Stanislaw Lem - A Kudarc

— A Hermész várja a jelentést.

Ez Steergard hangja volt. Mielőtt válaszolhatott volna, megszólalt egy másik hang is, Harraché:

— Biztos elaludt.

Effajta, kissé kaszárnya ízű tréfák kísérték az első űrrepüléseket, így bagatellizálták precedens nélküli élményeiket az emberek, úgy ülve ott az űrhajó orrában mint egy kilőtt ágyúgolyóban. Ezért mondta Gagarin az utolsó másodpercben, hogy „pojéhali”, ezért nem mondták: „elszivárog az oxigén, megfulladunk”, hanem „van egy kis problémánk”. Harrach bizonyára nem volt tudatában, hogy ezzel a tréfájával a múltra emlékezik, és Tempe sem, aki egyből rávágta: „Repülök”, csak azután kapott észbe, és váltott át a szabályszerű modorra.

— Itt Föld. Minden egység rendben. A tengelyen a Hárpia Deltája. Három óra múlva belépek a légkörbe. Így van? Vétel.

— Így van. Hepária közölte az időjárási viszonyokat a nulla pontban. Zárt felhőzet. Szélirány észak-északkelet, szélsebesség tizenhárom méter per secundum. Az űrrepülőtér fölött a felhőzet magassága kilencszáz méter. A látási viszonyok jók. Akarsz beszélni valakivel?

— Nem. A Quintát akarom látni.

— Nyolc perc múlva meglátod, amikor rátérsz az ekliptika síkjára. Akkor elvégzed az iránymódosítást. Vétel.

— Elvégzem az iránymódosítást, amikor a Hermész jelt ad rá. Vétel.

— Jó utat. Vége.

A tárgyalások a jéggyűrű szétzúzása után négy napig tartottak. A Hermész kizárólag Hepáriával értekezett, ám ezt nem vették rögtön észre, mert az ultimátumra válaszoló műhold olyan kicsi volt, és olyan ügyesen álcázta magát kődarabnak, hogy GOD nem ismerte fel, ameddig hallgatott. Ez a kis műhold stacionárius pályára állt a bolygó fölött negyvenkétezer kilométer magasságban, a Quinta forgásával együtt keringett, és amikor a bolygó korongjának szélére ért, hét órára megszakadt a kapcsolat. A hidrogén huszonegy centiméteres sávjában társalgott a Hermésszel, és az űrhajó rádiólokátorai bizony nem vették észre a bolygó felé irányuló sugárzását, míg végül föl nem fedezték, hogyan is működik, mint Hepária közvetítőállomása. Egy föld alá rejtett, erős rádióadó vezérelte, annak az űrrepülőtérnek a közeléből, amely az ál-Hermész fatális leszállásának színhelye volt. Ez az adó tíz kilométeres hullámhosszon működött, ennek alapján a fizikusok úgy vélték, hogy különleges katonai objektum, amelynek eredeti rendeltetése az volt, hogy akkor lépjen működésbe, ha tömeges nukleáris csapásváltásra kerülne sor. Ilyen csapásváltás esetén a kísérő elektromágneses sugárzás megszakít minden vezeték nélküli rádiókapcsolatot, ha pedig a célpontokban a robbanások összesített rombolókapacitása megatonnás nagyságrendű, akkor lézeradókkal sem lehet pótolni a közönséges rádióadókat. Ilyen esetben csakis az ultrahosszú hullámok használhatók, ezek csekély információhordozó képessége azonban lehetetlenné teszi sokbites üzenetek továbbítását rövid idő alatt. Steergard ekkor a föld alatti rádióadó felé fordította a Hermész emittorait, és amikor a rejtett adó nem válaszolt, a Hermész újabb ultimátumot közölt: vagy hajlandók közvetlenül kommunikálni, vagy huszonnégy órán belül elpusztul minden természetes és mesterséges égitest az összes stacionárius pályán, ha pedig még ekkor sem válaszolnának, ez feljogosítja a Hermészt, hogy az űrrepülőtéren és nyolcszázezer hektáros környékén tizenkétezer Kelvin-fokra emelje a hőmérsékletet.

Egy ilyen hőcsapás átfúrná a bolygó kérgét, és negyed bolygósugárnyi mélységig hatolna. Ez végre használt, jóllehet Nakamura és Kirsting igyekezett lebeszélni a parancsnokot erről az erélyes fenyegetésről, mivel az de facto hadüzenetet jelent.

— A bolygóközi jog már nem köt bennünket, amióta megtámadtak — felelte Steergard. — Ha kilométeres hullámhosszon tárgyalgatunk, átkódolással és visszakódolással, az hónapokig eltarthat, és én gyanítom, hogy ennek a lassúságnak csak látszólag van tisztán fizikai oka. Könnyen lehet, hogy időt akarnak nyerni, és közben szépen átrendezik a hadászati kártyákat. Ezt a lehetőséget nem adom meg nekik. Ha ez most informális eszmecsere, akkor felejtsétek el, ha pedig votum separatum, akkor vegyétek be az expedíció jegyzőkönyveibe. Mindenért felelni fogok, amikor leteszem a parancsnokságot. Egyelőre nincs ilyen szándékom.

Hepária ellenjavaslata úgy szólt, hogy pontosan körül kell határolni a követ jogkörét. A „kapcsolat” fogalma annál homályosabb lett, minél precízebben próbálták meghatározni. Steergard azt akarta, hogy az embere közvetlenül találkozzon a helyi hatóságok és a tudomány képviselőivel, de vagy az volt a baj, hogy ezek a fogalmak valami egészen mást jelentenek a Quinta-lakóknál és az embereknél, vagy itt is a rosszakarat volt a ludas. Tempe végül is úgy indult el, hogy nem tudta, kit kell majd meglátnia az űrrepülőtéren, ám ez valahogy nem aggasztotta. Nem lebegett az eufória szárnyain, nem számított nagy sikerre, és maga is meglepődött, hogy mennyire nyugodt. Mikor az edzőteremben készülődött, azt mondta Harrachnak, nem hiszi, hogy elevenen megnyúznák — bár kíméletlenek, ami nem is csoda, nem ostobák. A tárgyalások közben persze mindezt meghányták-vetet-ték a fedélzeten.

Bár a quintai fél folyvást makacskodott, végül pontról pontra kialkudták a követküldés feltételeit. A vendégnek, miután elhagyta rakétáját, joga van megszemlélni az ál-Hermész maradványait, és szabadon mozoghat rakétája hatmérföldes sugarú körzetében, semmi bántódása nem eshet, amennyiben nem ragadtatja magát „ellenséges cselekményekre”, és nem közöl a vendéglátó féllel „fenyegető információkat”. Az ilyen terminusok kidolgozása rengeteg fejfájást okozott. Az emberek és a Quinta-lakók fogalomkészlete annál rosszabbul fedte egymást, minél elvontabb szintre emelkedtek. Az olyan terminusokat, mint „hatóságok”, „semlegesség”, „részrehajlás”, „garancia”, sehogy sem sikerült közösen definiálni, vagy olyan magasabb okok miatt, mint a gyökeresen eltérő történelmi múlt, vagy az értelmezésbe becsúszó premeditáció miatt. Egyébként a premeditáció sem jelentett okvetlenül félrevezető és megtévesztő szándékot, ha a százéves háborúba bonyolódott Hepária nem szabad és szuverén módon egyezkedett, ám ezt nem akarta elárulni, vagy nem volt szabad elárulnia a Hermésznek. Alighanem itt is, mint a legénység többsége vélte, a nemzedékek óta folyó quintai háborúskodás éreztette hatását, az formálta a nyelvet és a gondolkodásmódot.

Az indulás előtti napon Nakamura meghívta a pilótát egy magánbeszélgetésre — így fejezte ki magát. Kerülő úton kezdte: az értelem bátorság nélkül annyit ér mint a bátorság értelem nélkül. A háború, az űrbe kitelepített eszkalációval, interkontinentális, ez már biztosra vehető. Ilyen körülmények között a legjobb lenne két egyenjogú követet küldeni mindkét földrészre, előzetesen leszögezve, hogy semmilyen, katonai szempontból lényeges információt nem adnak a vendéglátóknak. A parancsnok elvetette ezt a változatot, mert szemmel akarja tartani a követ sorsát, és az űrhajó nem tartózkodhat egyidejűleg a bolygó két oldalán. A parancsnok világossá akarja tenni a Quinta-lakók előtt, hogy bosszút áll, ha a követ nem tér vissza teljes épségben. A megtorlás mértékéről nem szólt, ami taktikai szempontból helyes, de nem szavatolja a követ biztonságát. Nakamurától mi sem áll távolabb mint bírálni a parancsnokot, de azért óhajtott beszélgetni a pilótával, mert ezt kötelességének tartja. Milyen szépen írta Shakespeare: jaj a kicsinyeknek, ha erős bajvívók pengéi közé kerülnek! Erős bajvívó három van: a Hermész, Norsztrália és Hepária. Mit tudnak a Quinta-lakók? Tudják, hogy a betolakodó a támadás és védekezés terén fölényben van, és rendkívül pontosan célzott csapásokra képes. Tegyük fel, hogy a követet valami bántódás éri. Hepária azt fogja bizonygatni, hogy sajnálatos baleset történt. Norsztrália pedig cáfolni fogja ezeket a bizonyítékokat. Ily módon mindegyik fél azt próbálja elérni, hogy a Hermész megtorló csapása az ellenfélre sújtson. A parancsnok fenyegetésében ugyan a TAD szerepelt, a „Totál Assured Destruction”, de a történelem arra tanít, hogy a Végítélet nem jó eszköz a politikában. A „Végítélet Gép”, a „Doomsday Machine”, a kobalt szuperbomba, amellyel a Föld minden államát meg lehet zsarolni, általános pusztulással fenyegetőzve, egypár amerikai találmánya volt a huszadik században, de senki sem kapott rajta, és ezt igen okosan tették, mert amikor már senkinek nincs semmi vesztenivalója, akkor nem lehet reálpolitikát folytatni. Az apokalipszis mint megtorlás nem valami hiteles. Miért sújtana le a Hermész az egész bolygóra, ha Hepáriában akad egy kamikaze, aki rátámad a követre? A pilóta meggyőzőnek találta a japán érvelését. Miért nem hallgatott rá a parancsnok?