Stanislaw Lem - A Kudarc

Stanisław Lem — Fiasko

Fordító: Murányi Beatrix

Kiadó: Magyar Könyvklub

Budapest — 1995

Szépen letette.

Az ember, aki ezt mondta, már nem nézett a sisakját hóna alatt tartó, szkafanderes pilótára. Átvágott a kerek irányi tó termen, megkerülve a pultok patkóját, az üvegfalhoz lépett, és szemügyre vette az űrhajó távoli, mégis nagy hengerét, kormos fúvókáival. Még mindig csöpögött belőlük a betonra a piszkosfekete lé. A másik irányító, széles vállú férfi, aki kopasz fején kerek sapkát viselt, visszapörgette a magnószalagot, és míg a tárcsák forogtak, a szeme sarkából, mint egy merev szemhéjú madár, a jövevény felé sandított. Fülén fejhallgató volt, előtte zűrzavarosán villogó monitorok sora.

— Úgy, ahogy — dünnyögte a pilóta. Észrevétlenül nekidőlt a pult szélének, úgy tett, mintha a dupla szíjas, nehéz kesztyű kikapcsolásához kellene megtámaszkodnia. Kicsit remegett a térde ettől a leszállástól.

— Mi baj volt?

Az ablaknál álló kopott bőrdzsekis, borostás, egérarcú, kis termetű férfi sorra ütögette a zsebeit, mígnem rátalált a cigarettájára.

— Félrevisz a hajtómű — bökte ki a pilóta, kicsit meglepődve, hogy ilyen flegmatikusán fogadják.

A másik rágyújtott, mélyet szívott a cigarettájából, és a füstön át kérdezte:

— De miért? Nem tudja?

Nem — akarta felelni a pilóta, de elharapta a szót, mert úgy rémlett neki, hogy a másiknak tudnia kellene. A magnószalag lefutott. Lobogó vége együtt forgott a dobbal. A termetes férfi felállt, lerakta a fejhallgatót, csak most biccentett a jövevénynek, és rekedtes hangon megszólalt:

— London vagyok. O pedig Gosse. Üdvözöljük a Titánon. Mit iszunk? Lehet kávé vagy whisky.

A fiatal pilóta zavarba jött. A nevüket tudta, de még sohasem látta őket, és akaratlanul úgy vélte, hogy a magas termetű a parancsnok, vagyis Gosse, pedig hát fordítva volt. Átrendezte őket a fejében, és kávét kért.

— Mi a rakomány? Karborund fúrófejek? — kérdezte London, amikor már mindhárman a falból kihúzható asztalnál ültek, és kávé gőzölgött előttük a laboratóriumi öntőedényhez hasonló, csőrös poharakban. Gosse lenyelt a kávéval egy sárga tablettát, mélyet lélegzett, köhécselt, és hosszan kifújta az orrát, még a szeme is könnybe lábadt.

— És sugár ágyúkat is hozott, igaz? — fordult a pilótához.

Az megint meglepődött, mert nagyobb érdeklődést várt a bravúrja iránt, hát csak bólintott. Nem mindennap fordul elő, hogy leszállás közben kihagy a hajtómű. Árulista helyett már a nyelvén volt a beszámoló: meg se próbálta átfúvatni a fúvókákat vagy rátenni egy lapáttal a hősugárra, hanem rögtön kikapcsolta az automata vezérlést, és csak a fékezőrakétákkal tette le a hajót, pedig ezt a trükköt még sohasem próbálta ki, csak a szimulátorban. Azt is régen. Megint át kellett hát rendeznie a gondolatait.

— Hoztam — ennyi maradt végül a mondókájából, és még örült is, mert ez így egész jól hangzott. Nem fecsérli a szót az átélt veszélyre.

— De nem oda, ahová kellett volna — mosolyodott el a kisebbik házigazda, Gosse.

A pilóta most nem tudta, tréfálnak-e vele.

— Hogyhogy nem oda,? Hiszen maguk fogadtak. Maguk hívtak le — pontosított.

— Muszáj volt.

— Nem értem.

— Magának a Grálban kellett volna leszállnia.

— Hát akkor miért térítettek el?

Melege lett. A lehívás kategorikusan hangzott. Igen, fékezés közben elkapott egy-két szót a Grál rádióadásából valami balesetről, de a zavaró zaj miatt nem sokat értett belőle. A Szaturnusz felől repült ugyanis rá a Titánra, hogy a bolygó gravitációja lefékezze, sok üzemanyagot lehet így megtakarítani, de mivel súrolta az óriásbolygó mágneses mezejét, űrhajója csak úgy recsegett-ropogott a zajtól minden hullámhosszon. És mihelyt a zajból kikerült, ennek az űrrepülőtérnek a hívását vette. A navigátor köteles engedelmeskedni a repülésirányítóknak. Ezek meg itt még a szkafanderéből sem hagyták kibújni, rögtön vallatóra fogták. Pedig lélekben még mindig ott volt a pilótafülkében, még érezte, milyen kegyetlenül hasítottak a vállába, mellébe a biztosítóövek, mikor az űrhajó szétterpesztett lábai már nekicsapódtak a betonnak, de a fékezőrakéták még nem égtek ki teljesen, és tüzet okádva, őrjöngve rázták az egész hajótestet.

— Miről beszélnek? Hát most akkor hol kellett volna leszállnom?

— A rakománya a Grálé — magyarázta az alacsonyabbik, kivörösödött orrát törölgetve. Náthás volt. — De mi elkaptuk magát, még mielőtt orbitális pályára állt, és lehívtuk ide, mert szükségünk van Killianra. Az utasára.

— Killianra? — ámult el a fiatal pilóta. — De hát ő nincs a hajómon. Csak ketten vagyunk Sinkóval, a másodpilótával.

Most a házigazdákon volt a megdöbbenés sora.

— Hát hol van Killian?

— Most már biztos Montrealban. Szül a felesége. Előttem repült el egy teher komppal, mielőtt felszálltam.

— A Marsról?

— Hát persze, de miért? Miről van szó?

— A kozmoszban ugyanolyan általános kupleráj van mint a Földön — állapította meg London. Olyan erővel tömte a pipáját, mintha szét akarná törni. Dühös volt. A pilóta is.

— És nem tudtak volna megkérdezni?

— Biztosra vettük, hogy magával repült. Így szólt az utolsó rádiótávirat. Gosse megint kifújta az orrát, és nagyot sóhajtott.

— Felszállni most már úgysem tud — szólalt meg végre. — Pedig Marlin alig várja a sugárágyúkat. Most majd engem szid mindenért.

— Hiszen itt vannak — a pilóta fejével az ablak felé bökött, ahol hajójának karcsú orsója sötétlett a ködben. — Hat darab, ha jól emlékszem. Két gigajoule-osak. Úgy szétfújnak minden ködöt vagy felhőt mint annak a rendje.

— De nem tudom őket a hátamra venni és odacipelni Martinnak — morogta egyre savanyúbban Gosse.

A pilótát bántotta ez a hanyag és önkényes eljárás. Mégiscsak túlzás, hogy egy piti kis repülőtér, a parancsnok saját bevallása szerint egyszerűen eltéríti háromheti repülés után, anélkül, hogy megkérdezné, ott van-e a fedélzetén a várt utas. Nem sietett közölni, hogy a rakománya most már az ő gondjuk. Míg a géphibát ki nem javítja, úgysem segíthet, még ha akarna is. Hallgatott.

— Annyi biztos, hogy maga nálunk marad.

E szavakkal London kiitta a kávéját, és felállt az alumíniumszékről. Hatalmas termetű volt, mint egy nehézsúlyú birkózó. Az üvegfalhoz sétált. Alakjához remekül illett a háttér, a kietlen titáni táj: vad színű, zordon hegyek a rőt derengésben, amely a csúcsokat fedő barna felhők alatt átszivárog. A torony padlója enyhén remegett. Micsoda ócska kóceráj — gondolta a pilóta. O is felállt, hogy megnézze a hajóját. A rakéta szálegyenesen meredt ki a gomolygó ködből, akár egy világítótorony. Egy szélroham szétfújta a ködöt, de a túlhevülés foltjai már nem látszottak a fúvókákon. Lehet, hogy a távolság és a félhomály miatt, de az is lehet, hogy egyszerűen kihűltek.

— Van itt gamma defektoszkópjuk? — A hajója fontosabb volt számára mint a házigazdák gondjai. Egyék meg, amit főztek.

— Van. De senkit sem engedek a rakétához közönséges szkafanderben — szólalt meg Gosse.

— Gondolja, hogy a máglya? — rezzent össze a pilóta.