Stanislaw Lem - A Kudarc

Harrach, aki ügyeletes volt a kormánynál, nem vett részt a feje fölött, a vezérlőteremben folyó beszélgetésben, de hallotta, és váratlanul jelentkezett:

— Parancsnok, szót kérek.

— Megint? — fortyant fel Steergard. — Kevesled, ami történt? Még egyet oda akarsz sózni?

— Nem. Ha GOD jól mérte fel a helyzetet, negyvennyolc óra nem elég. Hiszen valahogy össze kell szedniük magukat.

— Túl későn csatlakoztál a galambokhoz — morogta Steergard.

A fizikusok azonban igazat adtak a pilótának. A válaszadás határidejét kitolták hetven órára. Nem sokkal ezután Harrach egyedül maradt. Átállította a kormányt automata vezérlésre, mert torkig volt azzal, hogy a Quintát nézze, kivált, mióta a számtalan vulkánkitörés rőtes füstje eloszlott a kavargó, fehér felhőtakaró fölött, és a bolygó sötétvörös lett, mint a piszkos, alvadt vér. Nem vértől vöröslött. Harrach tudta ezt, de nem akarta nézni. Steergard utasítása értelmében az űrhajó helyben keringett, mint egy emelődaru vízszintesen kinyújtott karja. Így a centrifugális erő pótolta a gravitációt, legerősebben itt az orrban érződött, a vezérlőteremben. A kantinban, ahová a legénység lement, a centrifugális forgás jóvoltából rendesen leülhettek az asztalokhoz, nem volt szükség akrobatamutatványokra, mint a súlytalanságban. A giroszkópos forgásra jellemző precessziós hatástól Harrach émelygett, pedig a Földön gyakran hajózott, és még oldalszélben sem lett tengeribeteg. Képtelen volt nyugton ülni. Megtörtént, amit akart. Józan ésszel nézve nem felelős a kataklizmáért. Biztos volt benne, hogy minden ugyanígy történik, ha ő nem hőbörög, és nem bocsátkozik elég modortalan vitába a semmiben sem vétkes Arago atyával. Nem, sem mi sem változott volna, ha ő szótlanul teszi a dolgát. Felugrott a pilótaszékből, és mihelyt felállt, akaratlanul is járkálni kezdett fel-alá az egész navigációs teremben. Csak így tudta levezetni égető haragját, amely megint a lelkét marta, visszatért, mint a bumeráng, és hajszolta, hogy ne várakozzon itt ölbe tett kézzel, tétlenül nézve a terajoule-os csapást elszenvedett bolygó éghajlati — remélhetőleg csak éghajlati! — zűrzavarát. Ha tehette volna, kikapcsolja a képet, de ezt nem volt szabad megtennie. Az ellipszoid formájú terem első szintjét körbefutó galéria választotta el az alsótól. Hintázó járással, mint tengerész a viharban, felszaladt, és körbefutott a galérián — ha valaki meglátja, még azt hihette volna, hogy éppen kocogni támadt kedve. Az alsó és felső szintet elválasztó rácsos gerendák úgy futottak öszsze, mint egy nagy kerék küllői, középen, a mennyezethez erősített keresztfejek között volt az operációs központ. Nyolc mély fotel vette körül a csonka kúphoz hasonló terminált. Oldalain minden fotel előtt üres, zöld monitor hunyorgott. A kerek asztal sima lapján feküdt az ultimátum eredeti vázlata, Steergard jellegzetes, dőlt betűs, erélyes kézírásával. Harrach belépett két fotel közé, és olyasmit tett, amit senki a világon nem feltételezett volna róla. Megfordította azt a papírlapot, hogy az üres oldala legyen felül, és körülnézett, nem látta-e valaki. De csak a hunyorgó képernyők hatottak olyan elevennek. Leült a fotelba, amelyikben a parancsnok szokott ülni, nézett jobbra-balra. Az ezüstszínű műanyag gerendák küllői között ék alakú ablakok nyíltak lefelé: lelátott a navigációs terembe, ott is hunyorogtak, villogtak a különféle színű jelzőlámpák, és még mindig rőtes fény áradt a főképernyőről — a Quinta zavaros fénye. Harrach az asztalra könyökölt, és arcát a tenyerébe temette. Ha tudna sírni, ha lehetne sírni, talán elsiratná ezt a Sodomát és Gomorrát.

Teljesen nyugodtnak látszott, és nem búcsúzott el senkitől. Egyetlen társa sem szállt be vele a liftbe, amikor eljött az óra. Közönséges fehér szkafanderében, sisakjával a hóna alatt, nézte, amint sorra felvillan az elsikló fedélzetek száma. Az ajtó magától kinyílt. A kupola formájú indítócsarnokban furcsán parányinak látszott a rakéta, ezüstfala makulátlanul csillogott, mert még sohasem szelte át a légkört, orrát és oldalait nem kormozta be a hőség. Odament a tompán kongó, rácsos bádogpadlón, érezve megnövekedett súlyát, mely azt jelzi, hogy a Hermész nagyobb sebességgel halad, tattal hátrafelé távolodva a bolygótól, hogy jókora indítólökést adhasson neki. Körülnézett. Fent, ahol az ívelt gerendák összehajlottak, erős lámpák rózsafüzérei égtek. Megállt árnyéktalan fényükben, hogy föltegye sisakját. A fülke ajtaja kinyílt fölötte. Sisakján bekattantak a kapcsok, reflexmozdulattal megérintette a fémgallér széles karimáját, oxigént szippantott, már elvágva a csarnok levegőjétől, a nyomás kissé túl nagy volt, de rögtön magától kiegyenlítődött. Fellépett az emelőre, és az fölemelte. Az imént még sötét fülkeajtó belülről kivilágosodott, a mozgó lépcsőfok a küszöbhöz ért, és megállt. Komótosan átemelte nagy csizmás lábait a küszöbön, rugalmas kesztyűbe bújtatott kezével végigsimítva a korlát csövét, meghajolva, lábbal előre bemászott, két kézzel megfogta az ajtó fölötti kapaszkodót, és puhán behuppant. Az ajtó bezárult. Dallamosan erősödő sivítást hallott — a hermetikus kupak, amely eddig a rakéta fölött függött, ráereszkedett, és a hidraulikus szivattyúk a kilövőtölcsér belsejébe szorították, hogy az űrhajó az indításkor ne veszítsen levegőt, és a pilótát meg ne mérgezzék a motorok lángjai. Könnyen mint a szimulátorban, fölemelte a klimatizáció bordázott kígyóit, becsavarta őket a szkafander illesztőnyílásaiba, a bajonettzárak rögtön bekattantak, jelezvén, hogy a csavarmenetek illeszkednek. Már összenőtt az űrhajóval. A fülke falának bélése lassan felfúvódott, mígnem a pilóta függve maradt a rugalmas pólyában, csak hónaljig, hogy a karjai szabadon mozogjanak. Nem volt itt több hely mint valami egyiptomi szarkofágban. Szokták is így nevezni ezeket az egyszemélyes leszállóegységeket. A visszaszámláló automata fogantyúja jobb kéz felől volt. Éppen a szeme előtt arcába világítottak a sisak üvegén át az analóg mutatók táblái és a digitális tartalékszámlálók, amelyek a magasságot, az energiát, a mesterséges horizontot mutatták, középen viszont még vakon sötétlett a négyszögletes monitor. Mikor kattanásig nyomta a kart, minden jelzőlámpa kigyulladt, meghitten, barátságosan hunyorogtak rá, biztosítva, hogy készen áll minden: a főhajtómű, a nyolc korrekciós és a négy fékezőmotor, az ionoszferikus gyűrűs ejtőernyő és a nagy vészejtőernyő (de a monitor villámgyorsan váltakozó pontjaival biztosította, hogy semmilyen vész nem lesz, kirajzolván a repülés eszményien pontos görbéjét, a Hermész zöld csillagától a bolygó gömbjének domborulatáig). Pillanatnyi késéssel bejelentkezett a harmadik, többlépcsős ejtőernyő, amelyet a szekér ötödik kerekének csúfoltak. Sokszor átélt már ilyen perceket, és szerette őket. Bízott ezekben a gyors érverésként villogó zöld, narancssárga és kék lámpácskákban. Tudta, hogy kigyulladhat a vörös lámpa is, mint félelemtől vérbe borult szem, mert nincs abszolút hibamentes szerkezet, de mindenki azon fáradozik, hogy sima útja legyen. Az automata már elkezdte a visszaszámlálást kétszáztól. Úgy rémlett, hallja a fülhallgatón át a vezérlőteremben összegyűlt embereket, és a visszafojtott lélegzeteknek ezen az eleven hátterén peregnek a csökkenő számok, amint a közönyös géphang sorolja őket. Tíznél érezte, hogy kissé felgyorsul a szívverése, és összevonta szemöldökét a sisak pereme alatt, mintha megróná nem eléggé engedelmes szívét. Igaz, némi tachikardiája talán mindenkinek volt már induláskor, még hétköznapi körülmények között is, nemhogy ilyen helyzetben. Örült, hogy senki sem szól hozzá, de amikor elhangzott a szertartásos NULLA, és megérezte az egybeforrt test és rakéta remegését, megütötte a fülét egy halk hang, valakié, aki távol állhatott a mikrofonoktól: Isten áldjon. Ezek a váratlan szavak meglepték, bár ki tudja, talán számított is rájuk attól az embertől. De már nem volt ideje ezen töprengeni. A hidraulikus mancs, mint egy selyembe burkolt óriási acélmarok, finoman és mégis roppant erővel megtaszította a rakétát, a hengeres nyíláson át a kilövőbe nyomta, elvált a fedélzettől, és bár mozogni nem tudott a légpárnás pólyában, érezte a súlytalanságot két-három másodpercig, aztán felsüvítettek a motorok. A monitor felső csücskében egy villanásnyi ideig látta az elsikló hajótestet, de lehet, hogy ezt csak képzelte. Rakétájának neve Föld volt, mert ő így akarta, és mert ez a név illette meg. A kis űrhajó bukfencet vetett, a csillagok halvány pontocskái ferdén átsiklottak a monitoron, fehér korongként elúszott közöttük a Quinta, és eltűnt, aztán a korrekciós fúvókák lángja végigsöpört a sötétségen, és járműve pályára állt: a valós röppálya ideálisan fedte a számítógép által kipontozott görbét. Már illett volna bejelentkeznie a Hermésznél, de még hallgatott — mintha élvezné a magányos repülést.