Stanislaw Lem - A Kudarc

— Felénk jönnek. Príma. Pár perc múlva kezdődik a díszkivilágítás.

Majd hozzátette, kajánságát már nem is titkolva:

— Derék fiú ez a Marlin.

Angus elértette a gúnyolódást, hiszen ha a Roembden világos, akkor a Grál egyiptomi sötétségbe borul, tehát Marlin vagy a helyettese már kirángatta az ágyukból a szollektorkezelőket, hogy indítsák be a motorokat, és pofozzák a helyükre az űrtükröket. De két fényoszlop tovább közeledett, és az egyikben már megcsillant a keleti gerinc egyik jeges csúcsa. A roembdeniek unalmas életében az is vigaszt jelentett, hogy kráterükben a titáni viszonyokhoz képest szokatlanul átlátszó a légkör. Néha heteken át csodálhatták a csillagos égbolton a Szaturnusz sárga korongját, lapos gyűrűivel. Bár a Titán ötször olyan messze van a Szaturnusztól mint a Hold a Földtől, az újoncok mindig elámultak, hogy a felkelő Szaturnusz milyen óriási. Távcsövön át jól látszottak felszínének tarka csíkjai, meg a fekete árnyékcseppek, amelyeket közelebbi holdjai vetettek rá fogyatkozáskor. Ezt a látványt a viharos északi szélnek köszönhették, amely olyan vadul száguldott át a kráteren, hogy főnhatás alakult ki. Olyan meleg sem volt sehol másutt a Titánon, mint itt a Roembdenben. A kezelőknek nyilván még nem sikerült ráncba szedni a szollektorokat, vagy a riadóállapot miatt nem is volt hozzá ember, mindenesetre a napfény pászmája már a katlan mélyéig vándorolt. Nappali világosság lett. Akár reflektor nélkül is furikázhattak volna. A pilóta látta az űrhajója körül szürkéllő betontérséget. Mögötte, ott, amerre ők igyekeztek, fantasztikus, megkövült fatörzsekként meredeztek az ősrégi kéregmozgások emlékét őrző, évmilliók óta megszilárdult vulkanikus dugók. Távlati rövidülésben olyannak rémlettek mint egy templom romos oszlopsora, s árnyékuk úgy futott, mintha sok-sok napóra mutatná az idegen, száguldó időt. A járgány elrobogott a szabálytalan oszlopsor mellett. Kegyetlenül rázott a hepehupás talajon, villanymotorjai vékony hangon nyivákoltak, a lapos tetejű épület még megbújt a félhomályban, de már látszott, hogy mögötte két fekete sziluett tör az ég felé — mint a gótikus templomok. Igazi nagyságukat csak akkor tudta felmérni a pilóta, amikor már kiszállt, és Gosse oldalán feléjük gyalogolt.

Ilyen kolosszusokat még életében nem látott. Sohasem kezelt Diglátort, ezt azonban óvakodott bevallani. Ha egy ilyen gépet szőrös bundába csomagolnának, King Kong lenne belőle. Arányai nem emberiek, inkább emberszabásúak. A függőleges hídszerkezethez hasonló oszloplábak tankszerű, hatalmas lábfejekben végződtek, amelyek szilárdan, mélyen belefúródtak a kavicsos talajba. Fent a toronylábakat kerek medence koronázta, s azon nyugodott a vastörzs, mint egy széles hajó. A felső végtagok ökleit csak akkor látta meg a pilóta, amikor hátraszegte a fejét. Úgy lógtak a vaskarok a törzs mellett, mint erőtlenül lebocsátott emelődaruk, ökölbe szorított acélkezekkel. Feje nem volt a két kolosszusnak, az pedig, ami messziről tornyocskának látszott, a vállakból égnek meredő antennáknak bizonyult.

Az első Diglátor mögött állt a másik, az ikertestvére. Könyökben behajlított karja majdnem érintette az első kolosszus páncélját — mintha éppen oldalba akarta volna bökni a társát, aztán úgy maradt volna. Mivel kicsit távolabb állt, mellén látni lehetett a csillogó üvegablakot. A sofőrfülkét.

— Ez a Castor, az meg a Pollux — mutatta be őket Gosse. Kézireflektorát végigfuttatta a két óriáson. A fénypászma kiemelte a félhomályból a lábvérteket, a kerek térdvédő páncélokat és a törzseket, amelyek feketén csillogtak, mint a bálnazsír.

— Az a balfácán Haartz még a hangárba se tudta bevezetni őket — mondta Gosse. Szabad kezével a hőmérséklet-szabályozó gombot kereste a mellén. Lélegzetétől kicsit bepárásodott a sisaküvegje.

— Alig tudott lefékezni ott a szikla előtt.

A pilóta könnyen kitalálta, hogy ez a szegény Haartz miért állította a két kolosszust a sziklás beszögellésbe, és miért látta jobbnak, ha itt is hagyja őket. A tömegtehetetlenség miatt. Éppúgy mint a mélytengeri hajó, az önjáró gép is annál lomhábban engedelmeskedik a kormányosnak, minél nagyobb a tömege. Már nyelve hegyén volt a kérdés, mennyit nyom a Diglátor, de nem akart felsülni a tudatlanságával, hát elvette Gossétól a kézireflektort, és elindult az óriás lábfeje mentén. Célirányosan tartva a lámpát, a várt helyen, szemmagasságban meg is találta az acélpáncélra szegecselt adattáblát. Maximális emelőkapacitás 14 000 kW, megengedett terhelési kapacitás 19 000 kW, nyugalmi tömeg 1680 tonna, többpajzsos Tokamak-reaktor Foucault-váltóval, Rolls-Royce gyártmányú hidraulikus főhajtómű és differenciálmű, alváz made in Sweden. Feljebb siklatta a fénykört, végig a rácsos lábszáron, de az egész törzset nem tudta egyszerre befogni. A kézilámpa fényében éppen csak kirajzolódott a fej nélküli, fekete vállak körvonala. Gosse felé fordult, de ő eltűnt. Biztosan elment bekapcsolni a repülőtér fűtőberendezését. A talaj menti csövecskék kezdték eloszlatni az alacsonyan gomolygó, ritkás ködöt. A napszollektor eltévedt fényoszlopa úgy kóválygott a kráterben mint a részeg, hol a raktárak tömbjét szakította ki a sötétségből, hol az irányítótorony gombáját, amelyen saját fényének zöld sávja húzódott keresztbe, hol tünékeny visszfényeket villantott fel távoli, jeges sziklákon, mintha mozgásával életre akarná ébreszteni a holt tájat. Hirtelen megugrott, végigsiklott a nagy betonpályán, átszökdécselt a toronygombán, a magmatuskók során, a földszintes raktáron, és telibe találta a pilótát, aki kesztyűjével védte a szemét, és sisakos fejét gyorsan hátraszegte, hogy a váratlan világosságban szemügyre vehesse az egész Diglátort. A rozsdamentes fekete mázzal lefestett kolosszus úgy ragyogott fel fölötte mint egy felágaskodott, kétlábú csatahajó. Mintha villanófényben fényképeztetné magát. Az edzett acél mellvértek, a csípő kerek talapzata, a combok oszlopai és meghajtóhengerei, a térdvédő páncélok, a rácsos lábszárak mind makulátlanul csillogtak, mutatván, hogy a gépet még sohasem használták. Angust öröm és félelem járta át. Elszorult a torka, nagyot nyelt, és a már távolodó fényben a kolosszus háta mögé indult. Amint a sarkához közeledett, a vasláb hasonlósága az emberi lábhoz előbb karikatúrává torzult, azután a kavicsba fúródott talpnál eltűnt. A pilóta most egy portáldaru talapzatánál állt, amelyet semmi ki nem szakíthat a talajból. A páncélozott sarok a hidraulikus szivattyú alapjául szolgálhat. A bokaízület megmutatta hajócsavarhoz hasonló forgócsapjait, a láb közepe táján, vagy két emelet magasan kidomborodó térd pedig valóságos malom volt. A markológép állkapcsainál nagyobb öklök mozdulatlanul függtek a vigyázzállásba merevedett kolosszus oldalán. Bár Gosse még nem került elő, a pilóta úgy döntött, hogy nem vár tovább. Észrevette a sarokhegesztésnél kiálló létrafokokat és fogantyúkat, hát elkezdett felfelé mászni. A bokaízületet keskeny lépcsőfok vette körül, innen már a rácsos lábszáron belül vezetett tovább a függőleges létra. Nem annyira nehéz, inkább furcsa volt felkapaszkodni rajta. Egy csapóajtóhoz vezetett, amelyet elég kényelmetlenül a jobb comb fölött helyeztek el, mivel eredeti helye, amelyet a tervezők a legésszerűbbnek tartottak, véget nem érő, egyébként meglehetősen alpári humorizálás forrása volt. Igazság szerint az első járógépek tervezői nem törődtek az effajta idétlenkedéssel, de később kénytelenek voltak számításba venni, mert kiderült, hogy senki sem jelentkezik gépvezetőnek, ha örökké azzal csúfolják, miféle nyíláson keresztül mászik fel góliátja hasába.