Stanislaw Lem - A Kudarc

Gosse sehol sem volt. Az irányítótorony lábától két irányban húzódtak az épületek, alagutakon lehetett közlekedni köztük. A repülőtér helyének kijelölése gondatlanság vagy egyszerű tévedés következménye volt. A szondás vizsgálatok alapján úgy vélték, az ásványlelőhelyek ott vannak a hajdani vulkanikus völgy, valójában ősrégi kráter alatt, melynek kávéját a Titán szeizmikus görcsei duzzasztották fel. Tehát először ide dobták le a gépeket meg az embereket, és nekiálltak hordóforma lakóegységeket öszszeszerelni a bányászok számára, míg meg nem jött a hír, hogy pár száz mérfölddel arrébb hihetetlenül gazdag és könnyen kiaknázható uránlelőhelyek vannak. A projektum vezetősége ekkor két szárnyra szakadt. Az egyik fel akarta számolni az itteni repülőteret, és mindent elölről kezdeni északkeleten, a másik kötötte az ebet a karóhoz, hogy csakis itt kell folytatni a munkát, mert a teknőn túl vannak ugyan felszíni uránrétegek, de sekélyek, tehát kevés lesz a hozamuk. Az első hídfőállás felszámolásának híveire egyszer azt mondta valaki, hogy a szent Grált keresik, ez rajtuk ragadt, és a feltáró munkák területe a Grál nevet kapta. Az itteni repülőteret pedig fel sem számolták, ki sem építették. Nem volt elég erő, jobban mondva tőke, hát maradt a silány félmegoldás. Hiába számították ki ezerszer a közgazdászok, hogy hosszú távon kifizetődőbb bezárni a repülőteret a régi kráterben, és a munkákat egy helyen, a Grálban koncentrálni, győzött a pillanatnyi kompromisszum logikája. Egyébként a Grál még sokáig nem fogadhatott nagyobb űrhajókat, a Roembden kráternek viszont — a geológusról nevezték el, aki fölfedezte — nem volt saját javítódokkja, rakodó portáldaruja, legújabb felszerelése, és örökké folyt a marakodás, kinek kit kell kiszolgálni, és kinek mi haszna van ebből. A vezetőség egy része állítólag továbbra is hitte, hogy a kráter alatt urán van, csináltak egypár próbafúrást, de mindegyik hamvába holt, mert mihelyt idehoztak néhány embert és fúrógépet, a Grál nyomban rájuk uszította az igazgatóságot, elvitte a kapacitást, és az épületek megint üresen maradtak, a gépek meg elhagyatva álldogáltak szanaszét a Roembden kráter sötétlő falai között. Parvis, éppúgy, mint a többi szállító, nem vett részt ebben a kutya-macska háborúban, de kívülről valamelyest ismernie kellett, mert a szállítók egytől egyig kényes helyzetben voltak. A Grál újra meg újra megpróbálta, hogy kész tényeket teremt, és felszámolja a repülőteret, főleg miután a saját leszállóhelye kiépült, a Roembden meg igyekezett keresztbe tenni neki, mellesleg akár tett, akár nem tett, hasznosnak bizonyult, amikor a Grál nevezetes betonja sülylyedni kezdett. Parvis magánvéleménye az volt, hogy ez a folytonos marakodás lélektani és nem pénzügyi tényezőkből ered, valójában itt létrejött két szemben álló lokálpatriotizmus, a Roembden-kráteré meg a Grálé, minden egyéb csak érvek keresgélése az egyik vagy a másik fél javára. De nem lett volna ajánlatos, hogy ezt bárkinek is elmondja a Titánon dolgozók közül.

Az irányítótorony alagsora elhagyott föld alatti városra hasonlított, nézni is rossz volt, mennyi anyag hever itt fölöslegesen. Egyszer már leszállt a Roembdenben, mint másodpilóta, de akkor annyira siettek, hogy le sem jött a fedélzetről, csak a kirakodásra felügyelt a rakodótérben, és most annál is rosszkedvűbben nézte a ki sem csomagolt, még lepecsételt tartályokat, mivel azokat is felismerte közöttük, amelyeket akkor idehozott. Felbosszantotta, hogy sehol senki, hujjogatni kezdett, mint az erdőben, de csak a kongó visszhang felelt a raktár zárt folyosóin.

Felliftezett. A repülésirányító teremben megtalálta Londont, de ő sem tudta, hol lehet Gosse. A Grálból nem jött semmi új hír. A monitorok villogtak. Sült szalonna illata terjengett. London szalonnás rántottát készített. A tojáshéjakat a szemétaknába dobta.

— Honnan vesznek itt tojást? — csodálkozott a pilóta.

— Na, ezt meg kell hallgatnod.

London már tegezte.

— Jött egyszer egy elektronikus, akinek gyomorfekélye volt. Hozott egypár tyúkot, hogy betarthassa a diétáját. Először volt nagy tiltakozás, hogy büdösek a tyúkok, meg mit fognak enni, de a végén itt hagyott nekünk egy tyúkot meg egy kakast, és most a tyúkfarm a büszkeségünk. Nagy csoda ám a friss tojás ezen a vidéken. Ülj csak le, Gosse majd előkerül.

Angus rájött, hogy éhes. Rútul nagy darab rántottakat tömve a szájába, lélekben mentegette magát: kell a kalória mindaz előtt, ami vár rá. Megszólalt a telefon. Gosse hívatta. Megköszönte hát Londonnak a pompás reggelit, felhajtotta a kávéját, és leliftezett egy emeletet. A parancsnok a folyosón várta, már kezeslábasba öltözve. Ütött az óra. Angus szaladt a vendégszobába a szkafanderéért. Gyakorlottan belebújt, rákapcsolta az oxigéntartályt a szkafander kígyójára, de nem nyitotta meg a szelepet, és nem tette fel a sisakját, mert nem tudta, rögtön kimennek-e a hermetikus helyiségekből. A másik lifttel, a teherlifttel lementek az alagsorba. Itt is raktár volt, benne sok-sok tartály, akár a tüzérségi lőszeres ládák: oxigénpalackok meredtek ki belőlük ötös sorokban, mint a nagy kaliberű gránátok. Tágas volt a raktár, de úgy telezsúfolták, hogy csak szűk folyosók maradtak a különböző nyelvű feliratokkal teleragasztott ládarakások között. Minden földrész gyáraiból jöttek ide szállítmányok. A pilóta jó darabig várt Gosséra, aki elment átöltözni, és alig ismert rá, mikor megjelent a gépolajtól maszatos, nehéz szerelőszkafanderben, sisakja üvegén a noktovizorral.

A keszonfülkén át kiléptek a külvilágba. Az épület padlója kinyúlt a fejük fölé, mert a torony olyan volt mint egy üvegkalapos, óriási gomba. London már odafent sürgölődött, árnyéka eltakarta a monitorok zöld derengését. Megkerülték a torony kerek, ablaktalan lábát, amely úgy sötétlett fölöttük, mint a hullámverésnek kitett tengeri világítótorony, aztán Gosse elhúzta a hullámbádog garázs ajtaját. Hunyorogva kigyulladtak a fénycsövek. A nagy, üres hodályban a hátsó falhoz tolt emelődarunál állt egy járgány, olyasféle mint az amerikaiak régi holdautói. Nyitott alváz, padok lábtámasszal, semmi egyéb, csak a kerekekre szerelt ráma, a volán és a hátul zárt falú akkumulátortelep. Gosse kihajtott a torony körüli durva sóderre, és megállt, hogy a pilóta beülhessen. Elindultak a vöröses ködben egy alig kivehető, lapos tetejű, tuskóforma, alacsony épület felé. Messze, túl a hegygerincen, homályos fénypászmák derengtek, mintha légvédelmi reflektorok pásztáznák az eget. Persze nem efféle ócskavasaktól származott a fény. A Titánon a nap, főleg borús időben, alig-alig világít, ezért az uránércbányászathoz könnyű szerkezetű óriási tükröket, úgynevezett szollektorokat állítottak stacionárius pályára a Grál fölé, hogy a napfényt a bánya területére koncentrálják. Az elgondolás nem nagyon akart beválni. A Szaturnusz a holdjaival olyan bonyolult soktömeghatás-teret alkot, hogy a számítások rendre kudarcot vallanak. A mérnökök minden erőfeszítése ellenére a fényoszlopok folyton elhajlottak, gyakran a Roembden kráterig is elvándoroltak. A roembdeni remetéket az ide tévedő napfény nemcsak gúnyos mosolyra késztette, mert a kráter katlana ilyenkor, különösen éjszaka, a sötétségből kiszakítva, félelmetesen gyönyörű, lenyűgöző látványt nyújtott. Gosse is észrevette az északi fényhez hasonló, hideg derengést, és miközben a járgánnyal az akadályokat kerülgette — kis vulkáni kürtők csapjai meredeztek körülöttük, henger alakú kőtömbök, akár a csálé hordók —, azt dünnyögte maga elé: