Stanislaw Lem - A Kudarc

Mondian Vanteneda hátradőlt, és némán elnézett valahová az ülők között, alakja sötéten rajzolódott az ablakra, melyet a hegyek fűrészfogas kontúrja fölött lilára festett a közelgő éjszaka.

— Az Araquerita felső folyásánál a szarvasra vadászó indiánok kifogtak a vízből egy fehér embert, akinek vállaihoz felfújt bivalybőr volt kötözve. Háta fel volt hasítva, és a bordái szárnyak formájában, hátrafelé kitördelve. Az indiánok Cortez csapataitól félve, el akarták égetni a tetemet, de éppen akkor tévedt falujukba a Félszeműnek nevezett Ponterone lovas járőre. A holttestet a táborba szállították, és ott felismerték don Guilielmót. Don Esteban sohasem tért vissza.

— Akkor honnan ismerheti bárki is ezt a történetet?

A kérdés csikorogva sértette fel a csendet. Belépett az inas egy kandeláberrel. Az imbolygó lángok megvilágították a kérdező férfi citromsárga arcát, vértelen ajkait. Udvariasan mosolygott.

— Az elején elmondtam az öreg indián meséjét. O azt magyarázta, hogy Mazumac mindent lát a szemével. Talán kissé mitologikusan fejezte ki magát, de lényegében igaza volt. Ez a tizenhatodik század elején történt, és az európaiak még nem sokat tudtak arról, mennyire megnövelheti látásunk erejét a csiszolt üveg. Két hatalmas hegyikristály, nem tudni, hogy a természet erőinek vagy emberi kéznek a műve, állt Mazumac Fején és a Zsigerek barlangjában, oly módon, hogy aki az egyikbe belenézett, látta mindazt, ami a másik körül történik. Rendkívüli periszkóp volt ez, két tükörprizma alkotta, amelyek harminc kilométerre voltak egymástól. Az indián, aki a Fej tetején állt, látta a két szentségtörőt, amint behatolnak Mazumac Zsigerei-be. Talán nemcsak látta őket, hanem vesztüket is okozhatta.

Mondian gyors mozdulatot tett a kezével. Az asztalra, a narancssárga fénykörbe egy szíjköteg hullott, egyik végénél vastag csomóba kötve. A kifakult bőrön mély bevágások voltak. Zizegve esett le, olyan száraz és öreg volt.

— Tehát volt valaki — fejezte be Vanteneda —, aki figyelemmel kísérte az expedíciót és hátrahagyta leírását.

— Akkor hát ön ismeri az aranybarlanghoz vezető utat?

Mondian mosolya egyre közönyösebbé vált, mintha az odakint eltűnő sziklacsúcsokkal együtt elúszna a jeges, néma hegyvidéki éjszakába.

— Ez a ház éppen Mazumac Szájának bejáratánál áll. Ha egy szót kimondtak benne, a Hallgatás Völgye mennydörögve megismételte. Kőből való, természetes hangszóró volt, ezerszer erősebb az elektromos megafonoknál.

— Hogyhogy--?

— A tükörlapot évszázadokkal ezelőtt villámcsapás érte, és egy halom kvarccá olvasztotta szét. A Hallgatás Völgye éppen az, amelyikre az ablakaink néznek. Don Esteban és don Guilielmo a Szelek Kapuja felől jöttek, de a Vörös Források már régen kiapadtak, és a hangok már nem indítanak el kőlavinát. Úgy látszik, a völgy rezonátor volt, és bizonyos hangrezgések hatására meglazult a mészkő oszlopok alapja. A barlangot elzárta egy föld alatti rengés. Volt ott egy függő szikla, amely két sziklafal közé ékelődött, és távol tartotta őket egymástól. A földrengés kilökte a helyéről, és a két sziklafal mindörökre összezárult. Hogy mi történt később, amikor a spanyolok megpróbáltak átjutni a szurdokon, ki zúdított kőlavinát Cortez gyalogosainak menetoszlopára — azt nem lehet tudni. Gondolom, azt már soha senki nem fogja megtudni.

— Ugyan, ugyan, kedves Vanteneda, hiszen a sziklafalakat fel lehet robbantani, vagy gépekkel áttörni, a vizet ki lehet szivattyúzni a barlangokból, nem igaz? — szólalt meg az alacsony, kövér illető az asztal végén. Vékony cigarót szívott, szipkával.

— Azt hiszi?

Mondian nem leplezte iróniáját.

— Nincs olyan erő, amely megnyitná Mazumac Száját, ha O nem akarja — mondta, erélyesen ellökve magát az asztaltól. A hirtelen fuvallat kioltott két gyertyát. A többi kékes lánggal égett, koromlemezkék röpködtek fölöttük, mint pici éjjeli lepkék. Benyúlt az arcok közé szőrös kezével, felkapta az asztalról a szíjcsomót, és helyben körbefordította kocsiját, akkora erővel, hogy a gumikerekek felsivítottak. A jelenlévők felálltak, és kifelé indultak. Gerbert doktor csak üldögélt, az imbolygó gyertyalángokat bámulta. Jeges fuvallat suhant be a nyitott ablakon át. Megborzongott a vacogtató hidegtől, az inasra nézett, aki nehéz köteg fahasábot cipelt be, és lerakta a kandalló kékre égett rácsa elé. Gyakorlottan szétszórta a parazsat, és művészi piramist épített fölé a gyújtósból, amikor valaki benyitott a másik ajtón,

és benyúlt egy falmélyedésbe. Megint szempillantás alatt átalakult az egész szoba. A terméskő kandalló, a tüzet rakó inas, a faragott támlájú székek, a gyertyatartók, a gyertyák, az ablakok, mögöttük a hegyvidéki éjszakával, eltűntek az egyenletes, tompa fényben; eltűnt a hosszú asztal is az ezüstneművel, és a kis fehér teremben a domború, sima mennyezet alatt csak Gerbert maradt egymaga, egy árva széken ülve, előtte négyszögletű lap a tányérjával és a maradék sült hússal: csak ennyi maradt az asztalból.

— Játszol? Most? Régi meséket? — kérdezte a jövevény, aki véget vetett a látványosságnak, és most azon iparkodott, hogy lehámozza magáról a felfújt, átlátszó fóliát, amely nyakig zárt, egérszürke kezeslábasát borította. Végül széttépte a fóliát, mert fémesen csillogó csizmáit sehogy sem tudta belőle kiszabadítani, eldobta a gyűrött burkot, és hüvelykujját végighúzta a mellén, amitől a kezeslábas szétnyílt. Fiatalabb volt Gerbertnél, alacsonyabb is, gallértalan inge szétnyílt izmos nyakán.

— Még csak egy óra van. Kettőre beszéltük meg, és a hisztogramokat úgyis kívülről tudom.

Gerbert egy picit zavartan mutatta fel a hisztogramok kötegét. A jövevény kikapcsolta csizmái vastag szárát, a fal mentén futó fémszegélyhez caplatott, és olyan gyorsan, mintha egy csomag kártyát keverne, sorra hívta elő a holografikus élőképeket: a lakoma, visszafelé lejátszva, síkság, meredek mészkőtornyok csoportjával, amelyek kísérteties denevércsontvázként derengenek a holdfényben, napsütötte dzsungel, a liánok között tarkán röpdöső lepkékkel, végül homoksivatag, magas termeszdombokkal. Mindegyik egy szempillantás alatt jelent meg, körülvette őket, és eltűnt, átfolyva a következőbe. Gerbert türelmesen várt, amíg kollégája megunja a szemlét. A fények és színek villódzása közepette, kezében a hisztogramok dossziéjával, gondolatban már messze járt az iménti színjátéktól, amellyel talán belső nyugtalanságát akarta elfojtani.

— Változott valami,? — kérdezte végül. — Vagy mi van?

Ifjabb kollégája helyreállította a kis terem aszketikus küllemét, és elkomolyodva, kissé bizonytalanul kibökte:

— Nem. Semmi sem változott. Csak Arago megkért, hogy menjünk be hozzá az értekezlet előtt.

Gerbert hunyorgott, mint akit kellemetlen meglepetés ért.

— És mit mondtál neki?

— Hogy megyünk. Mit nézel így? Nem fűlik a fogad ehhez a látogatáshoz?

— Hát nem vagyok éppen elragadtatva. Persze, nem mondhattál nemet. De úgyis nyakig vagyunk a pácban, akkor még a teológiát is belekeverni, Mit akar tőlünk? Mondott valamit?

— Semmit. Nemcsak rendes ember, hanem okos is. És diszkrét.

— Tehát diszkréten értésünkre adja, hogy kannibálok vagyunk.

— Szamárság. Különben is, nem bíróság elé megyünk. Azért hoztuk őket a fedélzetre, hogy felélesszük őket. Ezt ő is pontosan tudja.