Stanislaw Lem - A Kudarc

— Hogyhogy. maga nem szenved.? — értetlenkedett a pilóta.

— Nincs hozzá jogom — magyarázta nyugodtan Nakamura. — A modern fizika olyan képzelőerőt igényel, amely semmitől sem riad vissza. Ez nem az én érdemem, hanem elődeim adománya. Nem vagyok sem próféta, sem látnok. Kíméletlen vagyok, amikor kíméletlennek kell lenni, különben én sem tudnám megenni a húst. Valaki egyszer azt mondta: Nemo me impune lacesset. Szégyelli ezt most?

A pilóta elsápadt.

— Nem.

— Akkor jó. A barátja és kollégája, Harrach, színielőadást rendez. Fölvette a nagy harag álarcát, mint a démonok a mi kabukiszínházunkban. Nem kell sem haragudni rájuk, sem kétségbeesni, sem szánakozni, sem bosszút állni. És most már ön is tudja, miért. Vagy tévedek?

— Nem — mondta Tempe. — Nincs hozzá jogunk.

— No látja. A beszélgetést befejeztük. Harminc. — órájára nézett —.hét óra múlva a Hermész leszáll. Ki lesz akkor ügyeletes?

— Mi, mind a ketten. Így szólt a parancs.

— Nem lesznek egyedül.

Nakamura felállt, bólintott feléjük, és kiment. Az üres kantinban halkan zümmögött a mosogatógép, és enyhe szellőt keltett a légkondicionáló. A pilóta az orvosra pillantott, aki még mindig mozdulatlanul ült, az asztalra könyökölve, és a semmibe meredt. Tempe magára hagyta a kantinban, egy szót sem váltott vele. Valóban nem volt itt már miről beszélni.

A Hermész leszállása igen látványosra sikeredett. A bolygó kijelölt pontja felé ereszkedve, olyan erős tattüzet lövellt ki, hogy a láng, amelyet az űrben szanaszét szórt milliárd szemecske visszatükrözött, izzó tűként fúródott a tejfehér felhőrétegbe, a széttépett felhőpaplan a visszfényben rózsálló gomolyagokat lövellt szét — és ebben a tűz nyitotta ablakban az űrhajó elmerült, aztán eltűnt. A bolyhos felhőcsomók örvénylő mozgása kezdte elzárni a Quinta felhőbundájának ablakát, de mielőtt még elzárhatta volna, sárga villanás tört át a résen. Kilenc perc múlva — ennyi idő kellett a fénysebességgel száguldó jelzésnek, hogy a bolygótól elérjen hozzájuk — első és utolsó jelét küldte a másik Hermész adója a Sexta felé. A felhőtakaró még egyszer szétnyílt azon a helyen, de lassabban és szelídebben; és a vezérlőtermen, ahol ott ült az egész legénység, mintha rövid, fojtott sóhajtás futott volna végig.

Steergard, háta mögött a Quinta makulátlanul fehér, nagy korongjával, GOD-ot szólította.

— Add meg a robbanás analízisét.

— Csak sugárzási színképem van.

— Közöld a robbanás okát a színkép alapján.

— Nem lesz biztos.

— Tudom. Gyerünk.

— Igenis. Négy másodperccel a hajtómű kikapcsolása után a reaktor magja felrobbant. Közöljem a lehetséges okokat?

— Igen.

— Első lehetőség: az űrhajó tatját neutronsugárzás érte, gyors és lassú neutronok olyan megoszlásával, hogy átütötte a máglya egész burkolatát. A reaktor, noha ki volt kapcsolva, szaporítóként kezdett működni, és a plutóniumban exponenciális láncreakció ment végbe. Második lehetőség: a tatpáncélt hideg anomalon robbanófejes kumulatív töltet ütötte át. Közöljem az első variáns mellett szóló tényezőket?

— Igen.

— A ballisztikus típusú támadás szétrobbantotta volna az egész űrhajót. Neutroncsapás esetén lehetséges volt csak a motorházat megsemmisíteni, feltételezve, hogy a fedélzeten élőlények vannak, amelyeket szükségszerűleg sugárvédő fal választ el a motorháztól. Ismertessem a színképeket?

— Nem. Hallgass.

Steergard csak most vette észre, hogy a Quinta fehér fénye úgy ragyogja körül mint valami dicsfény. Nem nézve hátra, kikapcsolta a képet, és egy ideig hallgatott, mintha a gép szavait rendezné el magában.

— Van valakinek mondanivalója?

Nakamura felvonta szemöldökét, és lassan, valamiféle sajnálkozó tisztelettel, már-már szertartásosan közölte:

— Az első hipotézis mellett vagyok. Azt akarták, hogy az űrhajó hajtóműve tönkremenjen, de a legénység megússza a támadást. Sérülten, de élve. Hulláktól nem sokat lehet megtudni.

— Ki van más véleményen? — kérdezte a parancsnok. Mindenki döbbenten hallgatott — nem is annyira attól döbbentek meg, ami történt és ami elhangzott, mint inkább Steergard arckifejezésétől. A parancsnok olyan merev arccal, száját alig mozdítva beszélt, mintha az állkapcsa görcsöt kapott volna:

— Csak tessék, galambok, békesség és irgalom apostolai. szólaljatok már meg, dobjatok egy mentőövet. nekünk is, nekik is. Győzzetek meg, mondjátok, hogy most forduljunk vissza, és vigyük el a Földnek azt a szerény vigaszt, hogy vannak nála rosszabb világok. Őket pedig hagyjuk sorsukra, úgyis elpusztítják majd saját magukat. Tessék, beszéljetek. arra az időre én leteszem a parancsnokságot. Én egyszerű fickó vagyok, egy norvég halász unokája, aki magasabbra vitte mint amennyire a képességeiből futja. Meghallgatok minden érvet, vagy akár sértést, szidalmat, ha valaki úgy érzi, hogy rászolgáltam. Amit mondtok, kitörlöm GOD memóriájából. Tessék.

— Nem az alázat, hanem a gúny beszél belőled. A parancsnokság szimbolikus letétele ezen nem változtat — szólt Arago, előrelépve, mintha azt akarná, hogy jobban hallják. — De ha mindenkinek mindvégig lelkiismerete szerint kell cselekednie ebben a drámában vagy tragikomédiában, mert nem maga rendezte az élet színdarabját, és a szerepét előre megtanulni sem volt módja, én kimondom: ha gyilkolunk, azzal senkit és semmit meg nem mentünk. A Hermész álarca alatt fondorlat rejtőzött, a mindenáron kapcso latra törekvés álarca alatt pedig nem a tudás vágya rejtőzik, hanem bosszúállás. Bármit teszel is, ha nem fordulunk vissza, kudarccal végződik.

— És ha visszafordulunk, az nem lesz kudarc?

— Nem — válaszolta Arago. — Bizonyára tudod, milyen véresen sújthatsz le rájuk. De semmi többet ugyanilyen biztosan nem tudsz.

— Ez igaz. Befejezte, atyám? Ki akar még beszélni?

— Én.

Ez Harrach volt.

— Ha vissza akarsz fordulni, parancsnok, én mindent meg fogok tenni, ami csak módomban áll, hogy ezt megakadályozzam. Engem innen elcipelni csak úgy tudsz, ha bilincsbe versz. Tudom, hogy GOD diagnózisa szerint már nem vagyok normális. El is hiszem. De hát nincs közöttünk egy sem, aki még normális volna. A lelkünket kiraktuk, hogy megértessük velük, hogy mi nem fenyegetjük őket, négy hónapig tűrtük, hogy lövöldözzenek ránk, hülyének nézzenek, csapdába csalogassanak, a bolondját járassák velünk, és ha Arago atya itt Rómát képviseli, akkor emlékezzen rá, mit mondott a Megváltója Máténak: nem békességet hozni jöttem, hanem háborúságot. És hogy. de már így is túl sokat beszéltem. Szavazni fogunk?

— Nem. Amióta csalódniuk kellett, már öt óra eltelt, tehát nem húzhatjuk az időt. El Salam, kapcsold be a szolézert.

— Figyelmeztetés nélkül?

— Eső után köpönyeg lenne. Mennyi időre van szükséged?

— Kétszer tizenhat perc a jelszóra és a válaszra, plusz a célravezérlés. Negyven perc múlva vághat.

— Vágjon.

— A program szerint?

— Igen, egy óra hosszat. Nakamura, add be a képet. Aki nem akarja látni, elmehet.

A porálca felhői mögé rejtőzve, a Dzéta gerjesztette sugárzással, a szolézer éjjel egykor nyitott tüzet, tehát háromórás késéssel, mert Steergard tökéletes irányzást követelt, a sugárnak pontosan a fölött a hely fölött kellett metszenie a jéggyűrűt, ahol a csapdát állították nekik. Tehát meg kellett várni, amíg a bolygó a tengelye körül forogva a kívánt célpontot kínálja. Tizennyolc terajoule energiával csapott le a fénykard. A fotométerek megugrása mutatta, hogy az űrben láthatatlan, napenergiával fűtött marókés elsuhant mellettük, majd elérte a jéggyűrű külső peremét, és leszakította. A süket és néma, alig tenyérnyi kép megmutatta, milyen hatalmas erőt csapoltak le a napból, amikor az acélnál keményebb fénykard a sok ezer mérföldes jégkorongba ütközött. A csapás centrumában először szikrázó hasadék nyílt, fehér gomolyokban fröcskölt szét belőle a jégförgeteg, furcsa, görbült szivárványok remegtek körülötte. A jéggyűrű forrt, gőzölgött, gőze azonnal megfagyott és szétszóródott a fekete űrben az izzó centrum mögött, szalagokra bomló, hosszú, lebegő fátylat alkotva, amely a bolygó köré tekeredik. A fátyol azért kanyarodott a bolygó korongja mögé, mert a lézer a Quinta forgásirányával ellentétes irányban metszette át a gyűrűt. Steergard parancsa értelmében a jéggyűrű ferdén csillogó korongját úgy érte a csapás, hogy kibillentse dinamikus egyensúlyából. A szolézerben felhalmozott energia hétpercnyi terajoule-os metszéshez volt elegendő.