Stanislaw Lem - A Kudarc

Egyszerre csak a Diglátor ijesztően féloldalra dőlt, a kabin megingott, a motorok felbődültek, és ez a veszélyes helyzet, amelyet a giroszkópok reflexe gyorsabban hárított el mint az ő manővere, ráébresztette a pilótát, hogy nem a legjobbkor merült el csillagászati, sőt filozofikus témájú gondolataiban. Restelkedve sütötte le a szemét. Különös, hogy éppen most jutott eszébe, milyen komikusak a mozdulatai. Hámjában függve, lábait a levegőben lóbázta, de érzett minden döngő lépést, pedig mintha csak gyerekhintában ült volna. A szurdok meredeken emelkedni kezdett. Bár apróbbakat lépett, a gépházat betöltötte a turbinák éles süvítése. Mély árnyékba került, és mielőtt a reflektorait bekapcsolta volna, az utolsó pillanatban került ki egy sziklabordát, amely nagyobb volt a Diglátornál. A kolosszus ingamozgást végző tömege, engedelmeskedve Newton első törvényének, folytatni akarta egyenes vonalú mozgását, ezért a kikerülő manőver túlterhelte a motorokat. A békés, zöld jelzőlámpák mind bíborvörösre váltottak. A turbinák minden erejüket bedobva, kétségbeesetten felvonítottak. A fő giroszkóp fordulatmérője villogni kezdett, jelezve, hogy biztosítéka kiég — a fülke dőlése arra vallott, hogy a Diglátor felborul, és a pilótát elöntötte a hideg veríték a gondolattól, hogy ilyen hajmeresztően ostoba módon összetöri a rá bízott gépet. De csak a bal könyökpáncél súrolta a sziklát olyan recsegve-ropogva, mint a kőzátonyra futó hajó, az acélkönyök alól füst, por, szikraeső tört fel, és a járótorony, némi ingadozás után, viszszanyerte egyensúlyát.

A pilóta összerázkódott. Örült, hogy a szurdokban elvesztette a rádiókapcsolatot Gosséval, mert az automatikus adó jóvoltából a képernyőn láthatták volna dicstelen kalandját. Kilépkedett a mély árnyékból, és megkettőzött figyelemmel haladt tovább. Még mindig szégyenkezett, hiszen az a hiba, amely miatt kis híján felborult, a járművezetés ábécéjéhez tartozik. A mozdonyvezetőnek is a vérében van, hogy egészen más dolog csak magával a mozdonnyal elindulni, és megint más akkor elindulni, ha szerelvényt vontat. Olyan akkurátusan lépkedett hát mint valami díszszemlén, a kolosszus pedig megint gyönyörűen engedelmeskedett. Látta az ablakon át, amint kezének kis mozdulata nyomán meglendül az acélkapcsos mancs, és amint ő lép egyet a levegőben, megcsillan a fény a kilépő toronyláb térdpáncélján.

Már ötvennyolc mérföldre volt a repülőtértől. A térképről, a műholdas fényképekről, amelyeket az este tanulmányozott, meg a terep 1:800 méretű diorámájáról tudta, hogy a Grálba vezető út három nagy részre tagolódik. Az elsőhöz tartozik az úgynevezett temető és a vulkáni szurdok, amelyet éppen maga mögött hagyott. A másodikat már látta: ez az a megszilárdult lávamasszívumot átszelő mesterséges árok, amelyet termonukleáris töltetek sorával robbantottak ki, mert ezen a meredek falú masszívumon, az orlandiai vulkán legnagyobb lávafolyamán, nem lehetett másképp átkelni. A nukleáris robbanások szétrepesztették a barikádként magasló szeizmikus hegyvonulatot, és kettészelték, mint felhevített kés a vajtömböt. A fülkében látható titanogramon ezt az átjárót felkiáltójelek vették körül, jelezve, hogy itt semmilyen körülmények között nem szabad elhagyni a járművet.

A termonukleáris robbanások maradvány sugárzása még mindig veszélyes, ha az embert meg nem védi a járótorony páncélja. A szurdok kijárata és az átjáró között egymérföldes sima útszakaszt kellett megtennie, olyan fekete volt ez a lapály, mintha korom lepné. Itt megint hallhatta Gossét. Nem mesélte el, hogy sziklának ütközött, Gosse pedig közölte vele, hogy a Nagy Fok hasadékán túl, amikor épp félúton lesz, rádióirányítását átveszi majd a Grál. Ott kezdődött az út harmadik, utolsó szakasza is, a teknőn át.

A fekete por, amely elborította a síkságot a hegyvonulat két nyúlványa között, térden fölül belepte a Diglátor lábait. Gyors ütemben, ügyesen haladt a felvert porfelhőben a hasadék majdnem függőleges falai felé. A lávafalhoz közeledve át kellett gázolnia az omladékon, a kődarabok simán hasadt felületét üvegessé olvasztotta a robbanás napforrósága. Ezek a gyémántkemény repeszdarabok olyan hangos ropogással zúzódtak szét a Diglátor irídiumtalpai alatt, mintha géppisztolyok ropognának. De a hasadék alja tükörsima volt. Angus már a kormos falak között járt, léptei mennydörgő visszhangját hallgatva, amelyek immár a saját lépései voltak: belenőtt a gépbe, és a gép az ő óriásira nőtt testévé vált. A hasadék hirtelen elsötétedett, olyan vaksötét lett, hogy be kellett kapcsolnia a reflektorokat. Higanyfényük szétkergette a kőkatlan mélyén futkosó fekete árnyékokat, amelyek a lávafal domborulatai között a hasadék kapujából beeső barátságtalan, hideg, rőtes nappali fénnyel viaskodtak. Ahogy közeledett a szurdokkapuja, egyre nagyobbnak látszott. Az utolsó szakaszon a hasadék összeszűkült, már úgy rémlett, a kolosszus át sem fog férni, szögletes válla beszorul a kürtővé keskenyedett katlanba, de ez csak az érzékcsalódás volt — mind a két oldalától még jó pár méterre volt a fal. Más kérdés, hogy lelassított, mert a Pollux annál erősebben dülöngélt jobbra-balra, minél gyorsabban haladt, ezen nem lehetett változtatni. Kacsázó járása a dinamikusan meghajtott tömeg törvényeiből adódott, és a mérnököknek nem sikerült teljesen ellensúlyozniuk a nagy forgatónyomatékot. Az utolsó háromszáz méteren ismét egyre meredekebben emelkedett az út, Angus óvatosan lépkedett, és kissé előrehajolt magasan függő fülkéjében, hogy jól lássa, hová teszi le a toronylábát. Annyira figyelte, mi van a lába előtt, hogy csak akkor kapta fel a fejét, amikor minden oldalról nappali világosság áradt be a fülkéjébe, és egészen más, fantasztikus tájat látott maga előtt.

A Nagy Fok magányosan, karcsún, feketén, színegyedül nyúlt az égig a gyapjas felhők fehér és rőt óceánja fölött, egészen a horizontig. Megértette, miért nevezik némelyek Isten Ujjának. Lassan lefékezte lépteit, és megállva itt, ahonnét a legszebb volt a kilátás, megpróbálta a turbinák elcsitult zümmögéséből kihámozni a Grál hangját. Semmit sem hallott azonban, hát Gossét kezdte hívni, de ő sem válaszolt. Tehát még mindig rádióárnyékban van. Ekkor különös dolog történt. A repülőtérrel való rádiókapcsolat eddig valahogy feszélyezte, úgy rémlett, mintha akadályozná, talán azért, mert Gossénak nem a szavaiból, hanem a hangjából titkolt aggodalmat vélt kiérezni, mintha Gosse nem bízna az ő sikerében, és aggodalmában gyámkodó szándék is lappangott, ami neki egyszerűen az idegeire ment. És lám, most, amikor igazán magára maradt, mert sem emberi hang, sem a gráli rádiótorony automatikus üzenete nem jut el hozzá ebben a végtelen, fehér sivatagban, ahelyett hogy szabadon fellélegezne, olyan bizonytalan érzés fogja el mint azt az embert, aki bejutott a csodák kastélyába, és noha esze ágában sincs elmenni onnét, mégis szorongva látja, hogy a hívogatóan kitárt kapu magától bezárul. Összeszidta magát ezért a félelemhez hasonló, meddő hangulatért, és elindult a felhőtenger felszíne felé az elég szelíden lejtő, de helyenként eljegesedett hegyoldalon, egyenesen az égbe nyúló, fekete Nagy Fok irányában, amely mintha begörbített ujjként hívogatná.

A járótorony talplemeze egyszer-kétszer tompán csikorogva megcsúszott, jégbörtönükből kitépett kövek egész lavináját indítva útnak, de ekkora csúszástól még nem borul fel a Diglátor. Csak ügyelnie kellett, hogy a sarokszögeket minden lépésnél jó mélyen belevágja a jeges hórétegbe, így lassabban tudott haladni mint eddig. Két szakadék között, egy domború gerincen kocogott lefelé, akkorákat toppantva, hogy a jégszilánkok egész zuhatagai záporoztak a lábvértjére és térdpáncéljára. Közben le-lenézett a völgybe, amelynek alja időnként már előtűnt a gomolygó ködből, és minél lejjebb jutott, annál hatalmasabban uralta a tájat a távoli, tejfehér felhőkből kimagasló fekete ujj, a Nagy Fok. Leért a bolyhos ködfelhőkig, amelyek lassan és egyenletesen úsztak, mintha valami láthatatlan víz sodorná őket; már a combjáig, a csípőjéig értek, egy felhő körülvette a fülkéjével együtt, de aztán szertefoszlott. A Fekete Ujj néhány percig még átderengett a bolyhos fehérségen — kőbuzogány, amely mozdulatlanul mered ki a sarkköri óceán tajtékzó hullámai és jéghegyei közül, aztán eltűnt, mint a tengerfenékre leereszkedő búvár szeme elől. Megállt, és hallgatózott, mert úgy rémlett, gyenge, szaggatott csipogást hall. Addig forgatta jobbra-balra a Diglátort, míg ez a csábos ének egyforma erősen fel nem csendült mind a két fülében, egészen jól kivehetően. Nem magát a Grált hallotta, hanem a Fok irányjelző rádiótornyát. Egyenesen a torony felé kell tartania, és ha letér az útról, a csipogás felgyorsul, aszerint hogy melyik irányba tévedt: ha jobb felé, tehát a teknő veszélyes irányába, akkor éles, gyors figyelmeztető csipogást hall a jobb fülével, ha balra téved, a hegyoldal zsákutcája felé, akkor kevésbé riasztó, mély dudálás figyelmezteti. A lépésmérő a századik mérföldet mutatta. Túljutott tehát útjának nagyobbik, technikailag nehezebb részén. Rövidebb, veszélyesebb része itt bujkált előtte, a ködtakaró alatt. Feje fölött is tömör felhőréteg sötétlett, a látótávolság néhány száz méter volt, az aneroid biztosította, hogy itt húzódik a teknő megfelelő vájulata, pontosabban szólva, megbízhatóan szilárd pereme. Továbbment, a hallására és a látására egyaránt hagyatkozva, mert a környéket némileg megvilágította a hó, valójában persze fagyott szén-dioxid meg egyéb szilárd gázok anhidridjei. Fehér lepléből csak itt-ott álltak ki hordalék kövek, a gleccser maradványai, amely valaha itt vájt utat magának észak felől a vulkanikus masszívum repedésében, kimélyítette dél felé kúszó hatalmas tömegével, felszántotta, a letört szikladarabokat a fenékjéggel továbbsodorta, aztán később, mikor visszavonult vagy megolvadt a Titán mélyéből jövő magmahőtől, kiköpdöste ezeket a köveket, és hátrahagyta a kaotikus visszavonulásban szanaszét dobált morénát. A tájkép megfordult, mintha lent téli nappal volna, és ráborulna a felhőktől sötét éjszakai oldal. Angust most már a saját árnyéka sem kísérte. Biztos léptekkel haladt, apró kristályokkal behintett vascsizmáit mélyen a hóba verve, a visszapillantó panorámatükrökben láthatta óriási lábnyomait — a tirannoszaurusz, a földtörténeti középkorban élt legnagyobb kétlábú ragadozó hagyhatott ekkora lábnyomokat —, és hátrapillantva azt is mindig ellenőrizte, hogy a lábnyomok mind egyformán egyenesek-e. Mindeközben maga sem tudta, mióta, furcsa érzése támadt, amelyet igyekezett elhessegetni mint lehetetlent: egyre erősebben úgy érezte, hogy nincs egyedül a fülkében, egy másik ember van a háta mögött, és ezt ő onnan tudja, hogy jól hallja annak a másik embernek a lélegzését. Ez az érzékcsalódás — mert nem kételkedett benne, hogy érzékcsalódásról van szó, talán kimerítette, hogy állandóan a monoton rádiójelzésekre kell figyelnie — végül már annyira hatalmába kerítette, hogy visszafojtotta a lélegzetét. Ekkor az a másik ember hosszan, hangosan felsóhajtott. Érzékcsalódásról már aligha lehetett szó. Kővé dermedt, elbotlott, a kolosszus megingott. A jelzőlámpák villogása, a turbinák süvítése közepette Angus nagy nehezen talpra állította a gépet, lefékezte, egyre lassabban lépkedett, végül megállt.