Stanislaw Lem - A Kudarc

EZ AZ ŰRREPÜLŐTERÜNK ÉRKEZÉSETEKET ELFOGADJUK FOLYTATÁS KÖVETKEZIK STOP

Következett is a folytatás, először mint vihar, villámlás, mennydörgés, felhőszakadás, a ferdén zuhogó esőben épületek álltak lépcsőzetes vízesés formájában, rengeteg viadukt kötötte össze őket. Furcsa város a szakadó esőben — ömlött a víz az ovális tetőkön, felfröcskölt a hidak lábánál, de mégsem voltak ezek hidak, inkább alagutak, tojásdad ablakokkal, bennük pedig remegő fénysávok futottak. Magasvasút? De sehol egy élő lélek, az utcákon — jobban mondva nem is voltak utcák, hiszen a lépcsős épületek, mint fémből öntött tölték piramisok, nem alkottak utcákat, nem lehetett felismerni a város tényleges szintjét — ha ez város —, ömlött az eső, a szélvihar sodorta, a gigászi épületeken ezüstös hullámokban folyt le az esővíz, a villámok hangtalanul csapkodtak, a piramisforma épületekről különös módon folyt le a víz: rohant az ereszforma mélyedésekben, amelyeknek vége megemelkedett, és nagy szökőkutakat fröcskölt a levegőbe, ezek vize is visszahullott, és elvegyült a szüntelenül zuhogó esővel. Végül az egyik villám darabokra töredezett, majd lángbetűkké állt össze:

BOLYGÓNKON A VIHAR GYAKORI JELENSÉG STOP

A kép elszürkült és kihunyt. A piszkos szürkeségből bizonytalan, romos körvonalak bontakoztak ki. Valahol a háttérben tűz és felhők vagy füst amalgámja remegett. Óriási szerkezetek roncsai hevertek, egymásra zuhanva, több rétegben. Az előtérben fehéres foltok feküdtek, mintha darabokra tépett, csupasz lények törzsei volnának, a sáros tetemek egyenletes sorait mutatta a kép. A vasszürke temető fölött világos betűk ragyogtak fel:

EZT A VÁROST A TI LUNOKLAZMÁTOK PUSZTÍTOTTA EL STOP

A felirat eltűnt, a kép tovább vándorolt a romokon, érthetetlen berendezéseket mutatott közelről, az egyik, rendkívül vastag fémfallal elsáncolt valami kettéhasadt, és belsejében — a teleobjektív ráközelített — megint darabokra tépett tetemek, képtelenség volt kitalálni, milyen formájú élőlények maradványai, de tömegsírokból kiásott emberi holttestek látványát idézték fel ezek a foszladozó, agyagos maradványok, aztán hirtelen messzire hátrált a felvevőgép, és megint végtelen rommező látszott, mély árkokkal, ezekben vörös csíkos, zömök buldózerfélék fúrták bele magukat a romokba, mint lapos fejű rovarok, fáradságosan, makacsul küzdöttek magukat előre, megostromolták a kép közepén magasló, tejfehér vagy alabástrom-színű, de most koromtól feketéllő, üszkös, romos homlokzatot, mígnem ez a fal is leomlott, és a rőtes gomolyagként felemelkedő porfelhő elöntötte az egész képet. Jó ideig csak az emberek felgyorsult lélegzése és a másodpercmérő halk ketyegése hallatszott a vezérlőteremben. Aztán a kép megint kivilágosodott. Egy furcsa diadém tűnt fel, víztiszta, átlátszó kristályból, formája nem emberi fejre szabott, csúcsai szikráztak, mint a briliáns, és valami beléforrasztott, tömör, sokszögű, halvány rózsaszínű ékkő villódzott benne. Fölötte a felirat:

MEGKOSZORÚZÁS VÉGE.

De nem volt vége: vakító halogénfényben fej nélküli, fekete rákfélék tűntek fel egy lankás hegyoldalon — mint tehéncsorda a hegyi legelőn —, az emberi szem hasztalan próbálta felismerni őket: nagy teknősbékák? gigászi szentjánosbogarak? — , majd a kép fölemelkedett, egyre meredekebb sziklafalon siklott végig, a sziklafalban barlangok szája feketéllett, valami folyt belőlük, de aligha víz, inkább folyékony törmelék, sárgásbarnán ömlő sóder. Aztán szelíden hullámzó, lila háttéren futni kezdtek a szavak:

ELFOGADJUK LESZÁLLÁSOTOKAT MAXIMUM 300 000 METRIKUS TONNA NYUGALMI TÖMEGŰ ŰRHAJÓVAL STOP A

MEGMUTATOTT AA035 ŰRREPÜLŐTÉRRE STOP KÖZÖLJÉTEK AZ IDŐPONTOT SZAVATOLJUK NEKTEK A BÉKÉT FELEJTÉST AZ ŰRREPÜLŐTÉR HELYE A TI HENGERES EGYENLÍTŐI PROJEKCIÓTOK SZERINT DÉLKÖR 135 HOSSZÚSÁG 48 VÁRJUK AZ ÉRKEZÉS IDŐPONTJÁNAK JELZÉSÉT STOP STOP STOP STOP STOP STOP STOP

A monitor kialudt, és a vezérlőtermet nappali fény öntötte el. A másodpilóta nagyon sápadtan, két kezét öntudatlanul a mellére szorítva, még mindig az üres képernyőt bámulta. Harrach alig bírt magával: homlokáról nagy cseppekben folyt a veríték, és megült sűrű, szőke szemöldökén.

— Ez. ez zsarolás. — dadogta a felindulástól el-elakadó hangon. — Minket hibáztatnak. azért. ott.

Tempe összerezzent, mintha kábulatból ébredne.

— De hát — mondta halkan — hiszen igazuk van. hívott minket ide valaki.? A nyakukba szakadtunk, mikor úgyis elég bajuk van. és még több bajt hoztunk rájuk.

— Na ne! — fortyant fel Harrach. — Ha gyónni akarsz, menj a papodhoz. ne engem kábíts. Ez nem is csak zsarolás. még ügyesebb trükk, látom én már, lépre akarnak csalni minket. térj már észhez, öregem, az nem a mi bűnünk. ők kezdték.

— Inkább te térj észhez. — Tempe felállt, mert nem bírt már nyugodtan ülve maradni. — Akárhogy is végződik a játék, amit tettünk, azt megtettük. Értelmes lények kapcsolata, Uramisten. Ha valakit mindenáron szidni akarsz, szidd a SETI-t és a CETI-t, meg saját magadat, hogy minek akartál „pszichonauta” lenni. De a legjobb, ha befogod a szádat. Ez a legbölcsebb dolog, amit tehetsz.

Délután a Szezámot a leszállóegységekkel együtt felhozták az űrhajóra. Arago arra kérte Steergardot, tanácskozzak meg közösen a további eljárásmódot. Steergard azonnal nemet mondott. Semmiféle tanácskozás, értekezlet nem lesz, míg a program zárószakasza be nem fejeződik. A gammalézerrel fölszerelt ál-Hermész eltűnt a Sexta gömbje mögött, és teljes sebességgel a Quinta felé repült, útközben leadva a megbeszélt jelszavakat és válaszokat. Ügyelete után Tempe beszélni akart a parancsnokkal, de hiába. Steergard nem fogadott senkit, egyedül ült a kajütjében. A pilóta leliftezett a fedélközbe — de mégsem volt elég bátorsága hozzá, hogy a szerzetest meglátogassa, hát visszafordult, és az interkomon Gerbertet kereste, mert a kabinjában nem volt. A kantinban ült Kirstinggel és Nakamurával. A hajó manőverezett, hogy a hajtómű valamelyest működhessen; a bolygó árnyé kában maradtak, és volt egy kis gravitáció. Gerbert és a két másik éppen ebédelt, láttukra Tempének eszébe jutott, hogy hajnal óta nem evett semmit. Szó nélkül leült melléjük, miután egy szelet sültet meg rizst rakott a tányérjára, de amikor a villával hozzáért a húshoz, életében először rosszul lett a szürkésbarna rostok látványától — valamit azonban mégiscsak enni kellett, hát a konyhai leöntőbe dobta, ami a tányérján volt, és meleg vitaminos kását vételezett az automatából. Csak hogy legyen valami a gyomrában. Senki sem szólt hozzá, de amikor a tányért és az evőeszközt a mosogatógépbe rakta, Nakamura ránézett, és a maga finom kis mosolyával odaintette. Leült a japánnal szemben, aki papírszalvétával megtörölte a száját, várt, amíg Kirsting elmegy, és mikor hármasban maradtak Gerberttel, szokása szerint félrehajtva simára fésült fejét, várakozóan nézett a pilótára. Tempe megvonta a vállát, jelezve, hogy nincs semmi mondanivalója. Semmi.

— Ha elfordulunk a világtól, a világ nem tűnik el — szólalt meg váratlanul a fizikus. — Ahol gondolat van, ott kegyetlenség is van. Párban járnak. Ezt tudomásul kell venni, ha egyszer megváltoztatni úgysem lehet.

— És miért nem enged be magához senkit a parancsnok? — tört ki a kérdés a pilótából.

— Szíve joga — felelte a japán szemrebbenés nélkül. — A parancsnoknak, mint mindannyiunknak, meg kell őriznie az arcát. Akkor is, amikor egyedül van. Gerbert doktor szenved, Tempe pilóta szenved, én nem szenvedek. Arago atyát említeni se merem.