Stanislaw Lem - A Kudarc

hogy szemügyre vegye az akadályt. A köd megnehezítette a távolságbecslést, és a mélység illúzióját keltette. A kibetonozott síkság itt ért véget, a töredezett beton részben a levegőben meredezett az agyagos árokpart fölött. Az árok szélessége változó volt, de a kis durallétrával sehol se juthatott át rajta. Sietősen, nemrég robbanthatták ezt az árkot, erről tanúskodott a tépett agyagfal, a már-már leváló, kiálló göröngyök.

A túlsó parton, ahol a robbanás ereje iszappá nyomta szét a törmeléket, a nem túl meredek, széles rézsű fölött, a ködön átderengtek az égbe nyúló pókháló szemei. A rézsű mentén, egymástól elég messze, kis betonaknákban acélsodronyok végét rögzítették, ilyen sodronyokkal szokás függőlegesen tartani a gömbcsapágy alapú, oldaltámasz nélküli antennaoszlopokat. A két legközelebbi csőből a robbanás kitépte a rögzítőhorgonyt az ellensúlylyal együtt. Tekintetével követve a szabadon lelógó sodronyokat, úgy ötven méterrel följebb meglátta magát az oszlopot: teleszkóposan egymásba csúsztatott, egyre vékonyabb elemekből állt, felső része meghajlott, mint az erősen megterhelt horgászbot, így a háló lazán lelógott, legalsó kábelei majdnem a talajt súrolták. Ameddig csak ellátott a ködben, a domboldalt az agyagnál világosabb kúpok borították, nem földbe ásott folyadékvagy gáztartályok kúpjai, inkább szabálytalan vakondtúrások, vagy félig beásott, óriási teknőspáncélok. Talán gigászi gombák megannyi kalapja? Vagy földbe ásott óvóhelyek?

Szél hintáztatta a kilazult pókháló szálait a zuhogó esőben. Kivette a járgányból a bioszenzort, és csövét lassan végigvezette a domboldalon. A mutató fel-felugrott a skála piros szektorába, visszaesett, megint szinte a maximumig lendült, ilyen heves kilengésre nem holmi baktériumok vagy hangyák késztetik, hanem talán bálnák vagy elefántok — mintha egész csorda üldögélne odaát az üres lejtőn, a patakzó vízben. Negyvenhét perce maradt még a százig. Visszamenjen a rakétához, és várjon? Kár az időért, és ami még nagyobb baj: kárba veszne a meglepetés hatása. Fejében már kezdtek homályosan kirajzolódni a játékszabályok: nem támadnak, de akadályokat állítottak fel, hogy kitörhesse a nyakát, ha nagyon akarja. Fölösleges itt tétovázni. Az álomnál kevésbé valószerű ébrenlét kifejezhetetlen érzésével elővette a konténerből a holmikat, amelyekkel átugorhat a túlsó partra. Belebújt az ugrórakéta hámjába, combzsebébe rakta a kis tábori ásót, a bioszenzort a hátizsákba dugta, fölvette a hátizsákot, de mivel egy ilyen kísérlet nem árthat, először megpróbálkozott a kötélkilövővel. Megcélozta az árok túlsó partját, bal könyökével megtámasztotta a kilövőt, és lőtt. Süvítve tekeredett le a tergálkötél, a rézsűbe csapódott, a kampók meg is tartották, de amikor meghúzta, első rántásra kicsúszott a felázott talajból.

Kinyitotta hát a rakéta szelepét, a gázsugár sziszegve kiáramlott, és a levegőbe emelte, éppolyan könnyen mint a gyakorlótéren. Átrepült az árok fölött, lepillantva az alján sötétlő iszapos vízre, aztán gyengébbre fogta a lábát csapkodó hideg gázsugarat, és földet ért a kiszemelt helyen, egy halom mögött, amely felülről nézve durva azbesztből sütött, ormótlan cipóra hasonlított. Csizmái szétcsúsztak a sárban, de talpon maradt. Nem volt itt túl meredek a lejtő. Hasas, zömök vályogkunyhók vették körül, hamuszürkék, világosabb csíkokkal ott, ahol a víz patakzott róluk. Primitív néger törzs elhagyott faluja a ködben. Vagy temető, kunhalmokkal. Elővette a hátizsákból a bioszenzort, és egylépésnyi távolságból az érdes, domború fal felé tartotta. A mutató a piros maximumon rezgett, mint egy gyenge voltmérő, ha jókora dinamóhoz érintik. Maga elé tartva a kihúzott csövű, nehéz műszert, mintha lövésre kész fegyver volna, gyorsan körbejárta a vályogból tapasztott, kérges, szürke kúpot, csizmája cuppogva merült az agyagba, mély nyomokat hagyva, amelyek rögtön megteltek sáros esővízzel. Felfelé indult a domboldalon, egyik ormótlan cipótól a másikig. A lapos tetejű vályogdombok másfélszer olyan magasak voltak mint ő. Éppen ember nagyságú lakónak valók, de nem volt rajtuk semmiféle bejárat, nyílás, lőrés, ablak, nem lehettek teljesen zárt, formátlan bunkerek, sem megkérgesedett sírokba temetett holttestek. Akármerre fordította a szenzort, mindenütt csak úgy forrt az élet. Összehasonlításképpen a saját melléhez tartotta a csövet. A mutató a maximumról rögtön a skála közepére siklott. Óvatosan letette a műszert, hogy meg ne sérüljön, elővette szkafandere combzsebéből az összecsukható tábori ásót, térden állva lyukat vájt a puha agyagba, az acél megcsikordult a kérgen, hátradobálta a kiásott agyagot, a rohamosan növekvő gödröt megtöltötte a víz, vállig benyúlt a gödörbe, ameddig csak elért, vaktában tapogatózott, keze valami vízszintes, elágazó gyökérféléhez ért. Megkövesedett gombák gyökérrendszere? Nem — vastag, sima, kerek átmérőjű csövek, és — ami megdöbbentette — se nem hidegek, se nem forrók: melegek. Zihálva, nyakig sárosan talpra ugrott, és ököllel rávágott a rostos kéregre. Az rugalmasan bemélyedt, bár elég kemény volt, és mindjárt vissza is nyerte a formáját. Háttal nekidőlt. Az esőn át látta a távolabbi púpokat, mind ugyanilyen idomtalan volt. Némelyek közülük, egymáshoz hajolva, görbe utcácskákat alkottak, ezek a furcsa sikátorok felfelé vezettek a dombra, ahol elnyelte őket a köd.

Hirtelen eszébe jutott, hogy a bioszenzor két tartományt érzékel: oxigénes vagy oxigén nélküli anyagcserét, a kapcsoló állása szerint. Az oxigénes anyagcserét már felfedezte. Felemelte a műszert, letörölte kesztyűjével az üvegére tapadt sarat, átkapcsolta anaerob anyagcserére, és az érdes felület hez érintette. A mutató nem túl gyorsan, ütemesen kilendült. Aerob és anaerob élőlények együtt? Hogy lehet az? Nem értett hozzá, de itt más is aligha igazodna ki. Tovább gázolt a sártengerben, az ömlő esőben, egyre újabb púpokat vizsgált meg. Az anyagcsere más-más ütemben lüktetett. Talán alszik némelyik, a többi meg ébren van? Mintha fel akarná ébreszteni az alvókat, ököllel verte az érdes pocakokat, de a lüktetés ettől nem változott. Olyan lázasan vizsgálódott, hogy kis híján elesett, amikor két bucka között váratlanul felbukkant egy antennarögzítő sodrony, ferdén felfelé feszülve, a sűrű ködben láthatatlan, nagy pókháló felé. Egy ideje, nem tudta, mióta, a kronométer egyre hangosabb, figyelmeztető csipogással riasztotta. Észre sem vette, és eltelt száztizenkét perc. Hogy tudott így elbambulni? Most mi lesz? Repülve három-négy perc alatt elérné az űrhajóját, de az ugrórakéta tartályában lévő gázzal legfeljebb kétszáz méterre juthat. Mondjuk, hogy háromszáz. A járgányig. de onnan több mint hat mérföld. Legalább egy negyedóra. Megpróbálja? És ha a Hermész előbb lesújt, és követe itt pusztul el, nem mint hős, hanem mint egy címeres ökör? Kereste az ásót, de hiába: a zsebe üres volt.

Ott felejtette az ásót, földbe szúrva, a gödörnél. Hol keresse most ebben a labirintusban?

Két marokra fogta a biométert, lendületet vett, és odasózott a rücskös kéregre, addig ütötte-verte, míg meg nem repedt, a hasadékokból sárgásfehér por tört elő, mint egy pöfeteggombából — és odabentről nem bámult rá kunyhóban lapuló élőlények szeme, a tátongó, mély vágás sima felületet mutatott, ezernyi apró pórussal, mint egy baltával kettévágott cipó, belül nyersen maradt, nyúlós, szalonnás tészta. Karjait az újabb csapásra emelve, megállt, és akkor vakító fény öntötte el az eget. A Hermész, tüzet nyitva az űrrepülőtéren túli antennatornyokra, átlőtte a felhőtakarót, az eső szempillantás alatt felforrt és eltűnt, már csak fehér gőze oszladozott, felkelt a lézernap, a felhőn-ködön átsistergő hőcsapás az egész domboldalt letarolta, csupasz, védtelen bimbók nyüzsgő tömegei borították a lejtőt, ameddig csak ellátott, és amikor a gigászi pókháló a lángolva derékba törő antennákkal együtt rázuhant, megértette, hogy meglátta a Quinta-lakókat.