Stanislaw Lem - A Kudarc

Ideje volt hozzálátni az igazi felderítéshez. Lecipelte a lépcsőn a másik konténert, és a tatban lévő rejtekhelyről kiemelte az összecsukható járművet: könnyű keret nyereggel és villamos meghajtású ballonkerekekkel. Felült a járgányra, és elindult az északi domboldalak felé, az égbe nyúló háló és a magányos hangár felé. Szitálni kezdett az eső. Szürke köd gomolygott az egyre növekvő épület kontúrjai körül. Megállt a hangár előtt nyitott kocsijával, kesztyűjével letörölte az esőcseppeket a sisakja üvegjéről, és megrökönyödve bámulta a hatalmas épületet. A kolosszus tökéletesen idegen, és ugyanakkor érthetetlen módon ismerős volt. Ablaktalan, domború falait párhuzamos, masszív gerendák bordái fogták össze, formája dacolt az építészettel is, a természettel is — mint egy döglött bálna, amelynek a hasába gránátot lőttek sűrített gázzal, attól fúvódott fel ilyen hátborzongatóan, hájas teste kidagad rácsos ketrecéből, melyet végvonaglásában meggörbített. Két borda között félkör alakú nyílás tátongott. A pilóta ledobta a járgányról a tartályt, és ezen a kapun át betolta maga előtt a sűrű sötétségbe. Hirtelen mindenfelől vakító fehér fény zúdult rá. Akkora csarnokban állt, amelyben még a járótorony is hangya lenne. A csarnok falain összefonódó, görbe galériák futottak körbe több sorban, mint egy vasszínházban, amelyből a zsigereit: a színpadot és a nézőteret kitépték. Középen, a rácsos bádogpadlón tarka csillagféle feküdt, csupa kristályként csillogó virágból kirakva. Mikor közelebb ment, észrevette, hogy a csillag fölött fordított gúla függ, átlátszó, mint a levegő, csak éles szögből látható, amikor felületén megcsillan a visszavert fény. Az üvegnégyzetben smaragdzöld betűk ragyogtak fel egymás után:

EZ AZ ÜDVÖZLÉS STOP

A kristályvirágok felragyogtak, csodálatos színekben égtek, a világos szürkéktől a mély ibolyáig. Fénylő kelyhük szétnyílt. Mindegyikben egy tűzbriliáns égett. A felirat helyén egy másik jelent meg:

KÍVÁNSÁGOTOKAT TELJESÍTJÜK STOP

Mozdulatlanul állt, a fénylő kristályok szivárványa pedig lassan elszürkült. A gyémántok egy ideig még rubinvörösen izzottak, majd eltűntek, és könnyű hamuvá hullott szét az egész. Kusza, tüskés dróttekercs előtt állt, a kristályban pedig új szavak zöld betűi gyulladtak ki:

AZ ÜDVÖZLÉSNEK VÉGE STOP

Felnézett a már alig parázsló hamuról, tekintete körbefutott a galériákon, amelyek helyenként elváltak a domború faltól, girlandok módjára lelógva, és összerándult, mintha arcul ütötték volna. Hirtelen rájött, mitől ismerős ez a fura épület: nem egyéb, mint a Hermész százszorosára felfújt, kifordított kópiája. A galériák az állványzatot utánozzák, amelyet szerelés közben a hajótest oldalához hegesztettek, és leszálláskor a robbanástól meggyűrődött, a homlokzatba mélyedő bordák pedig az űrhajó bordái, amelyek most kívülről övezik a kifordított hajótestet. A kajlán tekergő galériák ereszei alatt sorra kihunytak a fények, a csarnok ismét sötétbe borult, csak a levegőben lebegő AZ ÜDVÖZLÉSNEK VÉGE STOP felirat világított lassan elhalványuló, zöld betűivel.

Most mihez kezdjen? Behatoltak a lelőtt űrhajóba, és pontosan lemásolták, gépies precizitással vagy rafinált gúnnyal, hiszen úgy jött be ide mint egy leölt, kibelezett élőlény hasába. Akár alattomos rosszindulat, akár egy nem emberi kultúra rítusa sugalmazta a vendégfogadásnak ezt a sajátos módját, kiúttalan labirintusba csöppent a pilóta. Kábán hátrálva a sötétségben, nekiment a konténernek, a fémtartály csörömpölve zuhant a bádogpadlóra, s ez a lárma kijózanította, de fel is dühítette.

Futva tolta ki talicskáját a napvilágra, az esőbe. A vizes beton megsötétedett. A szitáló esőfüggöny mögött, messze, rakétájának ezüst tűjét látta, a vörös szikrákból felszálló piszkos füst szétterülve, egyhangúan hullámzott, és beleolvadt az alacsonyan gomolygó, zavaros felhőkbe, s az egész pusztaság fölött az ál-Hermész halott, ferde tornya meredezett. Megnézte az időt. A következő száz percig még majdnem egy órája maradt. Igyekezett leküzdeni fortyogó dühét, hogy józanul és nyugodtan átgondolhassa a dolgokat. Ha ezek harci gépeket terveznek, telerakják a bolygót és a világűrt haditechnikával, képesnek kell lenniük a logikus érvelésre. Ha nem akarnak személyesen mutatkozni, hát vezessék el valamilyen útjelzéssel oda, ahol a termináljaik a hónapok óta sugárzott kóddal, a konfliktusalgebra egyenleteivel bebizonyítják neki a kapcsolat hiábavalóságát. Utasítsák vissza az erőszak érveit konkrét érvekkel, magyarázzák el, mi az a felsőbb erő, amely csak a pusztulás különböző formái között engedi választani őket, de itt nincs semmiféle útjelzés, terminál, információcseréhez való berendezés, itt nincs semmi, még a semminél is kevesebb van: hiszen ott a fémes füsternyő a felhőkben, ott az ál-Hermész hullája, álcázott vírusokkal megfertőzve, a vendég fogadására pedig ott az űrhajó püffedt másolata, mint egy döglött béka, amelyet felfújt egy őrült, és ott a kristály virágágyás, amely üdvözlésül hamuvá esik szét. Ellentmondásos jelentésekkel teli, bonyolult szertartás, mintha azt mondaná: nincs itt semmi keresnivalótok, betolakodók, sem tűzzel, sem jégzuhataggal nem kényszeríthettek ki belőlünk semmit, csapdákon, látszatokon és álcázáson kívül. Csináljon a küldöttetek, amit akar — mindenütt ugyanez a rendületlen hallgatás fogadja, míg csalódottan, megzavarodva, veszett dühében összevissza lövöldözni nem kezd, akkor pedig vagy ott pusztul a romok alatt, vagy kimászik alóluk és elrepül, de nem a tervek szerint, rablott tudással megrakodva, hanem páni félelemben menekülve. És valóban: ugyan kierőszakolhat-e belőlük bármit is, ha betör elzárt világukba, az egyszemű metropolis vaskarikájába, ott a füstfal mögött? Hiszen ebben az ennyire emberentúlian idegen környezetben annál kevesebbet tud meg, minél vadabbul csapkod, mert nem képes megkülönböztetni azt, amit fölfedez, attól, amit elpusztít.

Esett az eső, a felhők még lejjebb ereszkedtek, a roncs Hermész csúcsa is elveszett már bennük. Kivett a tartályból egy dobozt, és abból a bioszenzort — olyan érzékeny műszer ez, hogy ötszáz méterről hevesen reagál egy lepke anyagcseréjére. A mutató állandóan a nulla fölött remegett, mutatván, hogy mint a Földön, itt is mindenütt van élet, de a baktériumok vagy a virágpor nem lehet Ariadné fonala. Felmászott a lépcsőn, teljesen kihúzta a műszer csövét, és a délen kavargó füst felé, a füst mögött rejtőzködő polipforma metropolis épületrengetege felé fordította. A mutató most is a nulla közelében remegett. Maximálisra növelte a fókusztávolságot. A füst, ha fémes is, nem lehet akadály, ahogy a falak sem, de hiába vezette végig a biométert a láthatár mentén, a mutató nem mozdult. Halott vasváros? Ez olyan hihetetlen volt, hogy reflexmozdulattal megrázta a műszert, mint egy megállt órát. Mikor aztán megfordult, és az esőn átderengő, égbe nyúló pókháló felé fordította a csövet, a mutató végre kilendült, és amint a csövet jobbra-balra mozgatta, széles ívű, szaggatott lengéssel jelzett.

Visszakocogott a járgányhoz, felrakta a konténert az üléstámla mögé, benyomta a bioszenzort a volán melletti, rugalmas tartóba, és a rudakra teregetett háló felé hajtott.

Már úgy zuhogott az eső, mintha dézsából öntenek. A kerekek alól magasra fröcskölt a víz, patakokban folyt le a sisak üvegén, alig látott tőle, pedig folyton nézni kellett a bioszenzor sebesen ugráló mutatóját is. A számláló szerint négy mérföldet tett meg, tehát közeledett a felderítési övezet határához. Mégis egyre gyorsabban robogott tovább. Ha a műszerfalon villogó piros vészlámpa nem figyelmezteti, árokba hajtott volna, mert a mély árkot messziről a felszállópálya fekete csíkjának nézte. Beletaposott a fékbe, a járgány kifarolt, aztán megállt a töredezett beton szélénél. Kiszállt,