Stanislaw Lem - A Kudarc

A természet építőanyagai itt nagyjából ugyanazok a vegyi elemek, mint a Földön, de ott ezek az elemek, mondhatni, a biológiai evolúció rabjai lettek, és csak annak keretében kápráztatták el az embert rafináltan bonyolult vegyületekkel, amelyek élő szervezetekké álltak össze, és létrehozták a szervezeteknek az élettől függő, faji hierarchiáit. Ebből adódott az a következtetés, hogy a magasrendű bonyolultság nem mindennemű anyag tulajdonsága, hanem csak az élő anyagé, mert szervetlen állapotban a káoszból nem születhet egyéb mint lávafolyamokat és kénköves hamuesőt okádó, vak vulkanikus görcsök.

A Roembden kráter gyűrűjének északkeleti része valamikor meghasadt. Aztán ezen a hasadékon át előkúszott egy fagyott gázból álló gleccser. A következő évmilliók során visszahúzódott, de a felszabadult területen ott hagyta ásványi üledékeit — amelyeket olyan elragadtatva és gondterhelten tanulmányoznak a krisztallográfusok és egyéb, nem kevésbé álmélkodó tudósok. Valóban, van itt néznivaló. A pilóta, azaz most már járótoronyvezető, letekintett a távoli hegyoldalak karéjában elterülő, tágas síkságra, amelyen szanaszét hevertek a — micsodák is? Mintha fantasztikus múzeumok és kőtárak kincsei szóródtak volna szét ezen a lapályon, mintha vízesésekként zúdultak volna ide az ijesztő torzalakok csontvázai, tetemei és oszladozó maradványai — vagy talán idétlen, őrült modelljei, egyik fantasztikusabb a másiknál. Szétroncsolt testrészek, töredékek olyan lényekből, amelyek csak valamilyen véletlen folytán nem kerülhettek be az élet körforgásába. Óriási bordákat látott, vagy talán pókok csontvázait, amelyek, vérfoltos, göcsörtös tojásokat szorongattak mohón lábszárcsontjaikkal, látott kristályagyarakkal összecsattant állkapcsokat, tányérforma csigolyák sorait, mintha özönvíz előtti hüllők a felbomlásuk után tekercsenként szórták volna szét a gerincoszlopukat. A fantasztikus kőmező egész gazdagságát a Diglátor magasságából tekinthette át a legjobban. A Roembden környékét az itt lakók temetőnek nevezték — és valóban, ez a táj évszázados viadalok csataterének látszott, valószínűtlen méretű, porladó csontvázak temetőjének. Angus észrevett egy kibicsaklott ízületet, amely valami hegymagas szörnyeteg teteméből származhatott volna, még az inak vértől vöröslő tapadási helye is látszott rajta, távolabb mintha lenyúzott állatbőrök hevertek volna, s a szivárványló szőrmét lágyan fésülgette, változó hullámokba rendezgette a szél. Még messzebb, a ködön át többemeletes ízeltlábúak alakja derengett, tépték, marták, s a végén felfalták egymást. Szögletes, tükörfényes tömbökből ugyanilyen csillogó agancsok meredtek elő, körülöttük piszkosfehér sípcsontok és koponyák hevertek szanaszét. Látta őket, és tudta, hogy az agyában burjánzó sok-sok célzatos kép, baljós értelmével együtt, csak optikai csalódás, amelyet az idegenség sokkhatása vált ki. Ha alaposan utánagondolna, talán eszébe is jutna, milyen vegyületekből származtak a milliárd éves kémiában éppen ezek a formák, amelyek a hematit foltjaitól vérfoltos csontoknak rémlenek, és milyen vegyületek hozták létre, túltéve a földi azbesztek szerény teljesítményein, ezt a legfinomabb gyapjúval vetekedő, szivárványos, selymes bundát. De az effajta elemzések biztos és ünnepélyes eredményei tehetetlennek mutatkoztak a látvány megdöbbentő hatásával szemben. Éppen azáltal, hogy itt soha semmi semmire nem szolgált, hogy itt nem működött az evolúció irgalmatlan, borotvaéles kése, amely minden facsemetéről amputálja a fennmaradását nem szolgáló valamennyi hajtást, éppen azért, mert a természet, mivel itt sem a születődő élet le nem igázta, sem a halál nem sújtotta, szabadjára ereszthette valódi természetét, a pazarlást, a korlátlan tékozlást, a semmire sem való, brutális fényűzést, a céltalan, szükségtelen, értelmetlen teremtés örökkévaló erejét — és ez az igazság, amely lassacskán átjárta a szemlélődőt, persze hasonlíthatatlanul megrázóbb volt annál a benyomásnál, hogy a hullamimikri kozmikus panoptikumát nézi, hogy itt valóban ismeretlen lények oszladozó tetemei hevernek a viharos égbolt alatt. Ezért hát mintegy fejre kellett állítani az egész eredendő és csak egy irányba menni képes gondolkodást: nem azért hasonlítanak ezek a formák csontokra, bordákra, koponyákra és agyarakra, mert valamikor az életet szolgálták — hiszen azt sohasem tették —, hanem a földi gerincesek csontváza és szőrméje, a rovarok kitinpáncélja és a kagylók héja azért mutat ugyanilyen szerkezetet, szimmetriát, kecsességet, mert a természet mindezt ott is elő tudja állítani, ahol sem élet, sem az életre jellemző célszerűség sohasem volt, és nem is lesz.

Az ilyetén filozofikus töprengésbe merült fiatal pilóta hirtelen összerezzent, mert eszébe jutott, honnan került ide, mi járatban van, és mi a feladata. Vas járműve pedig szempillantás alatt engedelmesen átvette és ezerszeresre növelte összerezzenését, lengéscsillapítói felnyögtek, egész tömegében ingadozni kezdett, ettől aztán a pilóta kijózanodott, és kissé elszégyellte magát. Gyorsan rendbe szedte gondolatait, és továbbment. Eleinte még feszélyezte, hogy gőzkalapács lábaival széttiporja ezeket az álcsontvázakat, de kerülgetni őket nemcsak ügyes-bajos, hanem hiábavaló próbálkozásnak is bizonyult. Ettől fogva már csak néha tétovázott egy kicsit, ha valami különösebb formájú akadály került az útjába, és a végén már csak olyankor tett kerülőt, ha még az ő engedelmes kolosszusának is nehezére esett volna átgázolni a látszólagos hullahegyen, és széttiporni a csontforma valamiket. Különben is, így közelről egyre csökkent, majd el is tűnt az a benyomása, hogy csonttengerben gázol, koponyákon tapos, szárnymaradványokat, járomcsontokat és szarvakat tipor szét. Hol úgy érezte, mintha valamiféle szerves gépek roncsai hevernének a lába alatt, tehát hibrid teremtmények, félállatok, melyek élet és élettelenség — értelem és értelmetlenség — keresztezéséből jöttek létre, hol meg úgy, mintha irídiumcsizmáival emberfeletti méretű, ágas-bogas ékszereket zúzna pozdorjává, tiszta fényű és megvakult drágaköveket, amelyek a sok kölcsönös egymásba hatolástól és metamorfózistól részben hályogossá váltak. És mivel járműve magasából folyton ügyelnie kellett, hová és milyen szögben rakja le toronylábait, s az útnak ez az első szakasza — a szükségszerű lassúság miatt — több mint egy óra hoszszat tartott, elnevette magát, mikor eszébe jutott, mennyit erőlködtek a földi művészek, hogy túllépjenek az emberi, tehát mindennek értelmet adó képzelet korlátain, mennyit vergődtek szegények saját fantáziájuk falai közé zárva, és milyen kevéssel jutottak túl a közhelyeken, agyukból minden ötletet kifacsarva, miközben itt a talaj minden négyzetméterén több eredetiség pompázik mint odalent száz tárlaton, akármennyi műgonddal és kínlódással is készültek azok. De mivel nincs olyan inger, amelyhez az ember hamar hozzá ne szokna, nemsokára már olyan közönyösen masírozott a kalkocitok, agátok, ametisztek, hegyikristályok, helyesebben távoli, földön kívüli rokonaik e temetőjén át, mintha közönséges kavicson lépkedne, és szempillantás alatt szétzúzott egy-egy ágacskát, amely évmilliók folyamán kristályosodott ki a maga megismételhetetlen formájában; nem jókedvéből, de kényszerűségből zúzta üveges porrá, mert a millió éves munka egy-egy különösen pompás termékének láttán elszorult a szíve, de hát olyan mérhetetlen sok volt belőlük, annyira kioltották egymás hatását, hogy végül már csak egyvalami tudta igazán megrendíteni.