Stanislaw Lem - A Kudarc

— És hol hagytam abba?

— Ott, hogy don Esteban és don Guilielmo, megismervén a Cratapulq legendáját, elindultak a hegyekbe, hogy eljussanak a Vörös Tavak Völgyébe.

— Egész vándorlásuk alatt — kezdte Mondian, kényelmesebben elhelyezkedve tolókocsijában — sem emberrel, sem állattal nem találkozott a két spanyol férfiú, csupán a magasban szárnyaló sasok vijjogását hallották néha-néha, olykor pedig keselyű röpült el fölöttük. Nagy fáradalmak után sikerült feljutniuk a Halott Kéz gerincére. Ekkor megpillantottak maguk előtt egy ágaskodó paripához hasonlatos, magas hegyormot, az ormótlan lófej a semmibe nyúlt, a ló nyakához hasonló, meredek sziklafal körül köd gomolygott. Don Estebannak ekkor eszébe jutottak a síkvidéki öreg indián különös szavai: „óvakodjatok a Fekete Ló sörényétől”. Tanácskozni kezdtek, tovább menjenek-e, don Guilielmónak, mint emlékeztek rá, alkarjára volt tetoválva a hegylánc vázlatos rajza. Élelemkészletük már kifogyóban volt, pedig még csak hatodik napja meneteltek. Megették hát a maradék sózott, kötélen szárított húst, és szomjukat oltották a Levágott Fej alatt fakadó forrásnál. De nem ismerték ki magukat ezen a vidéken, mivel a tetovált térkép pontatlan volt. Naplemente előtt a köd emelkedni kezdett, mint a tenger dagálya. Elindultak felfelé, a Ló hátán kapaszkodva, de hiába kaptattak olyan sebesen, hogy fülükben dobolt a vér, szájuk pedig úgy kapkodta a levegőt mint a döglődő állatoké, a köd gyorsabb volt náluk, és a Ló nyakán utolérte őket. Azon a helyen, ahol rájuk borult a fehér lepel, a ge rinc összeszűkül, és nem szélesebb a machete nyelénél. Így tehát, mivel tovább nem mehettek, leültek a hegygerincre lovagló ülésben, éppen úgy, ahogyan lóra ül az ember, és így zötyögtek előre a sűrű, nyirkos, fehér ködben, míg be nem sötétedett. Már erejük fogytán voltak, mikor véget ért a gerinc. Nem tudták, vajon szakadék pereméhez értek-e, vagy ez az a lejárat a Hét Vörös Tó Völgyébe, amelyről az öreg indián beszélt nekik. Ott ültek hát egész éjjel, hátukat egymásnak támasztva, testükkel támogatva és melengetve egymást, szembeszegülve az éjszakai széllel, amely úgy süvített a hegygerincen mint kés a kövön. Ha elbóbiskolnak, lezuhanhattak volna a tátongó mélységbe, így hát a szemüket sem hunyták le hét órán keresztül. Aztán felkelt a nap, és szétkergette a ködöt. Meglátták, hogy lábuk alatt olyan meredek a sziklagerinc, mintha egy fal tetején ülnének. Előttük nyolc láb széles szakadék tátongott. A Ló nyakán foszlányokra szakadozott a köd. Ekkor felismerték a messzeségben a fekete Mazumac Fejét, és meglátták a felszálló vörös füstoszlopokat, amint elvegyültek a fehér felhőkkel. Kezüket felvérezve lemásztak a szűk szurdokon, és elértek a Hét Vörös Tó Völgyének felső katlanába. Itt azonban Guilielmót minden ereje elhagyta. Don Esteban elsőnek kapaszkodott fel a szakadék fölé kinyúló sziklapadra, és kézen fogva vezette társát. Így mentek, mígnem egy görgeteghez értek, amelyen megpihenhettek. A nap már magasan járt, és Mazumac Feje köpködni kezdte rájuk a sziklapadokról lepattanó kőtömböket. Menekültek hát lefelé. Amikor a Lófej már olyan kicsinek látszott fölöttük mint egy gyermek ökle, megpillantották az első Vörös Forrást a rőtes tajték felhőjében. Ekkor don Esteban kiemelte dolmánya mögül az akantuszfa színűre cserzett szíjköteget, amelynek vörösre festett rojtjait számos csomóba kötötték. Hosszan jártatta rajtuk ujjait, az indián írást olvasva, mígnem rátalált a helyes útra.

Megnyílt előttük a Hallgatás Völgye. A völgy mélyén haladtak tovább, óriási sziklákon, amelyek között feneketlen rések tátongtak.

— Közel vagyunk már? — kérdezte Guilielmo suttogva, mert hangos szó már nem tudta elhagyni kiszáradt torkát.

Don Esteban intett neki, hogy hallgasson. Egyszerre csak Guilielmo megbotlott, és meglökött egy kavicsot, amely más kavicsokat rántott magával. Ettől a hangtól a Hallgatás Völgyének függőleges falai füstölni kezdtek, ezüst felhőbe borultak, és ezernyi mészkőoszlop zúdult le a völgybe. Don Esteban, aki éppen egy kiálló sziklaboltozat alatt ment át, berántotta barátját ebbe a fedezékbe, míg a pusztító lavina eldübörgött fölöttük, és továbbhömpölygött, mint a vihar. Egy perc múlva csönd lett. Don Guilielmo feje vérzett, mert fölsebezte egy kőszilánk. Társa csíkokat szaggatott inge hátából, és bekötözte a sebet. Végül, amikor a völgy már annyira összeszűkült, hogy fejük fölött az ég nem volt szélesebb egy folyónál, meglátták a sziklákon teljesen meztelenül csordogáló patakot, amelynek csiszolt gyémánthoz hasonlatosan kristálytiszta vize a föld alatti meder felé igyekezett. Most a térdig érő, jéghideg, sebes patakban kellett gázolniuk. Úgy érezték, csontig marja lábukat. De hamarosan elkanyarodott a patak, és ők száraz, sárga homokon álltak egy sokablakú barlang előtt. Don Guilielmo elgyengülve lehajolt, és észrevette, milyen furcsán csillog ez a homok. Szeméhez emelt egy maréknyit, rendkívül nehéz volt. Szájához tette kezét, és megharapdálta a homokot. Érezte, hogy tele van arannyal. Don Esteban felidézte az indián szavait, és körülnézett a barlangban. Az egyik sarokban függőleges, mozdulatlan, megszilárdult láng csillogott. Víz csiszolta kristálygömb volt, fölötte nyílás tátongott a barlang falában. A beeső fény mutatta, hogy az égre nyílik. Odament a kristálygömbhöz, és szemügyre vette. Formáját tekintve óriási, földbe ásott koporsóra emlékeztetett. Mélyében először csak milliárd lobogó lángocskát látott, szédítő ezüst kavargást. Aztán úgy rémlett, hogy körülötte minden elsötétedik, és széthajló, nagy nyírfakéreg lemezeket látott. Amikor eltűntek, úgy tetszett, hogy a jégtömb belsejéből valaki őt nézi. Rézbőrű arc volt, sok-sok éles ránccal, keskeny szemekkel, mint a késpenge. Minél tovább nézte, annál kihívóbban, gonoszul mosolygott. Káromkodva belevágta tőrét a kristályba, ám a penge tehetetlenül csúszott le róla. De a gúnyosan mosolygó, rézbőrű arc eltűnt. Mivel don Guilielmót szemlátomást lázroham gyötörte, társa megőrizte magában a kristálygömb titkát.

Továbbindultak. A barlangból folyosók labirintusa ágazott szét. Kiválasztották a legszélesebb folyosót, és meggyújtva a magukkal hozott fáklyákat, befelé tartottak. Egy helyen oldalfolyosó fekete torka tátongott. Tűzforró levegő csapott ki belőle. Nagy ugrással jutottak át ezen a szakaszon. Később a folyosó összeszűkült. Egy ideig négykézláb haladtak, aztán olyan szűk átjáróhoz értek, hogy hason kellett kúszniuk. Hirtelen megint kitágult a folyosó. Feltérdelhettek. Amikor már utolsó fáklyájuk is alig égett, lábuk alatt zizegni kezdett a talaj. A pislákoló fáklya halvány fényében még láthatták, mi van ott. Színarany rögök görgetegén térdeltek. De még ezzel sem érték be. Megismervén Mazumac Száját és Szemét, látni kívánták a Zsigereit is. Don Esteban egyszerre csak hátrasuttogta társának, hogy lát valamit. Guilielmo hiába meresztgette mögüle a szemét.

— Mit látsz? — kérdezte.

Esteban ujjait már perzselte a szurokfáklya vége. Hirtelen megállt: a falak elsiklottak valahová, csak a nagy sötétség volt előtte, benne a fáklya fény vörös barlangjával. Guilielmo látta, hogy társa előrelépked, s kezében imbolyog a láng, óriási árnyékokat vetve.

Egyszerre csak óriási kísértetarc rémlett föl előttük, a levegőben lebegve, szemeit rájuk függesztve. Don Esteban felkiáltott. Szörnyű kiáltás volt, de Guilielmo megértette a szavakat. Társa Jézust és az ő Anyját hívta, s az olyan emberek mint Esteban, csak akkor kiáltják ezeket a szavakat, ha szemtől szemben állnak a halállal. Amikor felhangzott a kiáltás, Guilielmo eltakarta kezeivel az arcát. Aztán mennydörgő robajt hallott, körülötte láng csapott fel, és elvesztette eszméletét.