Stanislaw Lem - A Kudarc

— Azt ígérte, hogy befejezi — vágott közbe a pilóta. — Csak egyetlen rövid kérdést, jó? És Killian?

Gosse kinyitotta a száját, köhécselt, aztán leült.

— Hiszen ezért kellett volna idehoznom — tette hozzá a pilóta. — Nem igaz?

Gosse alul megrántotta a térképet, mire az surrogva felcsavarodott. Cigarettát vett elő, és az öngyújtó lángja fölött mondta:

— Ez az ő ügye. O ismerte a terepet. Azonkívül szerződése volt. Nem tilthatom meg az operátoroknak, hogy szerződést kössenek a Grállal. Azt megtehetem, hogy lemondok, és alighanem meg is fogom tenni. Továbbá megtehetem, hogy elzavarok minden hősjelöltet.

— Ad nekem egy gépet — ismételte nyugodtan a pilóta. — Én megtehetem, hogy most rögtön beszélek a Grállal. Marlin nagyot ugrik örömében, kiadja az utasítást, és kész. Akkor maga köteles lesz gépet adni nekem. Marlinnak mindegy, Killian vagy én. Az instrukciókat pedig kívülről tudom. Kár az időért, Gosse úr. Szeretnék valamit enni, mosakodni, azután megbeszéljük a részleteket.

Gosse tehetetlenül pillantott Londonra, de csalódnia kellett, ha támogatásra várt.

— Ez úgyis nekivág — mondta a helyettese. — Hallottam róla attól a barlangásztól, aki nyáron a Grálban volt. Szakasztott olyan mint a te Pirx barátod. Lassú víz partot mos. Csak a pipámért kár. Fürödj meg, kolléga. A zuhanyozók lent vannak. És siess vissza, nehogy kihűljön a leves.

A pilóta hálásan rámosolygott Londonra, és kiment. Útközben olyan energikusan kapta fel fehér sisakját, hogy a szíjak csatjai mind nekicsapódtak szkafandere oldalának. Alig csukta be maga után az ajtót, London csörömpölni kezdett az edényekkel a melegítő körül.

— Mire jó ez? — kérdezte dühösen Gosse a felé fordított, széles háttól. — Mondhatom, segítőkész vagy!

— Te meg vajszívű barát vagy. Minek adtad oda Pirxnek azt a gépet?

— Muszáj volt. Szavát adta.

London hátrafordult, egy lábossal a kezében.

— Öregem, légy észnél. Szavát adta! Az ilyen, ha megígéri, hogy utánad ugrik a vízbe, akkor betartja a szavát. És ha szavát adja, hogy végignézi, amikor megfulladsz, akkor is utánad ugrik. Nincs igazam?

— Igazad van, de az ésszerűség, az nem számít?! — védekezett Gosse immár meggyőződés nélkül. — Hogyan segíthetne rajtuk ez a fiú?

— Nyomukra akadhat. Visz egy sugárágyút.

— Na jó, hagyd abba! Inkább meghallgatom a Grált. Hátha van valami hírük.

Még messze volt az este, de sötét felhők kavarogtak a torony kivilágított gombája körül. London az asztalnál sürgölődött, Gosse pedig egyik cigarettáról a másikra gyújtva, fejhallgatóval a fülén, figyelte a Grál-bázis meddő fecsegését a lánctalpas járművekkel, amelyeket a helikopterek viszszatérése után kiküldtek. Közben a pilótán járt az esze. Nem túlságosan is készségesen, minden kérdés nélkül változtatott irányt, hogy náluk szálljon le? Egy huszonkilenc éves űrhajóparancsnok, hosszújáratú kozmikus jogosítvánnyal, nem is lehet másmilyen, csak határozott és lelkes. Különben nem vitte volna máris ilyen sokra. Vakmerő fiatalságát csábítja a veszély. Ha ő, Gosse, hibás valamiben, az csak némi feledékenység. Ha megkérdezte volna, ott van-e Killian a fedélzeten, akkor ez az űrhajó már a Grál gondja lenne. Gosse parancsnok, aki húsz órája nem aludt, nem is ébredt tudatára, hogy gondolatban akaratlanul már el is temette a jövevényt. Mi is a neve? Tudta, de elfelejtette, és ezt a közelgő öregség jelének érezte. Megnyomott egy gombot a bal oldali monitoron. Zöld sorokban szöktek elő a betűk:

ŰRHAJÓ: HELIOS, II. OSZTÁLYÚ TEHERHAJÓ ANYAKIKÖTŐ: SYRTIS MAJOR PARANCSNOK PILÓTA: ANGUS PARVIS MÁSODPILÓTA: ROMÁN SINKO

RAKOMÁNY: MEGADJAM AZ ÁRULISTÁT

???

Kikapcsolta a képernyőt. Éppen megjöttek a vendégek, pulóverben és tréningnadrágban. A göndör hajú, sovány Sinko gondterhelten üdvözölte őket, mert a máglya mégiscsak szivárgott. Leültek a konzervleveshez. Gossénak nem ment ki a fejéből a gondolat, hogy ez az elszánt őrült, akire ő egy gépet fog bízni, elferdített nevet visel. Nem Parvisnak kellene hívni, hanem Parsifalnak, mert az illenék a Grálhoz. De nem volt tréfás kedvében, hát megtartotta magának az anagrammáit. Rövid vitájukat arról, hogy most ebédeltek-e vagy vacsoráztak, nem sikerült eldönteni, annyira különböző volt a fedélzeti, a földi és a Titán-idő; aztán Sinko lement, hogy megbeszélje a technikussal a defektoszkópiát a hét végére, amikorra a máglya kihűl, és a burkolat repedését ideiglenesen behegesztik, a pilóta pedig Gosséval és Londonnal a terem üres részében megszemlélte a Titán diorámáját. A holográf-vetítők háromdimenziós, színes képet adtak, kirajzolt útvonalakkal, a kép az Északi-sarktól az Egyenlítőig ábrázolta a Titánt. Lehetett kicsinyíteni, nagyítani, és Parvis megismerkedett az egész térséggel, amely innét a Grálig terjed.

Kicsi, de barátságos vendégszobát kapott, emeletes ággyal, ferde lapú kis íróasztallal, fotellel, faliszekrénnyel, és olyan szűk zuhanyozófülkével, hogy míg szappanozta magát, folyton beverte a könyökét a fülke falába. Leheveredett a plédre, és tanulmányozni kezdte a Londontól kölcsönkapott vaskos titanográfiai kézikönyvet. Először a BIRNAMI ERDŐ címszót kereste a tárgymutatóban, de sem a „B”, sem az „E” betűnél nem találta. A tudomány figyelmen kívül hagyta ezt az elnevezést. Lapozgatta a könyvet, míg el nem jutott a gejzírekig. A szerző szerint nem egészen úgy keletkeztek, ahogyan Gosse mondta. A Titán gyorsabban szilárdult meg mint a Föld és a többi belső bolygó, ezért összesűrűsödött gázok óriási tömegei maradtak a belsejében, ezek a kéreg törésvonalainál nyomást gyakorolnak a régi vulkánok talapzatára és a belőlük kiágazó magmaerek több száz kilométeres, ágas-bogas föld alatti hálózatára, a hajlásszögek bizonyos konfigurációja esetén pedig magas nyomású, légnemű szökőkutakként kitörhetnek a légkörbe. A bonyolult vegyi összetételű elegy széndioxidot tartalmaz, ez azonnal hóvá fagy, és a szélviharok sodorta hó vastag rétegben lepi be a síkságokat és hegyoldalakat. Angusnak hamar elment a kedve ettől az unalmas eszmefuttatástól. Eloltotta a villanyt, betakarózott, kicsit meglepődött, hogy sem a pléd, sem a párna nem röpköd, mert kis híján egy hónap alatt hozzászokott a súlytalansághoz — és nyomban elaludt. Valami belső lendület olyan hirtelen lökte át az álomból az ébrenlétbe, hogy kinyitotta a szemét, felült, már-már kiugrott az ágyból. Kábán nézett körül, az állkapcsát dörzsölgetve. Ettől a mozdulattól eszébe jutott, miről álmodott. Ökölvívásról. Egy hivatásos versenyzővel bunyózott, előre érezte, hogy veszíteni fog, és elterült, mert kiütötték. Meregette a szemét, az egész szoba körbefordult, mint éles kanyarban a pilótafülke, és most végre igazán felébredt. Egyetlen rövidzárlattal visszatért a tegnapi leszállás, a géphiba, a vita Gosséval, és a tanácskozás a dioráma előtt. Szobája olyan kicsi volt mint a teherszállító űrhajó pilótafülkéje, erről eszébe jutottak Gosse utolsó szavai, mielőtt elváltak: hogy fiatal korában tengerész volt egy bálnavadászhajón. Borotválkozás közben a döntését latolgatta. Ha Pirx neve el nem hangzik, kétszer is meggondolta volna a dolgot, mielőtt ilyen makacsul követeli, hogy egyezzenek bele a vállalkozásába. A váltogatott forró és jéghideg zuhany alatt énekelni próbált, de csak dünnyögés lett belőle. Úgy látszik, nincs formában. Érezte, hogy gondolatai a kockázatnál is roszszabb ostobaság felé kódorognak. Míg arcát a záporozó víz alá tartotta, a vízsugaraktól elvakulva, egy pillanatig a meghátráláson töprengett. De tudta, hogy lehetetlen. Zöldfülűre vallana az ilyesmi. Gondosan megtörölközött, beágyazott, felöltözött, és elindult megkeresni Gossét. Most sietni kezdett. Még sok a teendője: meg kell barátkozni az ismeretlen modellel, gyakorolni egy kicsit, felidézni a megfelelő reflexeket.