Stanislaw Lem - A Kudarc

Amikor a csapóajtót kinyitotta, lámpácskák füzére gyulladt ki odabent. Keskeny csigalépcsőn ért fel a vezetőfülkébe. Olyan volt ez a fülke mint egy nagy üveghordó vagy üvegcső, amelyet vízszintesen illesztettek a Diglátor mellkasába, nem középütt, hanem a baloldalon, mintha a mérnökök oda akarták volna az embert elhelyezni, ahol egy eleven óriás a szívét hordja. A pilóta körülnézett a már szintén megvilágított fülkében, és nem csekély megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy a vezérlőrendszerek mind ismerősek. Máris otthon érezte magát. Levette a sisakját, gyorsan kibújt a szkafanderből, bekapcsolta a légkondicionálást, mert a szkafander alatt csak trikóing és elasztikus nadrág volt rajta, később pedig meztelenre kell majd vetkőznie, hogy a góliátot mozgathassa. Kellemes, meleg levegő áradt a fülkébe, s a pilóta kinézett a domború ablakon. Odakint már elkezdődött a szokásos, szürke nappal, a Titánon mindig ilyen vihar előtti félhomály uralkodott. Úgy látta a távoli, zord, sziklás vidéket, messze túl a repülőtéren, mintha egy toronyház ablakán nézne ki, hiszen nyolc emelet magasságban volt. Még az irányítótorony gombáját is felülről nézte. Egészen a távoli hegygerincig csak a Helios orra nyúlt magasabbra mint az ő fülkéje. Az oldalsó, szintén domború ablakokon át gyenge kis lámpák fényében derengő aknákba látott, a gépházba, amely halkan, egyenletesen zümmögött, mintha letargiából vagy álomból ébredne. A fülkében nem volt semmiféle vezérlőpult, kormány, képernyő, semmi a világon, csak a sofőrruha, amely gyűrötten hevert a padlón, mint valami fémesen csillogó, üres bőr, a főablakhoz pedig apró, fekete kockák mozaikja tapadt, akár valami gyerekjáték, mert a kockákon parányi lábak és karok voltak láthatók — jobb kar és láb a jobb oldalon, bal a bal oldalon. Amikor a kolosszus jár, és minden jól működik benne, ezek a kis rajzok békés világoszöld fényt árasztanak. Zavar esetén a színük megváltozik: az apróbb hibát szürkészöld, a komolyat vörös fény jelzi. Maga a fekete mozaik az egész gépet ábrázolja, részletekre bontva. A fiatalember a klimatizátor enyhe melegében levetkőzött, a sarokba dobta trikóit, és hozzálátott, hogy belebújjon az operátorruhába. A rugalmas anyag simulékonyan beburkolta lábait, hasát, vállát, aztán mikor már nyakig ebben az elektronikus kígyóbőrben csillogott, akkor egyik ujját a másik után gondosan belebújtatta a kesztyűkbe. Amikor pedig egy mozdulattal felhúzta mellén a villámzárat, az addig fekete mozaikból csupa színes lámpácska lett. Egy pillantással megállapította, hogy a lámpácskák elrendezése ugyanolyan mint a szokványos jégjárókon, amelyeket az Antarktiszon vezetett, bár a tömegük meg sem közelítette a Diglátorét. Felnyúlt a mennyezetre az övekért, jobban mondva a hámért, amelybe szépen belebújt, szorosra húzta, és becsatolta a mellén. Mihelyt a csat bekattant, a hám szelíden, rugalmasan felkapta a pilótát: most a levegőben függött, mint valami jól kibélelt fűzőben, és szabadon mozgathatta a lábait. Ellenőrizte, hogy a karjait ugyanilyen könnyen tudjae mozgatni, majd megkereste a főkapcsolót, háta mögé nyúlva, megtalálta a kis fogantyút, és kattanásig benyomta. A kockákon a lámpácskák felragyogtak, fényerejük éppen a kétszeresére nőtt, és a pilóta hallotta, amint mélyen alatta beindulnak a végtagok motorjai, üresjáratban dorombolnak, halkan cuppogva, mert a hajtórudakból kicsöpög a fölösleges olaj, amelyet a korrózióvédelem végett még a földi gyárban töltöttek a golyóscsapágyakba.

Figyelmesen lefelé nézve, nehogy elvigye a raktárépület oldalát, megtette az első, óvatos, kicsi lépést. Kígyóbőre bélésében ezernyi elektróda volt, finom rugócskákkal bevarrva. A meztelen testéhez tapadó elektródák átvették az ideg— és izomrezdüléseket, hogy továbbítsák az óriásnak. Ahogyan az emberi csontváz minden ízületének a gépben ezerszeres méretű, hermetikusan zárt fémízület felelt meg, éppúgy a meghajló és kiegyenesedő végtagok minden izomcsoportjának ágyúcső méretű hengerek feleltek meg, amelyekben bőségesen olajozott dugattyúk jártak fel-alá. De az operátornak erre nem kellett gondolnia, tudnia sem kellett. Csak úgy kellett mozognia, mintha a földön járna, mintha a földet taposná, mintha lehajolna, hogy kinyújtott kezével megragadja a szükséges tárgyat. Mindössze két lényeges különbség volt. Először is maga a méret, hiszen egy emberi lépésnek a gép tizenkét méteres lépése felel meg. És ugyanígy volt minden mozdulattal. Tehát a hallatlanul precíz továbbítók jóvoltából elméletben lehetséges ugyan, hogy a gép fölvegyen az asztalról egy teli poharat, és tizenkét emelet magasra emelje, egyetlen csöppet sem loccsantva ki a vízből, és nem morzsolva szét vasfogójában az üvegpoharat, ez azonban az operátor különleges mutatványa, rendkívüli ügyességének bizonyítéka lenne, mert a kolosszusnak nem kavicsokat meg poharakat kell fölemelnie, hanem soktonnás csöveket, gerendákat, sziklákat, ha pedig megfelelő eszközt adnak a kezébe, működhet fúrótoronyként, buldózerként, emelődaruként — de mindig olyan gigász lesz, amely szinte kimeríthetetlen erejét az emberi ügyességgel kapcsolja össze.

A járótornyok úgy keletkeztek, hogy a tervezők meghatványozták a külső csontváz gondolatát. Maga a koncepció, az emberi test külső megerősítése, már sok huszadik századi prototípusban szerepelt. De a találmány elhervadt, mert a Földön mindig lehetett valamilyen egyszerűbb és jobb megoldást alkalmazni. A Naprendszer meghódítása idején aztán feltámadt az ötlet. Megjelentek a planetáris gépek, mindegyiket éppen olyanra tervezték, amilyenre egy-egy bolygón szükség volt, a helyi feladatok és körülmények figyelembevételével. A súlyuk tehát különböző volt, de a tömegtehetetlenségük mindenütt egyforma, és ebből ered a második leglényegesebb különbség a gépkolosszusok és az emberek között.

Az építőanyag teherbírásának és a meghajtóerőnek megvannak a határai. Ezeket a határokat a tömegtehetetlenség határozza meg, amely minden súlyos testtől távol is jelen van. A járótoronnyal nem lehet gyors mozdulatokat tenni, éppúgy, ahogyan nem lehet villámgyorsan megállítani a tengeren egy csatahajót, vagy pörgetni az emelődaru karját, mint egy propellert. Aki ilyesmit próbálna csinálni a Diglátorban, eltörné a végtagjait, tehát hogy az effajta balesetektől megóvják, a mérnökök biztosítékokat építettek minden hajtókarba, lehetetlenné téve minden olyan manővert, amely katasztrófához vezetne. Az operátor azonban kikapcsolhatja bármelyik ilyen biztosítékot, vagy akár az összesét is, ha komoly bajba kerül. Ez esetben tönkreteszi ugyan a gépet, de ő maga élve kikerülhet egy kőomlásból vagy más szorult helyzetből. Ha pedig ez sem segít, van még egy utolsó esélye, az ultimátum refugium: a vitrifikátor. Az embert ugyanis megvédi a járótorony külső páncélja, a fülke belső vértje, a fülkében pedig a gépvezető fölött őrködik a vitrifikátor harang alakú nyílása. Ez a berendezés szempillantás alatt megfagyasztja az embert. Igaz, feléleszteni a vitrifikált emberi testeket még nem képes az orvostudomány: a katasztrófák áldozatai ott pihennek a cseppfolyós nitrogénnel teli tartályokban, és türelmesen várják az eljövendő évszázadot, amikor majd a felélesztés trükkjét is kitalálják az orvosok.

Sok ember úgy vélekedett, hogy az orvosi kötelességek ilyetén áthárítása a bizonytalan jövőre nem egyéb mint hátborzongató dezertálás, az életben maradás üres ígérete, a megvalósulás minden garanciája nélkül. Mindamellett létezett ez a precedens, az orvostudomány végső próbálkozása, határesete, de nem az első a maga nemében. Hiszen amikor először ültettek át majomszívet halálos beteg emberekbe, az is felháborodást és szörnyülködést váltott ki. Egyébként a gépvezetők körében végzett felmérés megállapította, hogy nem sok reményt fűznek a vitrifikáló készülékhez. Az ő szakmájuk új volt, de a benne leselkedő halál olyan régi mint minden emberi vállalkozás. Így hát Angus Parvis, amint súlyos léptekkel járni kezdett a Titán talaján, nem is gondolt a feje fölött nyíló fekete harangra, amelyen kis rubinként fénylett átlátszó kalapkájába a kapcsológomb. Roppant óvatosan kikocogott a repülőtér betonjára, hogy ott próbálja ki a Diglátort. Hirtelen feltámadt benne az a réges-régi ismert érzés, hogy egyidejűleg hihetetlenül könnyű és nehéz, szabad és gúzsba kötött, lassú és gyors — csak a búvár érezhet hasonlót, akinek testsúlyát csökkenti a vízkiszorítás, de minél gyorsabban akar mozogni, annál nagyobb ellenállást tanúsít a folyékony közeg. A bolygógépek első prototípusai néhány órai működés után roncstelepre kerültek, mert még nem építettek beléjük mozgáskorlátozókat. Az újonc, aki pár lépést tett a járótoronnyal, úgy érzi, gyerekjáték az egész, aztán mikor végre akar hajtani valami egyszerű feladatot, például felrakni néhány gerendát egy épülő ház falaira, földig rombolja a falakat,