Stanislaw Lem: Éden

A Koordinátor felment a domb tetejére. A napsütötte síkság minden irányban egyforma, sima és fakó volt, a messzeségben a tegnap is megfigyelt karcsú oszlopfélék meredeztek, de napvilágnál már jól látszott, hogy nem fák. Az ég a fejük felett kék volt, akár a földön, a láthatár felé azonban kifejezetten zöldes színt öltött. Apró, pihe-szerű felhőcskék vonultak alig észrevehetően észak felé. A Koordinátor a csuklóján viselt kis iránytű segítségével azonosította az égtájakat.

A Doktor lehajolt, a földet rugdosta.

— Miért nem nő itt semmi? — kérdezte csodálkozva.

Ez mindenkinek szöget ütött a fejébe. Valóban — a síkság csupasz volt, ameddig csak elláttak.

— Sivatagosodó vidéknek látszik — mondta bizonytalanul a Vegyész. — Ott messzebb — látjátok azokat a foltokat? — egyre sárgább a talaj. Ott, ott, nyugat felé. Feltételezem, hogy ott sivatag terül el, és a szél onnét hordja ide a homokot. Mert ezen a dombon agyagos a talaj.

— Hát erről az utóbbiról alaposan meggyőződ-tünk — jegyezte meg a Doktor.

— Legalább nagy vonalakban fel kell vázolnunk az expedíció tervét — szólalt meg a Koordinátor.

— Az úti készleteink két napra elegendőek.

— Nem nagyon, mert kevés a vizünk — vetette közbe a Kibernetikus.

— A vízzel takarékoskodnunk kell, amíg itt nem találunk. De ha oxigén van, víz is lesz. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha csillagtúrákat teszünk: mindig más irányba indulunk el a bázistól, és annyit megyünk egyenesen előre, hogy biztonságosan és túl nagy sietség nélkül visszaérhessünk.

— Legfeljebb harminc kilométert egy-egy irányban — mondta a Fizikus.

— Úgy van. Ez amolyan előzetes felderítés.

— Várjatok egy kicsit — szólt közbe a Mérnök, aki eddig néhány lépésre állt tőlük, és látszott rajta, hogy nem a legvidámabb gondolatok foglal-koztatják. — Nem gondoljátok, hogy tulajdonképpen őrültséget csinálunk? Szerencsétlenül jártunk egy ismeretlen bolygón. Sikerült kijutnunk az űrhajóból. És ahelyett, hogy a legfontosabb munkához látnánk, ahelyett, hogy minden erőnket a javításra fordítanánk, beindítanánk, amit lehet, megpróbálnánk kiásni a rakétát és így tovább, egyszerűen elindulunk kirándulni, fegyver nélkül, minden védelmi eszköz nélkül, holott nem is sejtjük, hogy mi várhat bennünket.

A Koordinátor szótlanul hallgatta végig. Egyik bajtársáról a másikra nézett. Mindannyian borostásak voltak, a háromnapos szakáll már eléggé elvadult külsőt kölcsönzött nekik. A Mérnök szavai szemlátomást hatottak rájuk, de egyikük sem szólalt meg, mintha az ő válaszát várnák.

— Hat ember nem képes kiásni az űrhajót, Henrik — mondta, óvatosan mérlegelve szavait —, ezt te is tudod. A jelenlegi helyzetben a legkisebb aggregát beindításához is sok idő kell, nem is tudjuk kiszámítani, hogy mennyi. A bolygó lakott.

De semmit sem tudunk róla. Meg sem kerültük a katasztrófa előtt. Az éjszakai félteke felől köze-lítettük meg, és egy szerencsétlen tévedés folytán a gázcsóvába ütköztünk. Zuhanás közben eljutottunk az egyenlítő vonaláig. Én annál a képernyőnél feküdtem, amelyik utoljára repedt meg. Láttam… vagy legalábbis úgy rémlett, hogy látok valamit, ami… városra hasonlított.

— Erről miért nem szóltál? — kérdezte lassan a Mérnök.

— Igen, miért? — kérdezte a Fizikus is.

— Mert nem vagyok biztos benne. Azt sem tudom, merre keressük. A rakéta pörgött. Nem tudtam tájékozódni. Mindenesetre van valami reményünk, ha elenyésző is, hogy segítséget kapunk. Nem szívesen beszélek erről, de hiszen úgyis tudjátok: mindenképpen nagyon kevés az esélyünk. Azonkívül vízre van szükségünk. A vízkészlet túlnyomó része elárasztotta az alsó szintet, és szenynyezett. Ezért úgy vélem, hogy megengedhetünk magunknak bizonyos kockázatot.

— Egyetértek — mondta a Doktor.

— Én is — tette hozzá a Fizikus.

— Hát jó — dünnyögte a Kibernetikus, és néhány lépéssel arrébb sétált, dél felé bámulva, mintha nem akarná hallani, hogy mit mondanak a többiek. A Vegyész bólintott. A Mérnök nem szólt semmit, csak lement a dombról, felcsatolta a hátizsákot, és megkérdezte:

— Merre?

— Észak felé — felelte a Koordinátor. A Mérnök elindult, a többiek követték. Amikor néhány perc múlva körülnéztek, a dombocska már alig látszott — csak az űrhajó teste rajzolódott az égre, mint egy tábori ágyú csöve.

Nagy volt a hőség. Amint haladtak, árnyékuk egyre rövidült, cipőjük a homokba mélyedt, csak az egyenletes léptek és a felgyorsult lélegzetvétel nesze hallatszott. Egyre közelebb jutottak az egyik oszlopféléhez, azok közül, amelyeket a sötétben fáknak véltek. Lassítottak. A szürkésbarna talajból függőleges törzs emelkedett ki, szürke, mint az elefánt bőre, és tompa, fémes fényű. Ez a törzs, amely lent nem volt vastagabb egy férfikarnál, felül kehelyszerűen kiszélesedett. Odafenn, mintegy két méterre a földtől, a kehely laposan szétterült.

Nem láthatták, hogy felül nyitott-e vagy sem. A képződmény teljesen mozdulatlan volt.

Az emberek néhány méterre a különös valamitől megálltak, csak a Mérnök indult felé ösztönösen, és már emelte a kezét, hogy megérintse a “fatörzset”.

— Állj! — kiáltott rá a Doktor.

A Mérnök összerezzent és visszalépett. A Doktor a karjánál fogva hátrább húzta, aztán felvett a földről egy babszemnél nem nagyobb kavicsot, és feldobta a levegőbe. A kavics meredek ívet írt le, és egyenesen a kissé ráncos, lapos kehely tetejére esett. Valamennyien összerezzentek, olyan heves és váratlan volt a reakció. A “kehely” meg-vonaglott, összezárult, szisszenés hallatszott, mintha gázt eresztenének ki, és a most lázasan remegő, szürkés oszlop mindenestül eltűnt, mintha a föld beszívta volna. A helyén maradt nyílást egy pillanatig sűrű, habzó, barna folyadék töltötte meg, aztán a tetején homokszemek kezdtek úszni, a homokréteg egyre vastagabb lett, és további néhány másodperc múlva a nyílásnak már nyoma sem maradt; a homokos talaj felszíne ugyanolyan sima volt, mint körös-körül. Még fel sem ocsúdtak az ámulatból, amikor a Vegyész felkiáltott:

— Oda nézzetek!

Körülnéztek. Az imént alig száz méterre tőlük még három vagy négy hasonló karcsú, magas képződmény állott — és most egyiket sem látták többé.

— Mind eltűnt?! — kiáltott fel a Kibernetikus.

Erőltette a szemét, de a “kelyheknek” a legcsekélyebb nyomát sem találta. A nap egyre forróbban tűzött, perzselő volt a hőség. Továbbmentek.

Egy óra múlva már hosszú karavánná húzódtak szét. Elöl haladt a Doktor, most ő vitte a háti-zsákot, nyomában a Koordinátor. A menetet a Vegyész zárta le. Valamennyien kigombolták a kezeslábasukat, némelyikük az ujját is felhajtotta, csorgott róluk a veríték, kiszáradt szájjal, lassan vonszolták magukat a síkságon. A láthatáron hosszú, vízszintes csík ködlött fel.

A Doktor megállt, és bevárta a Koordinátort.

— Mit gondolsz, mennyit tettünk meg?

A Koordinátor hátranézett, a nappal szembe, arrafelé, ahol az űrhajót hagyták. Már nem látszott.

— A bolygó sugara kisebb, mint a Földé — mondta. Krákogott, zsebkendőjével megtörölte az arcát. — Körülbelül nyolc kilométert tettünk meg — mondta végül.

A Doktor összehunyorította duzzadt szemhéját.

Fekete haján vászonsapkát viselt, amelyet időn-ként megnedvesített a kulacsából.