Stanislaw Lem - A Kudarc

Az akció ezzel következő szakaszába lépett. A Hermész fenékpáncélja kettévált, mint egy óriási, domború kapu, és a fogókarok kitoltak az űrbe egy óriási fémhengert, amelynek az volt a rendeltetése, hogy a majdan visszatérő szondák karanténja és vizsgálólaboratóriuma legyen. Harrach különösen örvendezni látszott ennek a fortélynak; a többiek is helyeselték Steergard taktikáját, az együttműködés teljes egyetértésben folyt, de lelkesedés nélkül: nem volt minek örülni. Az első pilóta viszont nem is rejtette véka alá gyűlölködő, ádáz elégtételét, hogy végre nyakát szegik annak a gaz bolygóbestiának. Alig várta, hogy a leszállóegységek visszatérjenek, méghozzá valami szörnyű járványt hozva — mintha az expedíciónak az lenne a szándéka, hogy brutálisan megvívjon a Quinta-lakókkal. Tempe csak hallgatta az első pilóta kirohanásait, nem fűzött hozzájuk semmi észrevételt, csak magában gondolta, hogy Harrach aggasztó pszichés elváltozásait GOD bizonyára följegyzi, és még restelkedett is a kollégája helyett, mert olykor ő maga sem tudta volna megmondani, mit szeretne inkább: hogy a legénység növekvő, ádáz haragja indokolatlannak bizonyuljon, vagy hogy a Quinta-lakók kikényszerítsék belőlük a lehető legrosszabb döntést. Igen, már ő maga is ellenséget látott ebben a civilizációban, az abszolút gonoszt, amely puszta létével igazolja az ő tetteiket. Már semmi sem volt titok. A kikapcsolt és álcázott szolézer nem jelezgetés céljából töltekezett fel napenergiával, hanem azért, hogy lézercsapásokat mérjen az ellenségre. Negyvennyolc óra múlva a holografikus felhő jelezte, hogy a kiküldöttek jönnek visszafelé. A két leszállóegységnek ultrarövid hullámhosszon jeleznie kellett volna, túljutva a szétrobbantott hold pályáján, amelyen most a hold maradványai keringtek — de csak az egyik kezdett világos jelzéseket adni. A másik egység kódok zűrzavaros egyvelegét sugározta. Steergard három csoportra osztotta embereit: a pilótákra bízta az álHermész pályára állítását a nap irányában, a fizikusokra a leszállóegységek befogását a Hermésztől ötven mérföldre lebegő hengeres kamrába, az orvosokra és Kirstingre a leszállóegységek biológiai vizsgálatát, amennyiben a második csoport ezt megengedhetőnek tartja. Bár a legénység ily módon csoportokra oszlott, mindenki figyelemmel kísérhette a helyzet egészét — Harrach és Tempe, az üres kolosszust figyelve, amely tempósan útjára indult, bár törzsén még szikráztak az automata hegesztők lángocskái, az interkomon át folyton beszélgettek Nakamura csoportjával, amely a leszállóegységek visszatértét várta. Polassar nem tartotta kizártnak, hogy az öszsze-vissza karattyoló adó egyszerűen meghibásodott; Harrach mérget vett volna rá, hogy a hiba a Quinta-lakók műve; Harrach egyszerűen akarta, hogy a Quinta-lakók alattomos fortélya mielőbb kiderüljön, és ők végre odasózzanak nekik a lézerrel. Tempe hallgatott, azon morfondírozott magában, hogy egy ilyen elvakultan dühös ember képes-e még ellátni az első pilóta felelős funkcióját. Nyilván képes, ha GOD nem tett jelentést a parancsnoknak az állapotáról. Vagy talán már mindannyian megbolondultak? A karantén hengere a körülötte lebegő reflektorok fényében csillogva, tátott szájjal várta a leszállóegységeket, és szépen bekapta őket. Az automaták nekiláttak a visszatért szondák vizsgálgatásának, de a vizsgálat első eredményei alapján a fizikusok nem tudták eldönteni, hogy a habogós szonda véletlenül sérült-e meg, vagy szándékosan tettek kárt benne. Harrach dühöngött, mert ő úgyis tudta: a Quinta-lakók sötét ármánya az egész! Egy óra múlva azonban kiderült, hogy a szondáról letört az antenna egy darabja meg az orr-reflektor, mert összeütközött valami kis meteormorzsával vagy fémdarabbal. Nem csoda, hiszen tömérdek szemét kering ebben a naprendszerben.

A Hermész távolodó, üres ikertestvérén a sötétségben már az utolsó hegesztések fénye izzott, be lehetett volna kapcsolni a meghajtását, de a pilótáknak ezzel meg kellett várniuk a parancsnok utasítását. O azonban nem jelentkezett, mert meg akarta várni, mit mondanak végül is a szakértők: milyen állapotban tértek vissza a leszállóegységek, és — last but not least — milyen híreket hoztak?

A hírek igen sajátosnak bizonyultak, maguk a leszállóegységek pedig — ha nem számítjuk az alkalmasint mégiscsak véletlen antennatörést — sértetlennek és minden fertőzéstől mentesnek. Ezt hallván, Harrach nem állhatta meg, hogy fel ne kiáltson:

— Ó, az álnok disznók!

— De hiszen még Sodomában is volt egy Lót nevű úriember — csillapítgatta Tempe. Rettentően kíváncsi volt, mi hír a Quintáról, de a vezérlőteremben ücsörgő pilótákat valahogy sokáig kihagyták az újdonságokból. Végül Nakamura megszánta őket, és monitorjukra vetítette a felderítés eredményét, amelyet az űrhajón kívüli karanténkamra sugárzott át a Hermésznek.

A műsor mesével kezdődött — ugyanazzal, amelyet a bolygónak vetített a szolézer. Aztán tájképek hosszú sora következett: alighanem természetvédelmi területek, mert civilizációnak semmi nyoma. Tengerpartok, a homokra kifutó hullámok, bíbor naplemente az alacsonyan szálló felhők alatt, erdőségek, a földinél sokkal sötétebb lombozattal: némelyik hatalmas fakorona majdnem sötétkék volt. Ezen a szüntelenül változó háttéren felragyogtak a világos betűk.

MAXIMUM 300 000 METRIKUS TONNA TÖMEGŰ RAKÉTÁTOKAT FOGADNI KÉSZEK VAGYUNK HA RÉSZETEKRŐL SZAVATOLJÁTOK A PASSZIVITÁST ÉS JÓAKARATOT STOP ÍME AZ ŰRREPÜLŐTÉR STOP

A lomha, zöld ködből óriási térség bontakozott ki, nagyon magasról nézve. Úgy csillogott, mint a dermedt higany. Bámulatosan karcsú tűk álltak rajta egymástól szabályos távolságban, mint figurák a sakktáblán, hegyes végű, hófehér sztalagmitok, és növekedtek. Igen, növekedtek — pontosabban felfelé siklottak, mindegyiket aranyos háló övezte az alapjánál, aztán mozdulatlanná váltak. A teljesen felhőtlen, távoli égbolton madarak repültek — mindegyik lassan vitorlázott négy szárnyával. Óriásiak lehettek. Úgy vonultak, mint a dél felé költöző darvak. Lent, a sztalagmitoknál — az emberi szem már felismerte bennük a rakétákat — tarka és sötét apróságok nyüzsögtek, egész tömegek, amelyek széles rámpákon bevonultak a fehér űrhajókba. A pilóták a szemüket meregették, hogy végre meglássák, milyenek a Quinta-lakók — de csak annyira jutottak, mintha egy Neptun-lakó vendég az emberek küllemét próbálná megismerni, mérföldes távolságból szemlélve egy zsúfolt olimpiai stadiont. A nyüzsgő, színes tömeg még mindig a rámpáknál tolongott, és beáramlott a hófehér űrhajókba. Az űrhajók oldalán függőleges sorokban hieroglifák csillogtak — olvashatatlan feliratok. Végre megritkult a tömeg, és a pilóták várták, hogy a fehér flottilla most majd felszáll, ehelyett azonban méltóságos lassúsággal süllyedni kezdett.

Az aranybarna pókhálók lehullottak az űrhajókról, mintha elhamvadtak volna, szabálytalan köröket hagyva. Már csak az űrhajók fehér orra állt ki a higanytóból, majd az is eltűnt az aknák vöröses homályában, és semmiféle csapóajtó nem csukódott be fölöttük, hanem maga a most már tompa fényű higany zárult össze. A repülőtér teljesen üres lett, széle felől lassan bekú

szott a képernyőre egy soklábú jószág, láthatólag nem élőlény, hanem gép, lapos orra egyenesen végződött, mintha elvágták volna. Sárgás, világos folyadék szökőkútjait lövellte ki ebből az ormányból, a folyadék szétterült, és közben bugyborékolt, mintha forrna; mire az egész felforrt, a higany fekete lett, mint egy kátránytó, a soklábú felkunkorodott, a középső lábak most a levegőben kapálóztak, egyenesen az őt néző emberek felé fordult, és kinyitotta négy szemét — talán négy ablakot? Négy reflektort? De szakasztott olyanok voltak mint a kerek, csodálkozó, nagy halszemek, keskeny, fémes szivárványhártyával és csillogó fekete pupillával. A csupa láb jármű mintha gondterhelten és tűnődve nézegetné őket. Mintha bámulna azzal a négy szemével, amely már nem is kerek, hanem összeszűkült, mint a macska szeme, és közepén valami halványulva, kékesen remeg. Aztán a gépállat visszatottyant a fekete talajra, és imbolyogva, mint a százlábú, kikocogott a látótérből. Az égen már nem voltak madarak, hanem egy felirat: