Stanislaw Lem - A Kudarc

— És maga mit gondol?

A kis termetű parancsnok is felállt, és odament hozzájuk. A domború ablakok mentén a padló réseiből kellemes meleg áradt.

— Mikor leszálltam, a hőmérséklet többször is meghaladta a biztonságos szintet, de a Geiger-mérők nem mutattak semmit. Én azt hiszem, csak a fúvóka. Talán kisöpörte a kerámiát a tűzkamrából. Éreztem, hogy valami kipotyog.

— A kerámia is kiment, de szivárgás is volt — állította határozottan Gosse. — A kerámia nem olvad.

— Az a tócsa? — csodálkozott a pilóta. Szemlélődtek a kettős üvegfalon át. Valóban, a tat alatt fekete tócsa terjengett. A szélvihar sodorta köd eleltakarta a hajó törzsét.

— Mi van a máglyában? Nehézvíz vagy nátrium? — kérdezte London. Fejjel magasabb volt a pilótánál. A rádió felcsipogott. Gosse odaugrott, föltette a gégemikrofonos fejhallgatót, és halkan beszélgetett valakivel.

— Ez nem jöhet a máglyából, — tétovázott a pilóta. — Nehézvízzel járok. Az az oldat kristálytiszta. Átlátszó. Ez meg fekete mint a szurok.

— Hát akkor a fúvókában robbant le a hűtés — hagyta rá London. — És szétvitte a kerámiát.

Mintha csak egy doboz gyufáról beszélne. Csöppet sem izgatta magát a géphiba miatt, amely fogva tartja a pilótát űrhajóstul ebben a porfészekben.

— Igen, az lehet, — bólintott a fiatalember. — Fékezéskor a legnagyobb a nyomás a tölcsérekben. Ha egy helyütt megreped a kerámia, a hősugár kisöpri az egészet. A kormányoldali hátsó fúvókából minden kijött.

London nem szólt semmit. A pilóta némi habozás után kibökte:

— Talán egy kicsit túl közel tettem le a hajót,

— Nem számít. Az a fontos, hogy nem dőlt el.

A pilóta fülét hegyezve várt valami dicséretfélét, de London csak felé fordult, és végigmérte kócos szőke hajától fehér szkafandercsizmájáig.

— Holnap kiküldök egy technikust defektoszkópiára, Üresbe tette a máglyát? — tette hozzá hirtelen.

— Nem. Egészen kikapcsoltam. Mint a dokkoláshoz.

— Akkor jó.

Tudta már a pilóta, hogy nincs, akinek töviről hegyire elmesélje, hogyan viaskodott a rakétával itt a fejük fölött. Kávét ugyan kapott — de nem illenék-e, hogy a házigazdák felajánljanak egy szobát meg egy zuhanyozót, ha már lerángatták ide? Jólesnék egy forró zuhany. Gosse még mindig a mikrofonba motyorgott. London fölébe hajolva állt. Homályos volt a helyzet, de csupa feszültség. Érezte már a pilóta, hogy ennek a két embernek fontosabb gondja van az ő kalandjánál, és hogy az a valami a Grál jelzéseivel függ össze. Csak foszlányokat tudott kivenni a hajójában — gépekről volt szó, amelyek nem érkeztek meg, és keresni kell őket.

Gosse fotelestül megpördült, a megfeszülő vezeték lerántotta a fejhallgatót a füléről a nyakába.

— Hol a társa, az a Sinko?

— A fedélzeten. Mondtam neki, hogy ellenőrizze a reaktort.

London le nem vette a parancsnokról kérdő pillantását. Gosse alig észrevehetően nemet intett.

— Semmi — mormolta.

— És a helikoptereik?

— Visszamentek. A látási viszonyok: nulla.

— A teherbírást megkérdezted?

— Nem fog menni. Mennyi a súlya egy gigasugárágyúnak? — fordult a pilótához, aki csak a fülét hegyezte.

— Nem tudom pontosan. Úgy száz tonna körül.

— De hát mit csinálnak? — makacskodott London. — Mire várnak?

— Killianra — felelte Gosse, és egy kacskaringósat káromkodott.

London kivett a faliszekrényből egy palack White Horse-t, megrázta, mintha az vizsgálná, elég hatékony gyógyír-e az adott helyzetben, aztán visszatette a polcra. A pilóta állt és várakozott. Már nem érezte a szkafander súlyát.

— Eltűnt két emberünk — szólalt meg végre Gosse. — Nem jutottak el a Grálig.

— Nem két emberünk, hanem három — helyesbítette komoran London.

— Egy hónapja — folytatta Gosse — kaptunk egy rakomány új Diglátort. Hat darabot a Grál számára. A Grál nem fogadhatta a hajót, mert nem készült el idejében a repülőtér új betonozásával. Amikor leszállt náluk az első konténeres hajó, az Akhilleusz, kilencvenezer tonna, a külön megerősített, bizottságilag garantált leszállópálya összeroppant. Még szerencse, hogy nem borult fel a hajó. Két napig tartott, míg kiemelték a gödörből, és elvontatták a javítóba. Nekiálltak cementet injektálni a beton alá, leraktak egy tűzálló burkolatot, és megnyitották a kikötőt. De azok a Diglátorok nálunk maradtak. A szakértő urak kimondták, hogy rakétával átszállítani nem kifizetődő. Különben is, az Akhilleusz kapitánya Ter Leoni. Hol fog ő egy kilencvenezer tonnás hajóval átugrani a Grálból idáig, száznyolcvan mérföldre? Bolhának való ugrás, nem annak a behemót hajónak. Marlin átküldte a két legjobb járművezetőjét, ők a múlt héten átvittek két gépet a Grálba. Azok már ott dolgoznak. Tegnapelőtt ugyanezek az emberek átjöttek helikopterrel újabb gépekért. Hajnalban elindultak, délben elhagyták a Nagy Fokot, és amikor lefelé indultak, megszakadt a kapcsolat. Sok időt elvesztegettünk azzal, hogy a Foktól maga a Grál veszi át az irányítást. Azt gondoltuk, azért nem jelentkeznek, mert innen tőlünk rádióárnyékban vannak. — Gosse nyugodtan, monoton hangon beszélt. London az ablaknál állt, és kifelé bámult. A pilóta figyelt. — Ugyanazzal a helikopterrel átjött hozzánk Pirx, az operátorokkal együtt. Letette a Cuivier-jét a Grálban, és meg akart látogatni. Réges-rég ismerjük egymást. Úgy volt, hogy a helikopter este érte jön, de nem jött, mert Merlin minden járművét a keresésre mozgósította. Pirx nem akart várni. Vagy nem várhatott. Reggel indulnia kellett volna, és ott akart lenni a hajója felkészítésénél. No és elkezdte rágni a fülemet, hogy hadd menjen vissza egy Diglátorral a Grálba. Megígértettem vele, hogy a déli útvonalon megy, amelyik hosszabb, de megkerüli a teknőt. Szavát adta, és megszegte. Láttam az ORSAN-on, amint lement a teknőbe.

— Mi az az ORSAN? — kérdezte a pilóta. Sápadt volt. A homlokát kiverte a veríték, de várta a magyarázatot.

— Orbitális járőröző szatellita. Nyolcóránként megy át fölöttünk, és éppen akkor adott nekem képet. Pirx lement a teknőbe, és eltűnt.

— Pirx? — kérdezte a pilóta, és egészen elváltozott az arca. — Pirx kapitány?

— O. Ismeri?

— Hogy ismerem-e?! — tört ki a pilóta. — Alatta szolgáltam mint gyakornok. O írta alá a diplomámat, Pirx? Annyi éven át épségben került ki a legrosszabb, — elakadt a szava. Forrt benne a harag. Két kézzel fölemelte a sisakját, mintha Gosse fejéhez akarná vágni.

— Hogy engedhette el egyedül a Diglátorral? Hogy tehetett ilyet? Hiszen ő hosszújáratú kapitány, nem sofőr.

— Ismerte azokat a gépeket, már akkor is, amikor maga még hátulgombolós volt — védekezett Gosse. Látszott rajta, hogy jogosnak érzi a szemrehányást. London kőarccal odament a monitorokhoz, amelyek között Gosse ült a fejhallgatóval a nyakában, és az orra előtt rázta ki a hamut a pipájából egy üres alumíniumdobba. Rámeredt a pipára, mintha nem tudná, mit tart a kezében, két marokra fogta, és a pipa eltört. London földhöz vágta a darabjait, visszament az ablakhoz, és megint ott állt mozdulatlanul, két kezét hátul görcsösen összefonva.

— Nem tagadhattam meg a kérését, Gosse nyilvánvalóan Londonhoz beszélt, ő azonban, mintha nem hallaná, csak bámult ki az ablakon a gomolygó, rőtes ködbe. Már csak a rakéta orra bukkant elő időnként a ködből.