Stanislaw Lem - A Kudarc

és összetöri a gerendákat, még mielőtt észbe kaphatna. De a biztosítékokkal felszerelt gép is csalóka lehet, amíg gyakorlatlan a vezető. A csúcsterhelés adatait leolvasni éppolyan könnyű mint átböngészni egy tankönyvet a síelésről, de még senkiből sem lett műlesikló bajnok, ha elolvasott egy ilyen könyvet. Angus, aki pedig már jól ismerte az ezreseket, most, amikor kezdetnek csak egy picikét meggyorsította lépteit, nyomban megérezte, hogy ennek a kolosszusnak a tömege majdnem kétszer akkora. Rögtön lelassította lábai mozgását, sőt meg is állt, és úgy függve üvegablakos fülkéjében, mint pók egy furcsa hálóban, megfontoltan lassú tornamutatványokba kezdett. Egyik lábáról a másikra állt, törzshajlításokat végzett, és csak azután járta körül néhányszor az űrhajóját.

A szíve erősebben vert a szokottnál, de hibátlanul sikerült minden. Látta a kopár, szürkésbarna völgyet az alacsonyan gomolygó ködben, a repülőtér határát jelző távoli lámpasorokat, az irányítótorony alatt pedig Gosse pici alakját — ilyen messziről már csak hangyácskának látszott. Nem túl zavaró, szelíd zümmögés vette körül, percről percre jobban meg tudta különböztetni benne az egyes hangokat: a háttérben a főmotorok mély dorombolását, meg a száztonnás lábakat mozgató motorok fojtott énekét a lendítéskor, szemrehányó morgását a túl hirtelen fékezéskor. Kihallotta már a hidraulika kórusát is, amint a gépezet az ezres vezetékeken át olajat nyomott a hengerekbe, hogy a dugattyúk egyenletesen emeljék fel, hajlítsák be és rakják le a betonra a tankcipős lábakat. Ha hegyezte a fülét, még a giroszkópok finom énekét is ki tudta venni, amelyek automatikusan segítették az egyensúly megőrzésében. Mikor egyszer szándékosan megpróbálkozott egy élesebb kanyarral, kiderült, hogy a kolosszus fordulékonysága elmarad a motorok kapacitása mögött: bár a motorok engedelmesen felbőgtek, a járótorony megingott, de azért nem került ki a vezető uralma alól, mert Angus rögtön megnövelte a kanyar ívét.

Aztán azzal kezdett szórakozni, hogy a beton szélén túl heverő, többtonnás sziklákat emelgette. Csikorogtak, szikráztak a kősziklák, amint kezeinek roppant acélfogói beléjük hasítottak. Egy óra sem telt bele, és Angus már biztosnak érezte magát a Diglátorjában. Abba az ismerős állapotba került, amelyet a tapasztaltabbak úgy neveznek: „az ember belenő a járótoronyba”. Elmosódott a határ közte és a gép között, a kolosszus mozdulatai immár a saját mozdulatai voltak. Utolsó gyakorlatként felkapaszkodott a kavicsos hegyoldalon, elég magasra, és olyan jól belejött már, hogy a lábai alól leguruló, szétzúzott kövek robajából meg tudta állapítani, mennyit követelhet meg az óriástól, amelyet máris szívébe fogadott. Csak amikor már lefelé igyekezett, a repülőtér hunyorgó lámpasorai felé, akkor szakadt vége hirtelen az örömének: tűszúrásként hasított belé a tudat, hogy miféle kirándulás várja, és hogy Pirx, meg a másik két ember, ugyanilyen óriásokba zárva, nemcsak elakadt, hanem nyomtalanul eltűnt a Titán nagy teknőjében. Maga sem tudta, hogy további gyakorlásképpen, vagy búcsúzóul, szűkülő körben még egyszer körüljárta az űrhajót, amellyel leszállt, aztán lefolytatott Gosséval egy rövid beszélgetést. A parancsnok már a torony ablakában állt, London mellett. Látta őket, megtudta, hogy az elveszettek sorsáról még mindig nincs semmi hír, majd búcsúzásképpen magasra emelte vasjobbját. Lehet, hogy ezt a gesztust másvalaki patetikusnak, netán bohóckodásnak tartotta volna. O bármiféle szó helyett inkább ezt választotta. Óvatosan sarkon fordult, a mennyezet alatti egyetlen monitorra kivetítette a bejárandó terep holografikus fényképét, bekapcsolta az irányszögmutatót, a Grálba vezető útvonal rajzával együtt, és tizenkét méteres léptekkel útnak indult.

Kétféle táj jellemző a Nap belső bolygóira: vannak célszerűek és lepusztultak. Célszerűen van berendezve a Föld minden tája — ezen a bolygón, ahol létrejött az élet, mindennek megvan a maga használati értéke. Persze ez nem mindig volt így, de a szerves munka évmilliárdjai megtették a magukét: a virágok azért színesek, hogy a rovarokat odacsalogassák, a felhők arra valók, hogy öntözzék a legelőket és az erdőket. Ott minden formát és dolgot az magyaráz, hogy valamiért hasznos, az pedig, ami olyan nyilvánvalóan haszontalan, mint az Antarktisz jégmezői vagy a kopár hegyláncok, amolyan meddő enklávénak számít, kivétel a szabály alól, vad, bár talán gyönyörű pusztaság, de még ez sem biztos, mert az ember, mikor nekilátott eltéríteni a folyókat, hogy a sivatagot termővé tegye, vagy amikor felmelegítette a sarkvidékeket, az egyik terület megjavításáért más vidékek elsivatagosodásával fizetett, és ezzel felborította a bioszféra éghajlati egyensúlyát, amelyet az élet fáradságos evolúciós munkája csak látszólag nemtörődöm módon szabályozott. Nem az óceánok mélye szolgált a támadásoktól óvó sötétséggel a mélyvízi élőlényeknek, hogy aztán szükség szerint lumineszcenciával megvilágíthassák, hanem megfordítva: a sötétség hívott életre éppen ilyen, a nagy nyomásnak ellenálló és világítva lebegő élőlényeket. Az élettől nyüzsgő bolygókon csak a föld alatt, a barlangokban jut bátortalanul szóhoz a természetnek az a teremtő ereje, amely, semmilyen alkalmazkodás szolgálatába nem állítva, teremtményeinek létküzdelmeibe be nem taszigálva, évmilliárdos koncentrációval, végtelen türelemmel hozza létre a besűrűsödő sóoldatok cseppjeiből a sztalaktitok és sztalagmitok fantazmagórikus erdeit, de ez az ilyen égitesteken a bolygóméretű munkáknak csupán sziklaboltozatok süket csendjébe szorított, rejtett kis része, és már csak ezért sem mutathatja meg, mire képes. Így támad az embereknek az a benyomásuk, hogy az effajta helyek a természetben nem mindennaposak, hanem csupán a természet marginális furcsaságai keletkeznek itt, kivételként a káosz szabálya alól.

A kiszáradt bolygókon viszont, mint a Mars vagy a Merkúr, amelyeket a napszél pusztít, az anyacsillagnak ez a megritkult, de szüntelenül fúvó lehelete, kopár sivatag a felszín, mert minden kialakuló formát elemészt az izzó hőség, és a krátertányérokat kitöltő porrá őrli. Csak ott, ahol örök és nyugalmas halál uralkodik, ahol a természetes kiválasztódásnak sem szitái, sem magvai nem munkálkodnak azon, hogy minden teremtményt a túlélés szigorú parancsai szerint formáljanak, ott nyílik tere az anyag bámulatos műveinek, s ott a semmit nem utánzó, senkinek alá nem vetett anyag az ember szeme láttára meghaladja az emberi képzelőerő határait. Éppen ezért lepték meg olyannyira a Titán fantasztikus tájai az első felderítőket. Az emberek a rendet az élettel azonosították, a káoszt pedig az unalmas kopársággal. A külső bolygókra kellett eljutniuk, a Titánra, e bolygók legnagyobb holdjára, hogy felismerjék, milyen téves volt ez az apodiktikus diagnózis. A Titán különös csodái, akár viszonylag biztonságosak, akár életveszélyesek, messziről és magasról nézve közönséges, zűrzavaros kőhalmaznak látszanak. Egészen másképp festenek azonban, ha az ember leszáll a Titánra. Akkor kiderül, hogy a szörnyű fagy ebben a térségben, ahol a Nap még világít, de már nem melegít, nem fojtja el, hanem éppenséggel ösztökéli az anyagi formateremtést. Lelassította ugyan, de éppen ezáltal tette lehetővé bravúrjait, megadta ugyanis az élet nem érintette és Nap nem perzselte természetnek azt a dimenziót, amely nélkülözhetetlen, mint az örökkévalósággal mért teremtő munka előfeltétele: időt adott neki, annyi időt, amelyben egyvagy kétmillió évszázad mit sem számít.