Stanislaw Lem - A Kudarc

A másik ember abbahagyta a lélegzést. Hát mégiscsak a Diglátor gépházának mély kútjaiból jött az a hang? Állva maradt, hosszan fürkészte körös-körül az egész vidéket, és egyszer csak megpillantott a hóborította, végtelen tájban egy fekete vonalkát, egy tussal rajzolt felkiáltójelet a horizont fehérségén, ott, ahol ez a fehérség nem árulta el, hogy hótorlaszok fala-e, vagy felhő. És jóllehet még sohasem látott mérföldes távolságból járótornyot ilyen téli tájban, úrrá lett rajta a bizonyosság, hogy az ott Pirx. Elindult hát felé, mit sem törődve az egyre hangosabb, gyors csipogással a fejhallgatójában. Gyorsabban lépkedett. A fehér fal tövében feketéllő kis vonal már figurácska volt, nehezen kivehető, mert szintén sebesen masírozott. Negyedóra is eltelt, mire a valóságos méretei mutatkozni kezdtek. Fél mérföld lehetett közöttük, talán valamivel több. Miért nem szólalt meg Angus, miért nem hívta a másikat az adójával? Ezt maga sem tudta, de nem mert megszólalni. Könnyekig erőltette a szemét, és már látta is az üvegablak mögött, a kolosszus szívében a pici emberkét, aki függeszkedve mozgott, mint a szálat eresztő pók. Követte, és mind a ketten hosszú porfelhőt hagytak maguk után, mint két hajó a farvíz tajtékos barázdáját. Angus üldözőbe vette a másikat, közben arra is figyelve, ami előttük történik, márpedig történt: fehéren gomolygó, kavargó förgeteg hullámzott a messzeségben, csillogó tajtékja fehérebben ragyogott a hónál. Ez volt a hideg gejzírek vidéke. Ekkor rákiabált az előtte haladóra, először, másodszor, harmadszor, de az válasz helyett meggyorsította lépteit, mintha szökni akarna megmentője elől, hát Angus is még gyorsabban robogott utána, mind erősebben dülöngélő törzzsel, és hatalmas karjait lengetve, a pusztulás felé. A lépésmérő a vonalon remegett — negyvennyolc mérföld óránként. Angus izgalomtól rekedt hangon kiabált a menekülő után, de hirtelen ajkára fagyott a kiáltás, mert a fekete figura felfúvódott, szélesebbre, hosszabbra nőtt, körvonalai elmosódtak, és Angus már nem embert látott a Diglátorban, hanem egy nagy árnyékot, amely alaktalan folttá terjedt szét, aztán szertefoszlott, és eltűnt. Egyedül volt, és saját magát próbálta utolérni — elég ritka jelenség, de a Földön sem ismeretlen, ilyen a Brocken-délibáb az Alpokban. Saját felnagyított tükörképe a világos felhők hátterén. Nem ő — csak a teste akart a felfedezés döbbenetében, irgalmatlan csalódásában, minden izmát megfeszítve, elkeseredett dühtől és kétségbeeséstől fuldokolva hirtelen megállni, ott helyben, azonnal, s ettől a kolosszus zsigerei felbődültek, a torony előredőlt. A jelzőlámpák vörösen felragyogtak, ahogy a felvágott erekből kibuggyan a vér. Az egész Diglátor megrendült, mint víz alatti sziklának ütköző hajó, az óriási tömeget vitte tovább a lendület, és ha Angus fokozatosan lassuló lépések sorával helyre nem billenti, függőlegesbe nem hozza, teljes hosszában elvágódott volna. A hirtelen túlterhelt aggregátok tiltakozó kórusa elcsendesült, Angus pedig, érezve, hogy kigyúlt arcán a csalódás és a düh könnyei peregnek, végre megállt szétterpesztett lábakon, úgy lihegve, mintha ő maga futott volna kilométereket ily nagy erőfeszítéssel. Kezdett észhez térni, kesztyűje puha belső párnájával letörülte a szemöldökén megült verítéket, s látta, hogy a járótorony óriási karja, felnagyítva ezt a reflexmozdulatot, fölemelkedik, széles csuklójával teljesen eltakarja a fülke ablakát, és nagy döndüléssel nekivágódik a fej nélküli törzsön ülő sugárágyúnak. Elfelejtette kikapcsolni jobb kezét az erősítővezetékből! Ez az újabb ostoba cselekedete végleg magához térítette. Megfordult, hogy visszamenjen a saját lábnyomait követve, mert az irányjelző hangok teljesen összezavarodtak. Vissza kell jutnia az útra, menni rajta, ameddig lehet, és ha elvakítja a gejzírvidék felől fúvó förgeteg — most már emlékezni fog rá, milyen az —, igénybe kell vennie a sugárágyút. Sikerült visszatalálnia odáig, ahol a délibáb felhő— és gáztükre végleg elbolondította. Vagy már korábban viselkedett bután, amikor nem optikai, hanem akusztikus csalódásnak engedve, nem hasonlította össze a rádión jelzett útirányt a fülkében lévő térképre berajzolt úttal? Ott, ahová a saját árnyalakja elcsalogatta, nem túl messze a kijelölt úttól — a lépésmérő mindössze kilenc mérföldet mutatott —, a térkép szerint nincs semmiféle gejzír. A gejzírek frontja északabbra húzódik — legalábbis az utolsó terepfelderítés szerint, amelyet a térkép feltüntet. A légi és radarfigyelés jelentései, meg az ORSAN fotói alapján Marlin azt javasolta, hogy a Roembdenből a Grálba vezető útvonalat helyezzék át délebbre, akkora kerülővel, hogy ha nehezen is, de biztosan át lehessen haladni a teknő legtávolabbi mélyedésén, amelyet a gejzírhó időnként befú ugyan, de eddig még sohasem töltött fel. A mélyedés alját legrosszabb esetben elbarikádozhatják a kéndioxid-hófúvások, de a Diglátor elég erős hozzá, hogy öt méter vastag hófalon is átgázoljon, ha pedig mégis elakad a hóban, és ezt rádión közli, a Grál küldhet érte automata talajmaró bányagépeket. Csak az a bökkenő, hogy senki sem tudja, hol tűnt el egymás után a három járótorony, mivel állandó rádiókapcsolatot csak a teknőn átvezető régi úton lehetett fenntartani, amelyen az előző katasztrófák óta nem járnak, a déli kiszögellést viszont a rövidhullámok egyenesen nem érik el, visszaverődő hullámokat felhasználni pedig nem lehet, mivel a Titánnak nincs ionoszférája. A műholdas továbbítókat kellene használni, csakhogy már egy hete összekutyult mindent a Szaturnusz: viharos mágneses terének csóvája minden sugárzást összezavar a lézeresen kívül, a Grál lézerei pedig átfúrják ugyan a felhőrétegeket, és eljuthatnak a járőröző műholdakhoz, de azok nincsenek fölszerelve ilyen széles skálájú hullámváltóval, tehát nem tudják átkódolni a fényimpulzusokat rádiójelekké. Csak annyit tehetnének, hogy a lézerjeleket fókuszálják, és továbbítják a teknőbe, de ennek sajnos semmi haszna. Ahhoz, hogy a továbbított lézeradás áthatoljon a gejzírviharokon, olyan kapacitású lézersugárzást kellene fellőni a műholdakra, hogy az elolvasztaná a tükreiket. A műholdakat még akkor helyezték pályára, amikor a Grál a munka megkezdéséhez készülődött, azóta a tükröket a korrózió lassacskán elhomályosította, és a sugárenergiából most már túl sokat elnyelnek, ahelyett, hogy kilencvenkilenc százalékos hatásfokkal visszavernék. Nos, ebben a zűrzavarban, amelyben szerepet játszott mindenféle figyelmetlenség, rosszul értelmezett takarékoskodás, sietség, késedelmes szállítás és az embereket mindenütt, tehát a kozmoszban is jellemző, közönséges butaság, tűntek el egymás után a járótornyok. A déli kiszögellés kemény talaja lett volna az utolsó mentsvár. De hogy ez a talaj valóban olyan kemény-e, arról Angus hamarosan meggyőződhetett. Ha arra számított, hogy elődei nyomára bukkan, reménye gyorsan szertefoszlott. Ment a megadott irányszög szerint, és bízott is benne, mert a terep emelkedett, és végül ki is jutott a hóförgetegből. Bal felől megpillantotta a felhőkbe vesző, régi magmafolyást, amelyről a szél már lefújta a havat. Óvatosan átkelt rajta. Kőlavinákon lépkedett, eljegesedett szurdokokat keresztezve, de a jég alatt meg nem fagyott gáz hólyagjai lapultak. Vaslába olykor betörte a jégkérget, és az üres gödörbe zuhant, ilyenkor a motorzúgást túlharsogta a repedő jég fülsiketítő recsegése-ropogása, csak a sarkvidéki jégtörő hajó kormányosa hallhat hasonlót, mikor a dübörgő jégfalakat ostromolja. Ilyenkor aztán kiemelte lábát a gödörből, gondosan megszemlélte, majd továbbindult, és folytatta fáradságos útját, amíg meg nem változott az egyenletes színezetű és magasságú kettős rádióhang. A jobb oldali felvisított, a bal oldali dörmögéssé mélyült. Kanyarodott hát, amíg a két hang egyforma nem lett. Egyszerre csak elég széles átjáró nyílt meg a feltorlódott jégtáblák között, amelyekről persze tudta, hogy nem jégből vannak, hanem szilárd szénhidrogénekből. Lefelé ereszkedett a száraz, kavicsos lejtőn, fékezve lépteit, amennyire csak tudta, mert nehéz volt a meredek lejtőn megtartani a járótorony ezernyolcszáz tonnáját. A felhőbe vesző vulkanikus kőfalak között most végre feltárult előtte a katlan, és szilárd talaj helyett meglátta a birnami erdőt.