Stanislaw Lem - A Kudarc

Ezernyi szűk torokból törtek egyszerre az ég felé, a mérgező légkörbe az ammóniumos szökőkutak. Az ammóniumoxidok, amelyeket a kőzetek iszonyú nyomása szabad állapotban tartott, fortyogva, bugyborékolva törtek elő, gőzeiktől csak úgy kavargott a sötét ég. Angus tudta, hogy itt nem volna szabad gázkitöréseknek lenniük, a szakértők ezt kizártnak minősítették, de nem őrájuk gondolt: most vagy azonnal vissza kell fordulnia a Roembden felé, vagy követi tovább az útjelző hangok ártatlan csipogását, amely pedig vesztébe csalja, mint Odüsszeuszt a szirének dala. Sárgásbarna felhők gomolyogtak súlyosan és lustán az egész teknő felett, ezekből hullik az a furcsa, nyúlós, ragacsos hó, amely birnami erdőkké szilárdul. Azért hívják így őket, mert járnak. Persze egyáltalán nem erdők, csak nagy távolságból hasonlítanak hóborította vadonra. A feltörő vegyületek vad játéka, új meg új forrásaival, mert mindegyik gejzírcsoport a saját, makacsul egyenletes ritmusában zubog, teremti a törékeny porcelándzsungeleket, melyek negyedmérföldes magasságokba nőnek, mivel növekedésüket segíti a gyenge gravitáció, így a sűrűn burjánzó, üveges, fehér képződmények rétegei addig rakódnak egymásra, amíg az alsók már nem bírják megtartani a koronaágak égnek kapaszkodó tömegét, és hosszan tartó, fülsiketítő csörömpöléssel összeomlik az egész képződmény, mint egy országméretű porcelánbolt földrengéskor. „Porcelánboltnak” nevezte el valaki egyszer tréfásan a birnami erdők összeomlását, pedig csak madártávlatból, pontosabban helikoptertávlatból nézve olyan elragadó és ártatlan látvány. Közelről is törékeny, csipkés, fehér habos képződménynek tűnik ez a titáni erdő, mert megszilárdult sűrűjén nemcsak a járótorony, hanem a szkafanderes ember is átgázolhat. Igaz, nem könnyű előrehaladni ebben a habkőnél könnyebb, dermedt habban, amely valahol félúton van a jegesedés közben szétfújt hótömeg és a legvékonyabb porcelánszálakból szőtt csipke között. Ha gyorsan nem is, azért át lehet gázolni rajta, mert ez az óriási dzsungel valójában csak megszilárdult felhő, pókhálók szövevénye a fehér szín minden árnyalatában, opalizáló gyöngyházszíntől a vakító tejfehérig. De ha lehet is járni ebben az erdőben, azt sohasem lehet tudni, hogy éppen ez a része nincs-e már teherbíró képessége határán, és nem fog-e összeomlani, a saját súlya alatt szétroppanó üveg több száz méteres rétege alá temetve a vándort, márpedig ennek az üvegszerű anyagnak csak a szilánkjai olyan pehelykönnyűek.

Már az imént, amikor átkelt a fekete lávafolyáson, hírt adott magáról a még nem látható, fehér erdő: fehéren derengett az innenső oldal, mintha napfelkelte készülődne. Éppen olyan volt az a derengés mint a felhőkre vetődő világosság a Föld északi óceánján, amikor a hajó, még a nyílt tengeren úszva, a jégmezőkhöz közeledik.

Angus elindult az erdő felé. Azt a benyomását, hogy hajón áll, vagy ő maga hajó, fokozta a kolosszus egyenletes ringatózása. Míg lefelé ment a lejtőn, ellátott a horizont távoli, világos vonaláig, az erdő pedig felülről olyannak látszott mint a talajon elterülő felhő, amelynek egész felülete valami érthetetlen zsibongástól puffadozik. Himbálózva ment, és a felhő növekedett előtte, mint valami jégfal. Már kivehette, hogy hosszú, görbe nyelvek nyúlnak ki belőle, mintha fantasztikusan lelassulva mozgó hólavinák volnának. Amikor már csak pár száz lépés választotta el a havas nyúlványoktól, felismerte a bennük tátongó nyílásokat, voltak közöttük nagyok mint egy barlang szája, és kicsik mint az ürgelyuk. Körülöttük csillogott a félig homályos, félig fehér üvegszövevény, összefonódó, bolyhos gallyacskák és nagyobb, villás ágak, aztán vascsizmái alatt csikorogni kezdett a minden lépésnél beroppanó, éles, törékeny kavics. A kéthangú rádiójelzés folyvást biztosította, hogy jó irányban halad. Hát ment tovább, hallotta a növekvő közegellenállás miatt felgyorsult motorok zúgásán keresztül a térdeivel és testével széthasított bozót csikorgó töredezését, kezdeti szorongása már elmúlt, egy csöppet sem félt, de kétségbeesés fogta el a szívét, mert rájött már, hogy hamarább találna meg egy tűt a szénakazalban, mint itt akár egyet is az elveszettek közül. Ebben a bozótban nem marad nyoma, ha valaki áttört rajta, mert a gejzírekből szüntelenül feltörő szökőkutak táplálják a felhőt, így minden nyiladék és minden rés hamar benő, mint a hegedő seb. Átkozta magában ezt a szépséget itt körülötte, amely talán egyedülálló a világon. Aki birnami erdőnek nevezte el, Shakespeare-től kölcsönözve a nevet, bizonyára fejlett szépérzékű személy volt, de nem ilyen képzettársításokra hajlott most Angus a Diglátorban. A Titán birnami erdeje, ismert és ismeretlen okok szövevénye folytán, hol visszavonul, hol meg előrenyomul a teknőben, sok ezer, sok tízezer hektáron — maguk a gejzírek nem túl veszélyesek benne, mert jelenlétüket már messziről észleli az ember, még mielőtt meglátná a föld alatti nyomástól megszilárduló gázok vibrálva égbe szökellő oszlopait, bömbölésük pedig, amely olyan mennydörgő és olyan rémületesen süvítő, mintha maga a va júdó vagy dühöngő égitest üvöltene, megremegteti a talajt, és légörvényként földre nyomja körös-körül az egész rázkódó, töredező, üvegszilánkokat lövellő dzsungelt. Rendkívüli balszerencse kellene ahhoz, hogy valaki beleessen egy gejzír kráterébe, amikor az a gejzír két kitörés között éppen szünetet tart. A működő gejzíreket könnyű messze elkerülni, hiszen egyfolytában süvítenek, bömbölnek, és körülöttük halálos remegés rázza a fehér bozótot. A váratlan kitörés ellenben, még ha nincs is közel, szörnyű égszakadást-földindulást okoz.

Angus már-már a páncélablakhoz tapasztotta arcát, annyira figyelt kifelé, míg óvatosan, nagyon lassan lépdelt. Körülötte vastag, tejfehér fatörzsekként meredeztek a kővé dermedt szökőkutak, feljebb csillogó gomolyaggá ágaztak szét, csak alsó részük volt tömör és masszív. A jéggé dermedt talaj menti dzsungel tetején pedig egyre könnyedebb, lazább emeletek nőttek, anyagukból itt csontvázforma, pókhálószerű nyúlványok formálódtak, gubók, fészkek, indák, agancsok, a hal testéről letépett, de még lélegző kopoltyúk, mert itt minden, mindenütt nyüzsögve kúszott, mászott, tekergett, a sűrű zúzmarából vékony, tövises hajtások bújtak elő, tekercsekké csavarodtak, leülepedtek, szétfolytak, megint összeálltak, mint az ismeretlen magasságból folytonosan csurgó, csöpögő, megolvadó, ragacsos tej. Semmiféle földi szó nem írhatta le ezt a nyüzsgést az árnyéktalan, fehér, fénylő hallgatásban, ezt a csöndet, amelyen túlról felrémlett egy távoli, még csak ébredező moraj, a gejzírek kürtőjébe préselődő föld alatti folyam zubogása, és amikor Angus megállt, hogy hallgatózzon, merről jön ez a hangosodó zúgás, akkor vette észre, hogy kezdi elnyelni a birnami erdő. Nem úgy indult meg felé ez az erdő, mint a Macbeth-beli, hanem más történt: a semmiből, az itt teljesen mozdulatlan levegőből parányi hópelyhek váltak ki, nem havazott, csak hópelyhek tűntek fel a páncél sötét lemezein, a vállfedőkön, már az egész felső törzset bepöttyözte ez a hó, s egyre kevésbé hasonlított hóhoz, mert nem hullott le engedelmesen a géptest sima fémfaláról, nem gyűlt össze lazán mélyedéseiben, hanem hozzáragadt, mint a fehér szirup, kicsírázott, bolyhos, tejfehér szálakat eresztett, és Angus azon vette észre magát, hogy hóbunda nőtt rá, ezernyi tekergő, csillogó, hunyorgó szálacska borította be, a Diglátor teste óriási hóemberré, furcsa, fehér szoborrá vált. Ekkor tett egy kis mozdulatot, a gép megrándult, és a vaskarok, vaslábak megszilárdult lenyomatai hatalmas darabokban potyogtak le róla, estükben finom szilánkok halmazává hullva szét. A reflektor fénye kísérteties alakzatokat emelt ki a hömpölygő zubogásból, és csak vakított, de nem világította meg a talajt; Angus csak most jött rá, milyen hasznos a sugárágyú. A láthatatlan hősugár alagutat olvasztott a jégbozót ba, ebben haladt most, hol jobbról, hol balról hallva a földön gomolygó felhőből a gázkitörések robaját, mint az ágyúlövéseket, egyszer pedig elég közel haladt el egy gejzír vadul fel-fellövellő, szilánkesőt záporozó tollbokrétája mellett. Hirtelen megritkult a havas erdő, és valami tisztásféle nyílt az üveglombozat hólyagszerű kupolája alatt. A tisztás közepén fekete óriás feküdt, egymásnak dőlt vastalpait és kifordult törzsét mutatva felé, ez a ferdén heverő törzs olyan volt mint hajóroncs a zátonyon. Bal karja felfelé nyúlt, a fehér törzsek között feküdt, kezét eltakarta a sűrű lombozat, jobb karját a zuhanáskor a törzs a talajba gyűrte. Kitekeredve feküdt ott a vaskolosszus, de valahogy mégsem teljesen legyőzve, mert zúzmarás végtagjain kívül sehol sem borította hó. A törzs domborulata fölött kissé remegett a levegő a belülről még mindig áradó hőtől, Angus pedig sóbálvánnyá válva állt az ikertorony előtt, egyszerűen nem mert hinni a szemének, hogy mégiscsak megtörtént a valószínűtlen csoda — a találkozás. Már éppen meg akart szólalni, amikor egyidejűleg két dolgot vett észre. A felborult Diglátor alatt sárgás, olajos folyadék tócsája terjengett — megrepedtek a hidraulikus vezetékek, akkor pedig a jármű, legalábbis részben, mozgásképtelen. A fülke elülső ablaka pedig, amely most ovális hajóablakhoz hasonlított, szétverve tátongott, csak a szigetelőpárnák meredeztek az üres keretben. A sötét nyílás gőzölgött, mintha a haldokló kolosszus képtelen volna kiadni végső leheletét. A diadal, az öröm, a boldog meglepetés semmivé lett, a pilóta megborzongott. Még mielőtt óvatosan, lassan a roncs fölé hajolt, jól tudta, hogy üres. Reflektora félig-meddig bevilágította a fülkét, látta a szanaszét lógó vezetékeket és a hozzájuk kapcsolt, üres fémruhát — lehajolni nem tudott jobban, de nagy nehezen benézett az üres fülke minden zugába, remélve, hogy a hajótörött, aki szkafanderben mászott ki, hátrahagyott valami üzenetet vagy jelet, de csak egyvalamit fedezett fel: a felborult szerszámosládát és a kulcsokat, amelyek kiszóródtak belőle. Elég sokáig álldogált még a roncs fölött, és megpróbálta kitalálni, hogy mi történt. A Diglátort feldönthette egy lavina, betemette a törmelék, a vezető hiába próbálta felállítani a gépet, ezért kikapcsolta a biztosítórendszert, amely a megengedett kapacitást korlátozza, így aztán a túl nagy olajnyomástól megrepedtek a vezetékek. A fülke ablakát nem ő maga törte ki, hiszen kijuthatott a combajtón vagy a hátsó vészkijáraton át is. Inkább a lavina törhette be, amikor a járótorony feldőlt, és eredetileg laposan feküdt. Később fordulhatott az oldalára, mikor ki akart emelkedni a rázuhant törmelék alól. De a mérgező légkör rögtön behatolt a fülkébe, és azonnal megölte volna az embert, hamarabb mint a fagy. Eszerint a lavina nem érte készületlenül a sofőrt. Mikor az összetömörült bozót felülről nyomni kezd te a gépet, a vezető látta, hogy nem tud állva maradni, és még idejében szkafanderbe bújt. Azontúl viszont már csak a vészvezérlést használhatta, mert elektronikus bőrét előbb le kellett vetnie. Az ő Diglátorának nem volt magas hőfokú sugárágyúja, tehát az egyetlen értelmes módszerhez folyamodott, ami becsületére válik. Fogta a szerszámokat, bemászott a gépházba, és mivel látta, hogy a hidraulikát nem tudja megjavítani, mert túl sok cső megrepedt és túl sok olaj elfolyt, lekapcsolta a reaktorról a mozgatóátvitelt, aztán majdnem teljes kapacitásra állította a reaktort. A járótorony már mindenképpen odaveszett, de az atommáglya forrósága, ha kiégette is a motorház belsejét, illetve éppen azáltal, hogy vörös izzásig hevítette, átsugárzott a páncélon, és megolvasztotta a törmelékhegyet. Így keletkezett ez az üveges falú barlang, a formája is mutatja, hogy mekkora hő sugárzott ki a roncsból. Angus ellenőrizte az események rekonstrukcióját, a törzs hátához közelítve a Geiger-számlálót. Rögtön hangosan fölketyegett. A gyorsneutron-máglya már megolvadt a saját hevétől és biztosan kihűlt, de a külső páncél radioaktív is volt, és forró is. A sofőr tehát a kitört ablakon át hagyta el járművét, eldobva a hasznavehetetlen szerszámokat, és gyalog vágott neki az erdőnek. Keresni kezdte nyomait az olajtócsában, de nem találta, körüljárta hát a fémtetemet, nem csillog-e valahol a barlang falain akkora nyílás, amelyen kiférhetett egy ember. Sehol sem volt ilyen. Angus nem tudta fejben kiszámítani, mennyi idő telhetett el a katasztrófa óta. Két ember három nappal ezelőtt tűnt el az erdőben, Pirx úgy húsz-harminc órával később. Ebből a csekély időkülönbségből nem állapíthatta meg, hogy valamelyik grálbeli operátoré volt-e a roncs, vagy Pirxé. Állt ott, vasba zárt élő a halott ócskavas fölött, és józanul, hideg fejjel latolgatta, mihez kezdjen. Ebből a hő olvasztotta buborékból minden bizonnyal nyílt egy kijárat, amelyen át a gépvezető elment, de azóta behegedt a nyílás. A porcelánheg biztosan elég vékony. A Diglátorból nem láthatja meg. Kikapcsolta a gépet, villámgyorsan átöltözött a szkafanderébe, futott le a combon lévő csapóajtóhoz, csak úgy döngött a lépcső, leereszkedett a létrán a kolosszus lábfejéig, és leugrott az üveges talajra. A lavinából kiolvasztott barlang egy csapásra sokkal magasabbnak tűnt, vagy inkább mintha ő maga zsugorodott volna össze. Körüljárta a barlangot — majdnem hatszáz lépés. Odadugta sisakját az átlátszóbb helyekhez, megkopogtatta őket, sajnos sok ilyen volt, és amikor a kormányfülkéből hozott kalapáccsal kezdett ütögetni egy mélyedést két tölgyfavastag oszlop között, a fal összeroppant, mint az üveg, a boltozatról pedig törmelék kezdett a fejére potyogni. Először csak apránként, aztán egy nagy reccsenéssel könnyű kavicsok és üvegpor egész felhője szakadt rá. Akkor értette meg, hogy így semmire sem jut. A másik ember nyomait nem fogja megtalálni, és ő maga is kutyaszorítóba került. A hasadékot, amelyen át belépett a lavina kiolvadt barlangjába, máris fehér jégcsapok nőtték be, és híztak, mint a sóoszlopok, de nem ám földi oszlopok, mert karvastagságú ágaik nőttek, és sövénnyé fonódtak össze. Nem volt mit tenni. Sőt hosszan tanakodni sem volt idő, mert a barlang boltozata süllyedt, már majdnem a járótorony vállán nyugvó sugárágyú kupoláját érintette, mintha a Diglátor Atlaszként viselné a heggyé szilárdult gejzírkitörések egész súlyát. Nem is tudta, hogyan került vissza a fülkébe, amely kissé már megdőlt a milliméterenként lejjebb nyomott törzzsel együtt, hogyan bújt vissza elektronikus ruhájába, és mérlegelte még egy pillanatig, bekapcsolja-e a sugárágyút. De itt minden cselekedet előre nem látható kockázatokkal járt; a kiolvadt mennyezet vagy enged, vagy leomlik; néhány lépéssel visszajutott arra a helyre, közvetlenül a fekete roncs mellett, ahonnét lendületet vehetett, és mint a faltörő kos, teljes erőből nekirohant a befagyott barlangnyílásnak, nem azért, hogy szégyenszemre megfutamodjon, hanem hogy kijusson az üvegsírból. Azután majd meglátja, hogyan tovább.