Stanislaw Lem: Éden

KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

Szerkeszti Kuczka Péter

Stanislaw Lem Eden

Tudományos fantasztikus regény

KOZMOSZ KÖNYVEK

Budapest, 1973

A számításokba hiba csúszott. Nem repültek át a légkör fölött, hanem beleütköztek. A hajó akkora robajjal vágódott a levegőbe, hogy csaknem megrepedt a dobhártyájuk. Fekvőhelyükön elterülve érezték, hogy a lökéscsillapítók ütközésig csapódnak, az elülső képernyők lángba borultak és kialudtak, mert a hajó orrának feszül izzó gázpárna megolvasztotta a külső kamerákat, a fékezés későn kapcsolódott be, és elégtelen volt.

Égő gumi szaga töltötte be a vezérlőtermet, elvakultak és megsüketültek a lassulás prése alatt; ez volt a vég, de még ennyit sem tudtak végig-gondolni, ahhoz sem volt erejük, hogy kitágítsák a mellkasukat, és lélegzetet vegyenek, a végsőkig működő oxigénpulzátorok dolgoztak helyettük, úgy nyomták beléjük a levegőt, mint kis híján ki-pukkadó léggömbökbe. Hirtelen megszűnt a dübörgés.

Kigyulladtak a vészlámpák, minden oldalon hat, az emberek vonaglottak; a hajtómű műszerfalán, amely megrepedt, és harmonikává gyűrődött, vörös riadójelzés égett, szigetelésdarabok és pleximorzsák csúszkáltak zizegve a padlón, a dübörgés helyett tompa, erősödő sivítás hallatszott.

— Mi az ördög… — szólalt meg rekedt hangon a Doktor, miután letépte az oxigénmaszkot.

— Maradj fekve! — figyelmeztette a Koordinátor, aki az utolsó működő képernyőt nézte.

A rakéta megpördült, mintha falba ütközött volna, az embereket tartó nylonhálók megfeszültek, mint a húrok, egy pillanatig úgy érezték magukat, mint a tótágast álló hajóhintábán, aztán felbőgött a fékezőrakéta.

Az utolsó csapást váró, merev izmok ellazultak. A függőleges tűzoszlopon álló űrhajó lassan ereszkedett lefelé, a fúvókák megnyugtatóan sivítottak; ez pár percig tartott, aztán megremegtek a falak. A rezgés erősödött, nyilván meglazult a turbinák csapágyrögzítése. Egymásra néztek. Senki sem szólt semmit. Tudták, hogy minden attól függ, kibírják-e a forgórészek a mechanikai túlterhelést.

Hirtelen az egész vezérlőterem rezegni kezdett, mintha kívülről acélkalapács verné őrült sebességgel.

Az utolsó képernyőt szempillantás alatt repedések sűrű pókhálója borította el, foszforeszkáló fénye kialudt, a vészvilágítás alulról jövő, kísérteties derengésében látták saját megnőtt árnyékukat a ferde falakon, a dübörgés fülsüketítő robajba ment át, alulról recsegés-ropogás hallatszott, acéltárgyak törtek össze csikorogva. A hajó testén iszonyú rángások futottak végig, ők pedig vakon és tehetetlenül zuhantak tovább. Összehúzódzkodtak, visszafojtották a lélegzetüket, teljes sötétség, káosz, testük hirtelen a nylonzsinórok egész hosszúságában kivágódott, de nem ért el a törött műszerfalakig, amelyeken szétzúzódtak volna; ferdén függve maradtak, és lassan lengtek, mint a súlyos ingák…

Az űrhajó ledőlt, mint egy kőszirt. Már csak távoli, tompa moraj hallatszott: a becsapódástól felrepült, visszahulló rögök doboltak halkan a külső páncélon.

Minden mozdulatlanná vált. Alattuk sziszegtek a vezetékek, valami hevesen, gyorsan, egyre gyorsabban bugyborékolt, aztán kiömlő víz nesze vegyült ismétlődő, éles sistergéssel, mintha tüzes vasra folyadék csurogna.

— Élünk — szólalt meg a Vegyész a vaksötétben.

Semmit sem látott. Úgy függött nylongubójában, mint egy négy sarkán zsinórra kötött zsákban.

Ez azt jelentette, hogy az űrhajó az oldalán fekszik. Ha állna, a fekvőhely vízszintes lenne. Kattanás hallatszott.

Felgyulladt a Doktor ócska öngyújtójának ben-zinlángocskája.

— Legénység? — kérdezte a Koordinátor. Zsákjának egyik zsinórja elszakadt, és ő lassan, tehetetlenül hintázott, hiába próbált a nylonhálóból kinyújtott kezével megkapaszkodni valamiben a falon.

— Első — mondta a Mérnök.

— Második — szólalt meg a Fizikus.

— Harmadik — ez a Vegyész hangja volt.

— Negyedik — mondta a Kibernetikus, homlokát tapogatva.

— Ötödik — fejezte be a Doktor.

— Mindenki megvan. Gratulálok — mondta a Koordinátor nyugodt hangon. — Automaták?

Néma csönd.

— Automaták!

Semmi válasz. Az öngyújtó égetni kezdte a Doktor ujjait. Eloltotta. Megint sötét lett.

— Mindig mondtam, hogy mi jobb anyagból vagyunk — jegyezte meg a sötétben a Doktor.

— Van valakinek bicskája?

— Nekem van. Vágjam el a zsinórokat?

— Ha anélkül is ki tudsz mászni, még jobb. Én nem tudok.

— Megpróbálom.

Mocorgás, lihegés hallatszott, dobbanás, üveg-csikorgás.

— Lent vagyok. Illetve a falon — szólt fel a Vegyész a sötétség mélyéből. — Doktor, világíts egy kicsit, hadd segítsek nektek.

— De siess! Kifogy a benzin.

Megint felvillant az öngyújtó. A Vegyész a Koordinátor zsákjával bajlódott, csak a lábát érte el. Végre sikerült félig kinyitnia az oldalsó villámzárat, és a Koordinátor talpra zuttyant.

Kettesben már gyorsabban ügyködtek. Pár perc múlva mindannyian lent álltak a vezérlőterem fél-rugalmas műanyaggal burkolt, ferde falán.

— Mivel kezdjük? — kérdezte a Doktor. Összeszorította a Kibernetikus homloksebének széleit, és tapaszt tett rá. A tapasz a zsebében volt. Mindig magánál hordta a szükséges holmikat.

— Azzal, hogy megállapítjuk, ki tudunk-e jutni — felelte a Koordinátor. — Először is világosságot kell teremteni. Mi az? Máris kialudt? Ide világíts, Doktor, hátha van áram a műszerfal csatlakozóiban, legalábbis a vészjelző rendszerben.

Az öngyújtó már csak szikrát vetett. A Doktor buzgón csiholta a tűzkövet a műszerfal romjai fölött már szinte lehorzsolta a bőrt az ujjáról. A Koordinátor és a Mérnök térden állva kotorászott a roncsok között.

— Mi van? — érdeklődött a Vegyész, aki hát-rább szorult.

— Egyelőre semmi. Nincs valakinek gyufája?

— Utoljára három évvel ezelőtt láttam gyufát.

A múzeumban — dünnyögte a Mérnök alig érthetően, mert közben a fogával szaggatta le a szigetelést a vezeték végéről. Egyszerre csak kis kék szikra világította meg a Koordinátor tenyeréből formált kagylót.

— Megvan — mondta. — Adjatok valami égőt.

Találtak egy ép izzót az oldalsó műszerfal riadójelzőjében. A kis villanyégő éles fényében a vezér-lőterem olyan volt, mint egy hengeres falú, ferdén emelkedő alagút része. Magasan a fejük fölött, ott, ahol most a mennyezet volt, látták a csukott ajtót.

— Több mint hét méter — mondta búsan a Vegyész.

— Hogy jutunk fel oda?

— Láttam egyszer a cirkuszban egy oszlopmu-tatványt, öt ember egymás vállán — morfondírozott a Doktor.

— Az nekünk túl nehéz. Majd felmászunk a padlón — jelentette ki a Koordinátor. Elvette a Vegyész bicskáját, és elkezdte szélesen behasogatni a szivacsos padlóburkolatot.

— Lépcsőfokok?

— Persze.

— Miért olyan hallgatag a Kibernetikus? — csodálkozott el egyszer csak a Mérnök. A szétroncso-lódott vezérlőfal maradványaival babrált, volt-mérőt illesztett a kihúzott kábelekhez.

— Megözvegyült — felelte széles mosollyal a Doktor. — Mit ér egy kibernetikus automaták nélkül?

— Majd megbütykölöm még őket — morgott a Kibernetikus. A kitört képernyők mögött tartott szemlét. A villanyégő lassan sárgult, halványodott, egyre sötétebb lett.