Stanislaw Lem - A Kudarc

Éspedig az, hogy ez a táj mennyire emlékezteti — de nemcsak őt, másokat is! — az álmok birodalmára, a lidérces víziókra és a porba sújtott szépség őrült látomásaira. Önkéntelenül szavakká formálódott benne a gondolat, hogy ez az a táj, ahol a természet álmodik, közvetlenül, minden pszichés áttétel nélkül kemény anyagi valósággá formálva nagyszerű iszonyatát, őrült rémálmait. Mert ugyanúgy, mint álmában, mindaz, amit látott, egyszerre tűnt teljesen idegennek és abszolút sajátjának, minduntalan emlékeztette valamire, de amit felidézett, az a következő pillanatban makacsul elsiklott előle, minduntalan badar képtelenségnek rémlett, amely valami tünékeny, kimondatlan, csalárd értelmet álcáz — mert itt mintha minden ősidők óta folyvást csak remek precizitással elkezdődött volna, de sohasem bírta magát befejezni, a teljes megvalósulás állapotába lépni, elszánni magát a fináléra — vagyis a saját rendeltetésére.

Ezt forgatta a fejében, elámulva a környezeten is, meg a saját gondolatain is, mert amúgy nem volt szokása a filozofálgatás. Már mögötte járt az emelkedő Nap, így most elébe vetődött az árnyéka, és bizsergetően furcsa volt felismerni a hosszan elnyúlt, szögletes árnyék mozdulataiban a torony gépi és ugyanakkor a saját emberi természetét — mert a menet közben hajóként imbolygó, fejetlen robot sziluettje az ő jellemző, egyéni mozdulatait produkálta, de mintha csak tüntető dac vezérelné, óriásira növelve, karikírozva mutatta be az ő mozgását. Igaz, nem először tapasztalta ezt a látványt, de a majdnem kétórás menetelés az elvarázsolt tájban valahogy szárnyakat adott a fantáziájának, vagy fogékonyabbá tette. Azt sem bánta, hogy amikor a Roembden után nyugat felé kanyarodott, elvesztette a rádiókapcsolatot az ottaniakkal. A harmincadik mérföldnél — tehát már nem sokára — úgyis kikerül a rádióárnyékból, de most szívesebben volt egyedül, megszabadulva a sztereotip kérdésektől és jelentésforma válaszoktól.

A láthatáron feketés sziluettek sötétlettek — nem tudta rögtön megállapítani, felhők-e vagy hegyek. Angus Parvis, aki a Grál felé haladt, és bármennyit kalandozott is az imént a képzelete, egyszer sem jutott eszébe, hogy neve hasonlít a Parsifaléhoz — mindig az a legnehezebb az embernek, hogy kilépjen a maga szellemi azonosságából, éppúgy, mintha a bőréből kellene kiugornia, és ráadásul egy mítoszban kikötnie —, most már nem a közvetlen környezetét figyelte, annál is kevésbé, mivel a színlelt halál, az idegen égitestre kihelyezett ásványi theatrum anatomicum díszletei megritkultak. Már közönyösen haladt el az itt-ott felcsillanó, kétértelmű alakzatok mellett, amelyek mintha titkon az ő pillantására várnának, és ez nem csupán színlelt közöny volt. Amióta eldöntötte, hogy mit fog tenni, megtiltotta magának, hogy arra a személyre gondoljon, aki ennek a döntésnek az oka. Ez nem esett nehezére. Űrhajós lévén, megtanulta, hogy sokáig egyedül legyen önmagával. Csak menetelt az imbolygó Diglátorral, a kolosszus csak jobbra-balra dülöngélve tudott járni, ez azonban nem volt neki újdonság. A lépésmérő óránként majdnem harminc mérföldet mutatott. A sárkányok és hüllők haláltáncainak kísérteties színpadát szelíd domborzat váltotta fel, a sziklákat a homoknál apróbb szemű, finomabb és könnyebb vulkanikus tufa borította. Gyorsabban is haladhatott volna, de tudta, hogy a nagyobb sebességnél fellépő mellékhatásokat nehéz sokáig elviselni, márpedig többórás menetelés állt előtte, az eddiginél jóval nehezebb terepen, még a teknő előtt. A lapos, fűrészfogas kontúrok a láthatáron már nem látszottak felhőknek. Feléjük haladt, s előtte úszott az árnyéka, torz figura, mert az óriási tömeg miatt a járótorony lábai csak harmad olyan hosszúak mint a test: amikor az óriást nagyobb sebességre kapcsolják, csak úgy tud hosszabbakat lépni, ha lábát a csípőjével együtt lendíti előre; ez lehetséges ugyan, mert a lábak gyűrűs csapágya, helyesebben alváza, amely a csípőnek felel meg, óriási csúszókorong, amelybe a törzset illesztették, de ilyenkor a jobbra-balra dülöngélésen kívül az egész óriás fel-le dobálja magát, és a táj úgy imbolyog a sofőr előtt mint a részeg. Futni ezek a nehéz gépek nem tudnak. A Titánon még az is nehezükre esik, hogy kétméteres magasságból leugorjanak. A kisebb égitesteken és a földi Holdon szabadabban mozognak. Egyébként a tervezők nem igyekeztek különösen gyorssá tenni ezeket a gépeket, hiszen nem azért kell járniuk, hogy közlekedési eszközül szolgáljanak, hanem hogy a nehéz munkákat a helyszínen végezhessék el; a járóképesség csak ráadás, amely önállóvá teszi a szorgos óriásokat.

Angusnak vagy egy órán át hol úgy rémlett, hogy perceken belül megreked a sziklakáoszban, hol meg úgy találta, hogy az útirányt zseniálisan jelölték ki, mert valahányszor egy újabb kőhalomhoz közeledett, ingatagon illeszkedő, lapos sziklák kártyavárához, amely úgy festett, hogy egy fuvallattól mennydörögve összeomlik, az utolsó pillanatban mindig megnyílt előtte egy kényelmes átjáró, soha nem kellett nyaktörő mutatványokat végeznie, vagy zsákutcából visszafordulnia. Arra ugyan hamar rájött, hogy a Titánon a bandzsa ember volna a tökéletes sofőr, mert egyszerre kell figyelni a magasból a gép előtti terepet és a fényes irányjelzőt, amely úgy remeg a félig átlátszó térkép hátterén mint egy közönséges iránytű, de ez is egész jól ment, mert megbízott a szemében is, az irányjelzőben is. A motorblokkok berregése és a gyors menetben rázkódó törzs rezonanciája elvágta ugyan a külvilágtól, de látni azért jól látta a Titán világát üvegfülkéje reflexmentes ablakain át. Akárhonnan nézett körül — mert valahányszor a simább terep megengedte, mindenfelé nézelődött —, a ködtengerek fölött hegyláncokat látott, ősidők óta nem működő, repedezett vulkánokkal megszakítva. A göcsörtös jégen járva, megfigyelhette a mélyen a felszín alatt sötétlő vulkanikus bombákat és érthetetlen eredetű, egyéb sötét alakzatokat — mintha tengeri csillagok vagy polipok volnának, belefagyva a jégbe, mint rovarok a borostyánba.

Aztán megváltozott a terep: itt is félelmetes volt, de más módon. Úgy rémlett, az égitesten valamikor hatalmas vulkáni kitörések voltak, vulkanikus bombák röpködtek, aztán mozdulatlanná dermedtek, és most vad, idegen ormokként meredeznek a vak lávapadokon és bazaltbordákon. Már beért ezekbe a vulkáni szurdokokba. A távolabbi falak annyira a szurdok fölé dőltek, hogy az egyszerűen lehetetlennek látszott. Hiába, így van ez: egy szelídebb bolygón nevelkedett lények nyelvén ki sem fejezhetőek ezek a vadul dinamikus, élettelen formák, a szeizmikus tevékenység megdermedt tanúi, hiszen a vulkánkitörések erejét megsokszorozta, hogy a gravitáció itt nem nagyobb mint a Marson. Ebben a labirintusban bolyongva az ember már nem érzi óriásnak lépkedő járművét. A góliát összezsugorodott, eltörpült a lávaszakadékok mellett. A láva kilométeres tűzesőjét valaha elvágta a kozmikus fagy, és mire zuhantában kihűlt, gigászi oszlopsorrá szabdalta szét. A szédületes oszlopsor tövében a Diglátor parányi rovarrá zsugorodott, amely a titánlakó igazi óriások hanyagul, de őrületes erővel épített, aztán otthagyott háza előtt kúszik. Mintha sűrű szirup folyt volna valaminek a pereméről, és cseppkőszerű, lecsüggő oszlopokká dermedt — és most egy hangya néz fel rá a padlórésen át. De az arányok még ennél is döbbenetesebbek voltak. Éppen ez a vadság, a káosznak ez a rendje, emberi szemnek oly idegen, hogy semmiféle földi hegy emlékét nem idézi, tette olyan kegyetlenül gyönyörűvé ezt a halott lávaerdőt, amely az égitest izzó mélyéből kiokádva, tűzből kővé dermedt az idegen nap alatt. Idegen, mert a Nap itt nem izzó korong, mint a Holdon vagy a Földön, hanem a rőt égboltba bevert, hidegen fénylő szög, amely kevés világosságot és még kevesebb meleget ad. Mínusz kilencven fok volt odakint — ennyi a hőmérséklet az ideihez hasonló, kivételesen meleg nyáron. A szurdok kijáratánál Angus meglátta, hogy lángban áll az égbolt — ez a tűzfény folyvást emelkedett, már az égbolt negyedét betöltötte, és Angus nem jött rá azonnal, hogy ez se nem hajnalpír, se nem a szollektor fénye, hanem a Titán anyabolygója — a sokgyűrűs, méz-sárga Szaturnusz.