Stanislaw Lem - A Kudarc

— Gosse — szólalt meg hirtelen a pilóta —, adj nekem egy gépet.

— Nem adok.

— Van jogosítványom. Ezresekre.

Gossénak egy pillanatra felcsillant a szeme, de megismételte:

— Nem adok. Még sohasem vezetett járművet a Titánon.

A pilóta szó nélkül nekilátott lehámozni a szkafanderét. Lekapcsolta a széles fémgallért, legombolta a vállfedőket, alattuk széthúzta a villámzárat, mélyen benyúlt a mellrész mögé, és előhúzott egy levéltárcát, amely egészen összenyomódott, olyan régóta viselte a nehéz szkafander alatt. Vállán szétnyílt az űrruha, mintha felfejtődött volna. Gosséhoz lépett, és sorra elébe tette a papírjait.

— Ez a Merkúrról van. Ott egy Bigantot vezettem. Japán modell. Nyolcszáz tonnás. Ez itt a jogosítványom ezresekre. Az Antarktiszon jégkikötőt fúrtam egy svéd jégjáróval, a Krioperátorral. Ez itt fotókópia, második díj a grönlandi versenyeken. Ez a Vénuszról van.

Úgy dobta le a fényképeket, mintha csupa adu ász volna.

— A Holley expedícióval voltam ott. Ez itt az én termopedem, ez meg a váltótársamé. Mind a kettő prototípus, egész jók. Csak a légkondi szivárgott.

Gosse felnézett rá.

— De hát maga pilóta, nem?

— Átképeztem magam. Éppen Pirx kapitánynál. Először az ő Cuivier-jén szolgáltam. Mint parancsnok először egy teherhajót kaptam,

— Hány éves maga?

— Huszonkilenc.

— Hogy tudott már ennyiszer átváltani?

— Csak akarni kell, akkor lehet. Egyébként aki bolygójárműveket vezet, egy óra alatt megszokja bármelyik új típust. Annyi az egész, mintha robogóról motorkerékpárra szállna át.

Elhallgatott. Volt még egy köteg fényképe, de azokat már nem vette elő. Összeszedte kirakott papírjait a pultról, berakta a kopott bőrtárcába, és eltette a belső zsebébe. Aztán csak állt Gosse mellett, vállig kikapcsolt szkafanderben, kissé kipirulva. A monitorokon üres fénycsíkok futkostak. London az ablak alatti csőkorlátnak támaszkodva, némán figyelte a jelenetet.

— Mondjuk, hogy adnék magának egy Diglátort. Tegyük fel. Mihez kezd vele?

A pilóta elmosolyodott. Homlokán apró verítékcseppek csillogtak. Szőke haján még látszott a sisak halántékpárnáinak nyoma.

— Fogok egy sugárágyút, és átmegyek. Egy gigajoule-osat, a rakodótérből. A Grál helikopterei nem bírják fölemelni, de a Diglátornak a száz tonna meg se kottyan. Megyek, és egy kicsit körülnézek, Marlin abbahagyhatja a légi keresgélést. Tudom, mennyi ott a hematit. És mekkora köd van. Helikopterről úgysem látnak meg semmit.

— Maga pedig a géppel egyből lemegy a teknőbe.

A pilóta még szélesebben mosolygott, fehér fogai kivillantak. Gosse észrevette, hogy ennek a fiúnak — mert majdnem fiú még, csak az ormótlan szkafanderben látszott idősebbnek — szakasztott olyan a szeme, mint a Pirxé. Talán kicsit világosabb, de ugyanolyan ráncocskákkal a szeme sarkában. Hunyorít, és ettől olyan a nézése, mint egy napozó, nagy macskáé — egyszerre ártatlan és éber.

— Le akar menni a teknőbe, és „kicsit körülnézni” — mondta Londonnak, félig kérdő hangsúllyal, félig csúfolódva a vakmerő önkéntesen. Londonnak a szeme se rebbent. Gosse felállt, lerakta a fejhallgatót, a kartográfhoz lépett, és mint egy rolettát, lehúzta a Titán északi féltekéjének nagy térkép ét. Két vastag vonalra mutatott, amelyek a rétegvonalakkal szeldelt, sárgalila háttéren kanyarogtak.

— Mi itt vagyunk. Innen a Grálig légvonalban száztíz mérföld. Ezen a régi útvonalon, a feketén, száznegyvenhat. Négy embert vesztettünk itt el, amikor a Grált még betonozták, és csak nálunk lehetett leszállni. Akkoriban hipergolmeghajtású dízelpedipulátorokat használtunk. Tartós szép idő, az itteni körülményekhez képest. Két csapat gép sértetlenül eljutott a Grálba. Aztán egyetlen napon négy járótorony tűnt el. A Nagy Teknőben. Ebben a bevonalkázott körben. Nyomtalanul.

— Tudom — jegyezte meg a pilóta. — Tanultam. A négy ember nevét is tudom. Gosse ujjával arra a helyre bökött, ahol a fekete útvonalból dél felé elágazik a piros kerülő út.

— Meghosszabbították az utat, de senki sem tudta, meddig terjed a veszélyes terep. Geológusokat küldtek oda. Küldhettek volna fogorvosokat is. Azok is lyukszakértők. Egyetlen bolygón sincsenek vándorgejzírek, de itt vannak. Az a kék ott északon a Mare Hynicum. Mi és a Grál mélyen bent a szárazföldön vagyunk. Csakhogy ez nem szárazföld. Ez egy szivacs. A Mare Hynicum azért nem önti el a teknőt itt miköztünk és a Grál között, mert az egész part egy fennsík. A geológusok kijelentették, hogy ez az úgynevezett kontinens Fennoskandia balti pajzsához hasonlít.

— Tévedtek — szögezte le a pilóta. Hosszabb előadás ígérkezett. Letette sisakját a sarokba, elhelyezkedett egy fotelban, és két kezét illedelmesen összetette, mint egy jó tanuló. Nem tudta, vajon Gosse most az utat ismerteti vele, vagy el akarja rémíteni, de a helyzet meglehetősen kedvére volt.

— Hát ez az. A sziklák alatt hidrokarbon jég van. Ezt az istenverést a mélyfúrásoknál fedezték fel. Örök jég, persze áljég, szénhidrogén polimerekből. Nem olvad meg nulla Celsius-fokon sem, mi pedig még sohasem mértünk itt magasabb hőmérsékletet mínusz kilencven foknál. A teknőben csak úgy hemzsegnek a néhai vulkánok kráterei és a döglött gejzírek. A szakértők kijelentették, hogy ez vulkanikus tevékenység maradványa. Mikor aztán ezek a gejzírek életre keltek, iderepültek a fő szaktekintélyek. A szeizmoakusztikus műszerek kimutatták, hogy mélyen a kőzet alatt olyan kiterjedt barlanghálózat van, amilyet még nem látott a világ. Idehozták a barlangász szakértőket — itt emberek haltak meg, a biztosítók fizettek, hát végül a konzorcium is kinyitotta a zsebét. Aztán a csillagászok hozzátették: amikor a Szaturnusz holdjai a Titán és a Nap között vannak, a gravitációs dagály eléri a maximumát, a szárazföldi pajzs összenyomódik, és a köpeny alatti forró magból kinyomja a magmát. A Titánnak máig is izzó magja van. A magma megszilárdul, mielőtt még a kürtőkön át a felszínre jutna, de miközben megszilárdul, felmelegíti egész Orlandiát. A Mare Hynicum olyan, mint a víz, Orlandia alapja pedig olyan, mint egy szivacs. Az eltömődött föld alatti medrek keresztezik egymást, és ott törnek fel a gejzírek. A nyomás eléri az ezer atmoszférát. Sohasem lehet tudni, hol robban ki ez az átok. Maga pedig okvetlenül oda kíván menni, ugyebár?

— Természetesen — válaszolta ugyanilyen keresetten a pilóta. Szerette volna keresztbe rakni a lábát, de szkafanderben nem lehet. Emlékezett: egy kollégája, aki megpróbálta, székestül felborult.

— A birnami erdőről van szó? — tette hozzá. — Szökjek el máris, vagy beszélhetünk komolyan, parancsnok?

Gosse ezt elengedte a füle mellett.

— Az új út egy vagyonba került — folytatta. — Kumulatív töltetekkel át kellett vágni ezt a lávapadot, a Gorgó fő bordáját. Még a marsbeli Mons Olympus is elbújhat a Gorgó mellett. Dinamittal semmire se mentek. Volt itt nálunk bizonyos Harenstine, talán hallott is róla? aki azt javasolta, hogy a lávapad áttörése helyett vágjanak bele lépcsőt. Mert az olcsóbb. Az ENSZ-egyezményben elő kellene írni, hogy idiótákat tilos rászabadítani az űrkutatásra. A Tüphón falát, ezt itt, speciális atombombákkal törték át, miután alagutat fúrtak. Gorgó, Tüphón, szerencse, hogy a görögöknek annyi istenük volt, nem fogyunk ki a mitológiából. Na szóval, az új utat egy éve nyitották meg. Csak a teknő legdélibb csücskén halad át. A szakértők megparancsolták neki, hogy legyen biztonságos. De hát itt minden tele van barlangjáratokkal, egész Orlandia. Pedig akkora mint Afrika háromnegyed része! A Titán, amikor kihűlt, erősen nyújtott pályán keringett. Megközelítette a Roche-övezetet, amelybe egy rakás kisebb hold belepotyogott, és a Szaturnusz megőrölte őket, ebből lettek, ugye, a gyűrűi. Szóval a Titán fortyogva hűlt, és nagy buborékok keletkeztek rajta a periszaturniumban, aztán megfagytak az aposzaturniumban, aztán jöttek a leülepedések, eljegesedések, és ezt a hólyagos, szivacsos, amorf kőzetet befedték és lenyomták a mélybe. Nem igaz, hogy a Mare Hynicum csak olyankor ömlik be ide, mikor a Szaturnusz összes holdja megfelelő állásban van. Ezeket az áradásokat és gejzír kitöréseket nem lehet előre látni. Ezt lényegében mindenki tudja, aki itt dolgozik, a szállítók is, a pilóták is, maga is. Bár ez az út egymilliárdba került, nehézgépeket nem volna szabad ráengedni. Mi itt mind az égben vagyunk, a régi értelemben. Mi másért hívnák a bányánkat Grálnak? Csakhogy az ég piszkosul tőkeigényesnek bizonyult. Meg lehetett volna csinálni a dolgokat jobban is. De betartottak a pénzügyesek. A halottakért jó sokat kell kifizetni, de nem annyit, amennyibe a veszélyt csökkentő beruházások kerülnének. Jó, már majdnem befejeztem. Lehet, hogy ezek az emberek megússzák, még ha áradásba kerültek is. Jön az apály, és a Diglátor páncélja kibír collonként száz atmoszférát. Oxigénjük van háromszáz órára. Marlin kiküldte a légpárnás munkagépeket, és most javíttatja a két szupernehéz gépét. Tehát függetlenül attól, hogy maga mire képes, nem érdemes. Nem érdemes az életét kockáztatni. A Diglátor az egyik legnehezebb,