Stanislaw Lem - A Kudarc

A háromszáz tonnás rakéta néhány csökkenő erejű, guggoló mozgást végzett az alvázán, majd megállt. A pilóta zsigereiben érezte, hogy más gravitáció hat rá mint fékezés közben, a lengéscsillapítók halkuló sziszegését hallgatva kikapcsolta az öveit, kiengedte a levegőt a szkafander légpárnájából, és felállt. A csatos pántok lecsúsztak a válláról és a melléről. Az analizátor nem mutatott semmilyen mérgező gázt a levegőben, a légnyomás ezerszáz millibar volt, de sisakban kellett kimennie, hát átkapcsolta az oxigéncsövet a saját tartályára. Miután a televíziót kikapcsolta, a fülkében kigyulladtak a lámpák. A magával hozott holmikra pillantott — az ülés két oldalán egy-egy nehéz, kerekes konténer állt, tolni lehet őket, mint a talicskát. Harrach nagy buzgóságában óriási egyes és kettes számot festett rájuk, mintha össze lehetne őket téveszteni. Harrach biztosan irigyelte, ám ennek semmi jelét nem adta. Jó társ volt, és a pilóta sajnálta, hogy nincs mellette. Talán kettesben jobban boldogulnának a feladattal.

Jóval e repülés előtt, amikor Laugernak az Euridikén elmondott szavain kívül semmi sem biztosította, hogy „meglátja a Quinta-lakókat”, depreszszióba süppedt, amit GOD is felismert, de miután az orvossal beszélgetett, tévesnek ítélte a gép diagnózisát. Nem az nyomasztotta őt, hogy rájött: eleve értelmetlen a kapcsolat a Quinta-lakókkal, hanem az, hogy játékukban, melynek tétje a kapcsolat, az erőszak az ő adujuk. Ezt a gondolatát megtartotta magának, mert mindenképpen meg akarta látni a Quintalakókat, hát akármennyi fenntartás és kétség gyötörte, hogyan kérdőjelezhette volna meg éppen ő ezt a nagy lehetőséget? Arago sötét színben látta iparkodásukat, már mielőtt az „erődemonstráció” jelszava elhangzott, a csalást csalásnak nevezte, újra meg újra elmondta, hogy nem vezet az jóra, ha álnokságban akarnak túltenni a másik félen, és olyan erőszakosan csörtetnek a kapcsolat felé, hogy minden esélyét elveszítik, álarcokkal és fortélyokkal álcázva magukat; lehetséges, hogy így nagyobb biztonságban vannak, de egyre távolabb kerülnek attól a lehetőségtől, hogy igazán feltáruljon előttük az idegen értelem. Nem törődtek Arago intéseivel, minden elutasításra erőszakkal válaszoltak, de így az expedíció célja annál elérhetetlenebbé vált, minél brutálisabb eszközöket vetettek be a cél érdekében. Bekapcsolta a fülkeajtó nyitószerkezetét, de meg kellett várnia az automatikus környezetelemzés eredményeit, és míg számítógépe átrágta a befutó adatokat a talaj vegyi összetételéről, a szélerősségről, a környezet radioaktivitásáról (gyakorlatilag nulla), nem a program következő szakaszai jártak az eszében, hanem mindezek a mardosó gondolatok, amelyeket eddig elfojtott. Nakamura egyetértett a szerzetes véleményével, de mégsem helyezkedett az ő álláspontjára, mert az a visszafordulást jelentette. A pilóta is iga zat adott Arago atyának, de tudta, hogy őt magát semmiféle igazság nem tartja vissza. Ha a Quinta a pokol, ő kész pokolra szállni, hogy meglássa a Quinta-lakókat.

Pillanatnyilag semmi sem vallott pokoli fogadtatásra. A szélsebesség másodpercenként kilenc méter, a látási viszonyok a felhőréteg alatt jók, a repülőtér ultrahanggal letapogatott burkolata alatt sehol egy akna, bomba, csapda. Süvítés hallatszott, a külső légnyomás kiegyenlítődött a fülkebelivel, az ajtó fölött kigyulladt a három zöld lámpácska, a nehéz páncélajtó félfordulatot tett, és felnyílt. Behallatszott, amint kattogva leereszkedik a lépcső, és ferdén kinyúló lábai a betonhoz csapódnak. Kinézett. Sisakja üvegén át nappali fény csapott a szemébe. Négy emelet magasságból látta az űrrepülőtér roppant síkságát a megint összezárult felhőzet alatt, az északi domboldal ködbe veszett, messze az alacsony kürtők hosszú vonalából rőt és vöröses füst szállt fel, a füstös háttérre óriási ferde torony rajzolódott, ferdébb a pisai toronynál: egymérföldnyire tőle az ál-Hermész meredezett magányosan és furcsán az üres repülőtéren. És sehol egy élő lélek.

Távolabb, ahol a dombok az alacsonyan szálló felhők mögé bújtak, a betonsíkság szélén alacsony, henger alakú épület állt, mint egy zeppelin hangárja. Mögötte vékony oszlopok meredeztek, pókhálófinom, fényes szálakkal összekötve, a láthatár negyedrészén ilyen pókháló csillogott. A polipszerű, egyszemű metropolis a füstös horizont mögött lapult, és a pilóta arra gondolt, hogy most azzal a pókhálóval figyelik őt. A lépcső tetején állva, távcsővel szemügyre vette a pókhálót, és meglepődött, milyen szabálytalan. Egyenetlenül lógott az oszlopokról, kisebb és nagyobb szemeket alkotva, mint valami régimódi, szakadozott halászháló, amelyet egy óriási halász teregetett magas szárítórudakra, s a vékony rudakat annyira túlterheli a saját magasságuk meg a háló, hogy különböző irányba hajlanak a súly alatt. Nagyon rendetlen benyomást keltett az egész. Az űrrepülőtér különben üres volt, mint evakuálás után az ellenségnek átengedett terep. A pilóta megrázkódott, szabadulni igyekezett a visszataszító, makacs gondolattól, hogy nem antennaerdőt lát, hanem szörnyű, óriás rovarok művét, megfordult és lemászott a meredek vaslépcsőn, a majdnem mázsás tartály alatt görnyedezve. Mikor leért, kikapcsolta a hevedert, leengedte a konténert a betonra, és egyenesen az ál-Hermész felé tolta, amely szétzúzódott tatján nyugodva, ferdén meredezett előtte. Egyenletes léptekkel, tempósan ballagott, semmiféle gyanúra okot nem adva azoknak, akik figyelik — mert biztosra vette, hogy láthatatlanul szemmel tartják.

Tudták, hogy meg fogja vizsgálni a roncsot, de azt nem tudták, miképpen. A tathoz érve, amelynek szétzúzódott fúvókái a csillag alakban meg repedt betonba mélyedtek, a pilóta megállt és körülnézett. Sisakján át hallotta a viharos szél zúgását, de szkafanderében alig érezte. A kronométer csipogása ösztökélte, hogy lásson végre munkához. Az összecsukott durallétrácska fölöslegesnek bizonyult. A fúvókák harmonikává gyűrődött tölcsérei fölött kormos nyílás tátongott a tatban, a nyílás körül a robbanástól kifelé hajlottak a páncél hegyes nyelvei meg a hajóborda csonkja. Itt éppenséggel be lehet mászni, csak vigyázni kell, hogy az éles acélkampók fel ne hasítsák a szkafanderét. Felmászott a tatból kinyúló egyik lábon, a lábaknak már nem volt idejük teljesen kinyúlni a leszállásnál, annyira siettek ezek tüzet nyitni, egyébként okosan, mert az űrhajó akkor a legvédtelenebb, amikor a fő tolósugarat kikapcsolja, és egész tömegét a kinyújtott lábakra helyezi át. Behúzta maga után a tartályt, és törte a fejét, hogyan vizsgálhatná meg a hajótest állapotát. A behegesztett orrajtókat lentről nem láthatta, de a raktér kapuját igen, és csodálkozott, hogy zárva van, és nem törték be. Simán kinyitni kívülről nem lehetett. Meglepte ez a csukott kapu. Hogy is volt ez? Egyetlen nagy kaliberű lövéssel tönkretették a gépházat, aztán itt áll előttük ferdén a sérült űrhajó, és ők a méteres átmérőjű, radioaktív léken át hatolnak be, ahelyett hogy először is rendesen aládúcolnák az egészet, aztán betörnének a fedélközi raktárba? Százévi háború után nincsenek tisztességesen fölszerelt utászaik, nincs rendes haditechnikájuk? A quintai hadsereg furcsa szokásain csodálkozva bajlódott a konténerrel, már az űrhajó belsejében, míg végre sikerült előszednie a sugárzásmérőt. Az űrhajó sötét belseje felé tartotta. Az egyszer használható reaktor a találattól megolvadt, pontosan úgy, ahogy tervezői kigondolták, és a sugárzó folyadék az ügyesen megszerkesztett csöveken át az űrrepülőtér felhasadt betonja alá folyt, szerény méretű radioaktív foltot alkotva. Szépen kiókumlálta ezt Polassar és Nakamura, gondolta, körbe világítva kézireflektorával. Csak a csend és a sötétség vette körül. A gépházból még romok sem maradtak. Pontosan úgy tervezték, hogy elbírja a kétezer tonnás, üres makettet, és a robbanás miszlikbe szaggassa. A Geiger-mérő mutatója megugrott, és közölte vele, hogy egy óra alatt nem kap többet száz röntgennél. Kivett a konténerből két lapos fémdobozt, és kiszórta a tartalmukat, szétgurultak a szinvarok, a mikroszenzoros szintetikus rovarok. Óvatosan letérdelt közéjük, mintha a roncs űrhajónak akarná megadni a végtisztességet, és bekapcsolta az aktiválórendszert a nagyobbik doboz alján. A recés bádogpadlón szétgurult parányok lázas nyüzsgésbe kezdtek. Vékonyka drótlábaikkal kapálózva, mint hátukra fektetett és megfordulni igyekvő, igazi szarvasbogarak, a szinvarok szanaszét futottak. Türelmesen várt, míg az utolsók is eltűntek. Amikor már csak egypár nyilván hibás darab keringett tanácstala nul a térdei körül, felállt és kimászott a napvilágra, maga után húzta a majdnem üres konténert. Félúton kivett belőle egy jókora gyűrűt, kinyitotta a konténer állványát, a tat felé irányította a relét, aztán visszament a Földhöz. Leszállás óta ötvenkilenc perc telt el. További harminc percen át a környéket fényképezte, főleg az égbe nyúló pókhálót, váltogatva a szűrőket és a lencséket, aztán felmászott a rakétájába. A félhomályos fülkében már világított a felderítőmonitor. A szinvarok infravörösben jelentettek a relén át, amelyet a jobb vétel kedvéért félúton állított fel. A számítógéppel és annak programjával együtt elektronmikroszkópot alkottak, annyiban különlegeset, hogy térben alegységekre tagolódik. Tízezer bogárka kutatott a roncs minden zugában, megvizsgálva a kormot, szemetet, port, mindenféle maradványokat, az olvadt fémek cseppjeit és szilánkjait, hogy fölfedezzék azt, ami előzőleg nem volt ott. Elektronikus ormánykájuk az „ordofília” tulajdonságával rendelkezett — vonzódott a molekuláris rendhez, amely minden élő vagy élettelen mikroorganizmus jellemzője. A szinvarok buták ahhoz, hogy diagnózist állítsanak fel, ők csak a mikroszkóp lencséi, de az űrhajóban lévő analizátor már fel is rajzolta és diagnosztizálta a fölfedezett idegen mikroorganizmusok első kristálymozaikjait. Le a kalappal a quintai halálmérnökök technobiotikus ügyessége előtt! A szinvarok lassan ható vírusokat mutattak ki az ártatlan szemétben. A sok millió vírus mindegyike légypiszoknyi kosznak álcázta magát. Lappangási idejüket a komputer még nem tudta kiszámítani. Ezek a molekuláris pólyában szunnyadó csírák hetek vagy hónapok múlva kelnek ki. Ebből a felfedezésből a pilóta egy fontos következtetést vont le: épségben kell távoznia a bolygóról, hogy felvigye a fertőzést a fedélzetre. Ez a kristálytiszta logikájú okoskodás merész tettekre sarkallta — hiszen úgyis visszaengedik, mert csak akkor szállíthatja házhoz a pusztulást. Ám ekkor eszébe villant: álljon meg a menet! A vírusok lehetnek valódiak és ugyanakkor álságosak. Aki rájuk bukkan, pontosan úgy okoskodik mint ő az imént — és vakmerő vállalkozásokra szottyan kedve. Könnyelműen nekivág, és egykettőre valami sajnálatos baleset éri. A konfliktusstruktúrák algebrájából ismert, tipikus helyzetbe került: a játékos kialakítja magának az ellenfél modelljét, valamint az ellenfél helyzetének modelljét, erre válaszol, megszerkesztve a modell modelljének modelljét, és így tovább, a végtelenségig. Az ilyen játékban nincs semmilyen biztosan hiteles tény. Ez aztán a kelepce, gondolta. Mire megyek itt a műszereimmel? Ördögűző kéne ide. A kronométer élesen a fülébe csipogott: letelt a száz perc. Két tenyerét a lemezekre fektette, és érezte, amint alattuk finoman zsibong az áram, feltöltve a számítógépet, hogy elküldje a Hermésznek az egybites lézerjelet: a felderítő él.