A motorházban felbőgtek a turbinák. A két acélököl csapásától behorpadt a fehér fal, és repedések vonalai jelentek meg rajta, ezek a feketés hasadékok csillag alakban felfelé és oldalra futottak, és körös-körül mennydörgő robaj támadt. Az, ami történt, túl gyorsan játszódott le ahhoz, hogy megérthette volna. Olyan hatalmas erejű csapás érte fentről, hogy a kolosszus egyetlen mély vinnyogással megingott, kirepült a szétrepedt hasadékon, mint egy kártyalap, és a lezúduló nagy tömbök, göröngyök, törmelék lavinája alatt olyan hirtelen bukott előre, hogy minden lengéscsillapító ellenére Parvis zsigerei egészen a torkáig ugrottak. A zuhanás utolsó szakasza viszont fantasztikusan lassú volt: az érkezése útját eltorlaszoló törmelék úgy közeledett, az ablakon át nézve, mintha nem ő zuhanna, hanem ez a szilánkzáporral bombázott hósivatag emelkedne föl előtte; többemeletes magasságból közeledett ehhez a porfelhőkbe burkolt fehérséghez, mígnem a törzs bordáin, a süvítő motorokon, a motorházon, a páncél védőlemezein át elérte a végső, mennydörgő csapás. Elvakulva feküdt. Az ablak nem tört el, csak belefúródott a törmelékhalomba, amelynek teljes tömegét magán érezte, a Diglátor hátán. A turbinák már nem alatta bőgtek, hanem mögötte, üresjáratban, mert a túlterhelés tetőpontján maguktól üresbe ugrottak. Az ablak koromfekete hátterén vörösen égett minden jelzőlámpa. A jobb oldaliak lassan elhalványodtak, szürkébe, majd világoszöldbe mentek át, de a bal oldaliak egymás után kialudtak, mint a hűlő zsarátnok. Angus egy bal oldalára béna roncsban feküdt. Bizony roncsban — bal karját és lábát hiába mozdította, semmi sem történt. Csak a járótorony másik, szimmetrikus felének ábrája világított. Hirtelen mélyet szippantott a levegőből, és megérezte benne a forró olaj szagát: hát megtörtént. Lehet-e legalább kúszni a fél oldalára béna Diglátorral? Megpróbálta. A turbinák rögtön engedelmesen, unisono felbődültek, de akkor megint felvillantak a bíborvörös vészjelző fények. A lavina nem egyenesen előre lökte a kolosszust, balra zuhant, és a bal oldala fogta fel az ütés egész lendületét. Angus mélyeket lélegezve, szándékos lassúsággal, vaktában bekapcsolta a belső világítást, és megkereste a járótorony interoceptorat: ez arra való, hogy hiba esetén a meghajtó aggregátok mellőzésével tájékozódni lehessen a végtagok és a törzs helyzetéről. Rögtön megjelent a jármű éles vonalú képe. A két acélláb keresztbe feküdt egymáson, így hát a bal térdízület megrepedt. A bal lábfej a jobb mögé került, de a jobb is bénán feküdt, moccanni sem tudott. Biztosan összeakaszkodtak a szerkezet kiálló részei, a többit pedig megtette a lavina nyomása. A felhevült hengerfolyadék szaga most már erősen ingerelte, égette az orrát. Megint ügyködni kezdett, átkapcsolta az egész olajvezeték-hálózatot a sokkal gyengébb vészrendszerre. Hiába? Már érezte lábán, térdén, combján a fölmelegedett olaj puha síkosságát, és a feje fölötti lámpa halvány, fehér fényében, az ablakon fekve, meglátta, hogy a fülkébe folyik be az olaj. Már csak egy valamit tehetett. Kinyitotta a villámzárat, kibújt az elektronikus hacukából, meztelenül feltérdelve kinyitotta a faliszekrényt, amelyből most mennyezet lett, és felnyögött, mert rázuhant a szkafander, az oxigénpalackok megütötték a mellét, aztán fehér gömbként az olajtócsába gurult a sisak. Trikóit már eláztatta a hengerfolyadék. A nyugodt mesterséges fényben habozás nélkül, meztelenül bemászott a szkafanderbe, megtörölte a sisak alját, mert az is olajos lett, felrakta, becsatolta, és a most alagútformán vízszintes aknában négykézláb elmászott a combajtóhoz.
Sem a rendes csapóajtót, sem a vészkijárat ajtaját nem lehetett kinyitni. Senki sem tudja, mennyi időt töltött még ezután a fülkében, mikor történt, hogy levette a sisakját, és az olajos ablaküvegre fekve, felnyúlt a kis piros lámpához, hogy betörje a műanyag kalapkát, és teljes erőből benyomja a jövő mélyébe a vitrifikátor homorú gombját. Azt sem tudhatja senki, mit gondolt és mit érzett, a jéghalálra készülődve.
Gerbert doktor kényelmesen kinyújtózva, lábait bolyhos plédbe tekerve üldögélt a kitárt ablaknál, és egy fóliakötéses hisztogramköteget nézegetett. A szoba félhomályba borult, pedig világos nappal volt. A sötét hatást fokozta a füstösnek látszó, fekete mennyezet a gyantával átitatott, vastag keresztgerendákkal. Laposan összekötözött falemezek alkották a padlót, tömör, széles fagerendák a falakat. Az ablakon át a Felhővadász erdős lejtői látszottak, távolabb a Cracatalq masszívuma és a meredek falú, legmagasabb hegycsúcs, a letört szarvú bivalyhoz hasonlatos szirtfok, amelyet az indiánok évszázadokkal azelőtt Mennybement Kőnek neveztek. A szikláktól szürkéllő völgy fölött hatalmas hegyoldalak magasodtak, árnyékos katlanaikban jég csillogott. Az északi hágón át idelátszott a kéklő síkság. Azon is túl, nagyon messze vékonyka füstoszlop emelkedett az ég felé — egy működő vulkánról adott hírt. Gerbert doktor összehasonlítgatta a felvételeket, némelyikre jeleket rajzolt golyóstollal. A legcsekélyebb nesz sem zavarta meg a csöndet. A gyertyák lángja mozdulatlanul állt a hűvös levegőben. Fényük groteszk módon megnyújtotta a régi indián minták szerint faragott bútorok körvonalait. Az emberi állkapocs formájú nagy karosszék görbe agyarakban végződő, fogazott karfái hátborzongató árnyékokat vetettek a mennyezetre. A kandalló fölött fából faragott, üres szemű maszkok vigyorogtak, a Gerbert mellett álló asztalka lába pedig egy összetekeredett kígyó volt, feje a szőnyegen nyugodott, két szeme vörösen csillogó féldrágakő volt.
Valahol messze megszólalt egy csilingelő harangocska. Gerbert abbahagyta a felvételek tanulmányozását, letette a filmlemezeket, és felállt. A szoba egy szempillantás alatt átalakult. Tágas ebédlővé változott. A középen álló asztalon abrosz nem volt. A fekete asztallapon csillogtak az ezüst és zöld jáspis evőeszköz. Kinyílt az ajtó, és begördült egy tolókocsi. Húsos arcú, testes férfi ült benne, turcsi orra szinte elveszett kövér orcái között. Bőringet viselt. Udvariasan köszönt Gerbertnek, aki leült az asztalhoz. Közben belépett egy deszkasovány dáma, középen elválasztott fekete haja a választéknál ősz volt. Gerberttel szemben egy gutaütésre hajlamos képű, alacsony, kövér illető foglalt helyet. Amikor a meggyszín libériás inas felszolgálta az első fogást, megkésetten besietett egy dupla tokás, ősz férfi. Megállt a kőből rakott, masszív kandallónál a pohárszékek között, nyitott tenyereit megmelengette a tűznél, aztán leült arra a székre, ahová a béna házigazda tessékelte.
— Bátyjaura még nem ért vissza a kirándulásból? — kérdezte a sovány nő.
— Bizonyára ott ül Mazumac Fogán, és mifelénk néz — válaszolt a megkérdezett, aki behúzgálta foteljét a székek között számára hagyott résbe.
Gyorsan, jó étvággyal evett. Ebéd közben többé senki sem szólalt meg. Amikor az inas kitöltötte az utolsó csésze kávét, s az aromás kávéillat elvegyült az édeskés szivarfüsttel, ismét a sovány nő törte meg a csendet:
— Vanteneda, ma tovább kell mesélnie azt a történetet Mazumac Szeméről.
— Úgy van, úgy van — helyeseltek mindannyian.
Mondian Vanteneda kissé duzzogva összefonta ujjait kövér hasán. Aztán végighordozta tekintetét a jelenlévőkön, mintha lezárná a hallgatóság körét. A kandallóban megroppant egy szenesedő farönk. Valaki letette a villáját. Egy kiskanál csörrent, aztán csönd lett.
Читать дальше