón: mindenütt tökéletesen zárt.

— Nem is rossz — mondta a Kibernetikus, felfelé bámészkodva.

— Nem hát — helyeselt a Mérnök. Arra gondolt, hogy a roppant erő, amely úgy összepréselte a tartógerendákat, hogy a közéjük illesztett fő ve-zérlőtábla darabokra törött, beékelhette az ajtót is, de ezt a gondolatot megtartotta magának.

A Koordinátor a Kibernetikusra pillantott, és már szólni akart neki, hogy álljon bakot a falnál, de eszébe jutottak az összevissza csavarodott ócs-kavasak ott, az automaták szobájában, és inkább a Vegyészt kérte meg: — Állj terpeszállásba, és támaszkodj a térdedre, úgy könnyebb lesz.

— Mindig az volt a leghőbb vágyam, hogy felléphessek a cirkuszban! — biztosította a Vegyész, és előrehajolt. A Koordinátor felkapaszkodott a vállára, és a falhoz támaszkodva ujjai hegyével éppen elérte a megvastagított végű nikkelkart.

Húzta, aztán rángatta, végül ráfüggeszkedett.

Akkor csikorogva megmozdult a kar, mintha a zár tele volna üvegtörmelékkel. Negyedfordulat után megállt.

— Jó irányba húzod? — kérdezte a Doktor, aki lentről világított a zseblámpával. — A hajó az oldalán fekszik.

— Azt figyelembe vettem.

— Nem tudod erősebben húzni?

A Koordinátor nem felelt. A fal mellett lógott, fél kézzel a karba kapaszkodva. Lassan megpróbált a másik kezével is megfogódzkodni. Nagyon nehéz volt, de végül sikerült. Most úgy függött, mint egy trapézon. Felhúzta a lábát, hogy meg ne rúgja az aIatta gubbasztó Vegyészt, aztán karjaival felhúzódzkodott, és egész testsúlyával nagyot rántott a karon. Ezt néhányszor megismételte. Nagyot nyögött, mikor törzse a lendülettől nekiütközött a falnak.

Harmadszorra vagy negyedszerre kicsit engedett a kar. Még vagy öt centi hiányzott az útja végéig. A Koordinátor összeszedte minden erejét, és még egyszer egész súlyával megrántotta.

A kar pokoli csikorgással ütközésig szaladt.

A belső retesz nyitva volt.

— Hát ez simán ment — örvendezett a Fizikus.

A Mérnök nem szólt semmit. Ő tudta, amit tudott.

Most nekifogtak kinyitni a csapóajtót; ez már nehezebb feladat volt. A Mérnök megpróbálta a hidraulikus nyitószerkezetet működtetni, bár úgyis tudta, hogy hiába. A csövek több helyen megrepedtek, és az egész folyadék kifolyt. A kézi-forgattyú karikája megcsillant a fejük fölött, mint valami dicsfény, amikor a Doktor felfelé irányította a zseblámpát. Több mint négy méter magasan volt — ez meghaladta tornászképességeiket.

Elkezdték hát összehordani valamennyi helyiségből a törött készülékeket, a párnákat, a könyveket.

Különösen hasznosnak bizonyult a könyvtár, főleg a hatalmas, vaskos csillagatlaszok.

Piramist építettek belőlük, mintha téglák lennének.

Csaknem egy óráig tartott, míg a kétméteres építményt felrakták. Egyszer leomlott egy része, attól kezdve módszeresen dolgoztak, a Mérnök parancsnoksága alatt.

— Rémes ez a nehéz testi munka! — lihegett a Doktor. A zseblámpát beékelték a klímaberendezés résébe, hogy megvilágítsa az útjukat, amint a könyvtárba ügetnek, és könyvekkel megrakodva visszatérnek. — Sose hittem volna, hogy az űrutazások ilyen primitív körülmények között folynak — szuszogta a Doktor. Ő volt az egyetlen, aki még győzte szóval. Végül a Koordinátor, társai segítségével, óvatosan felmászott a piramisra, és ujjai hegyével megérintette a kereket.

— Kevés — állapította meg. — Hiányzik még öt centiméter. Nem ugorhatok föl, mert leomlik az egész.

— Itt van egy alkalmatos mű, A gyors repülés elmélete — mondta a Doktor, egy jókora kötetet méricskélve a kezében. — Azt hiszem, éppen jó lesz.

A Koordinátor megragadta a forgattyú kerekét. Világítottak neki a zseblámpával. Árnyéka ingadozott a fehér műanyag felületen, amely most mennyezetnek számított. Egyszerre csak megmozdult a könyvrakás.

— Vigyázat! — kiáltotta a Fizikus.

— Nem bírok lendületet venni — lihegte a Koordinátor. — Fogjátok… A fene essen belé! — mordult fel. A forgattyú kicsúszott a kezéből. Egy percig egyensúlyozott odafent, végül elveszítette az egyensúlyát. Már senki sem nézett fölfelé — egymás kezét megragadva támogatták mindenfelől az ingatag könyvtornyot, hogy le ne dőljön.

— Csak ne káromkodj, mert ha egyszer elkezdjük, sohasem lesz vége — intette a Doktor odalentről.

A Koordinátor újra megfogta a kereket.

Egyszer csak hosszú csikorgás hallatszott, aztán a földre omló könyvek tompa dübörgése. A Koordinátor a levegőben lógott fölöttük, de a forgaty-tyú, amelybe kapaszkodott, teljes fordulatot tett.

— És így tovább, még tizenegyszer — sóhajtotta, miután földet ért a viharvert könyvhalom tetején.

Két óra alatt megbirkóztak a csapóajtóval. Amikor nyílni kezdett, mindannyian diadalordításban törtek ki.

Az ajtó kinyílt, és megállt a folyosó magasságának felénél, vízszintes hídfélét alkotva, amelyen elég könnyen be lehetett jutni a zsilipkamrába.

Az űrruhákat teljes épségben találták a lapos faliszekrényben. A szekrény most vízszintesen feküdt, az ajtaján járkáltak.

— Mind kimegyünk? — kérdezte a Vegyész.

— Előbb megpróbáljuk kinyitni a külső ajtót…

Az ajtó úgy állt a helyén, mintha egybeforrott volna a hajótesttel. A nyitókar meg se moccant, hiába feküdtek neki mind a hatan. Megpróbálták kilazítani a csavarokat, hol erre, hol arra rángatták — semmi eredmény.

— Úgy látszik, elrepülni valahová, az semmi.

Kiszállni, az a nehéz! — szögezte le a Doktor.

— De jó humorod van — morogta a Mérnök a foga között. Szemébe csurgott a veríték. Leültek a faliszekrény ajtajára.

— Éhes vagyok — jelentette ki az általános csöndben a Kibernetikus.

— Akkor enni kell — vélte a Fizikus, és felajánlotta, hogy lemegy a raktárba.

— Inkább a konyhába. Hátha maradt valami a hűtőszekrényben…

— Egyedül nem boldogulok. Fél tonna ócska-vasat kell eltakarítani, hogy hozzáférjünk a kajához. Ki jön velem?